1.-2. Fejezet

 

EGY

 

 

 

 

 

Lance

  

Fordította: Tony

 

 

NAGYOKOS NŐVÉRKE: Ki kell húznom.

 

Egyik kezemmel a nyakkendőmet kötöm, a másikkal felemelem a telefonomat. Nincs fotó, igazi név sincs, csak egy ezüst-szürke profilkép, élénk rózsaszín csókot mutató szájjal. Fogalmam sincs, hogy miért mosolyogtat meg ez az általános kép, ami egy olyan nőt ábrázol, akivel még sohasem találkoztam. De életem harmincvalahány éve alatt megtanultam, hogy ne kérdőjelezzem meg a reakcióimat. Abban nincs semmi jó.

Az ujjaim végigsiklanak a kijelzőn, az ajkam felfelé kunkorodnak.

 

ÉN: Ez nem az én szövegem?

 

NAGYOKOS NŐVÉRKE: Nagyon vicces. Mindig ilyen… gyors vagy?

 

ÉN: Csak ha a kiválóság megköveteli.

 

NAGYOKOS NŐVÉRKE: Most már bánom, hogy felhoztam ezt a dolgot.

 

Az ujjaim megállnak. A kijelző felett lebegve újraolvasom a szavait.

Ez a legbizarrabb dolog, amit eddig tettem. Párbeszédet folytatni Nagyokos Nővérkével ezen a felületen nem jó ötlet. Azért töltöttem le ezt a randiappot, hogy távol tartsam magam mindentől, amiben szerepel a „pár”. Mégis várom a köztünk lévő adok-kapokat. Vágyom a szellemességére, kíváncsiságára, az intelligenciájára. Habár minden héten megbeszéljük, hogy találkozunk, egyikünk elkerülhetetlenül lemondja. Nincs ezzel bajom, mert ez azt jelenti, hogy ez a dolog folytatódik köztünk.

Akarok vele találkozni? Még szép. Olyan keményen, olyan gyengéden, olyan alaposan meg akarom dugni, hogy tönkretegyem mindenki más számára. De addig is megfelel, hogy üzengetünk egymásnak. Ismeretlenül.

Megigazítom a farkamat a nadrágomban, felkapom az aktatáskámat, és elindulok a konyhába. A kávéskanna aljában van még egy adag, azt beleöntöm az utazóbögrémbe, aztán lekapcsolom a kapcsolót.

A tűzhely órája élénk vörös fénnyel figyelmeztet, hogy késésben vagyok. Bólintok, a pultra teszem a dolgaimat, és újra előhúzom a telefonomat.

 

ÉN: Fogadok, hogy nekem nehezebb lesz ezt megemészteni, ha érted, mire gondolok.

 

NAGYOKOS NŐVÉRKE: A férfilét buktatói 😉

 

ÉN: Újratervezés?

 

Nem tudok kuncogás nélkül gépelni.

 

NAGYOKOS NŐVÉRKE: Mi lenne, ha nem terveznénk újra? Ha! Nem tudom, milyen műszakban leszek a ma este után, úgyhogy inkább nem ígérek semmit.

 

ÉN: Egy kedvemre való nő a szívem csücske.

 

NAGYOKOS NŐVÉRKE: Nem éppen. A szívektől émelygek.

 

ÉN: Beszélj még csúnyán. 😉

 

Összeszedem a cuccaimat, sikerül eljutnom a kocsimhoz, és beülni, amíg a három pötty villog, ahogy gépel.

 

NAGYOKOS NŐVÉRKE: Miközben beszélünk, folyik a vér a padlón. Ez elég csúnya?

 

ÉN: A vértől émelygek.

 

NAGYOKOS NŐVÉRKE: A pasinak üszkösödése volt. Ehhez mit szólsz?

 

ÉN: Be vagy csavarodva.

 

NAGYOKOS NŐVÉRKE: Most már tényleg mennem kell.

 

ÉN: Tudod, hol találsz. Az egyezéseid tetején.

 

NAGYOKOS NŐVÉRKE: És ha belegondolok, hogy alul kezdted. Ha nem változtattam volna meg az érdeklődést az életrajzokról a történelmi könyvekre, ott is maradtál volna.

 

ÉN: Ott szereted? Alul?

 

Halk nyögés szakad ki belőlem, ahogy elképzelem őt kiterülve alattam. Kíváncsi vagyok, hogy néz ki, milyen az íze, milyen a hangja, amikor a nevemet nyögi. Milyen az izzadságának illata, ahogy lefolyik a mellkasán, milyen érzés a bőre, amikor nedves az izgalomtól.

Beindítom az autót, és az órára pillantva tudom, hogy már pár perces késésben vagyok. Ki kell állnom a garázsból, de a pöttyök megint ugrálnak, én pedig elképzelem a melleit, ahogy kereken és feszesen ugrálnak az arcom előtt.

 

Édes Istenem! Szedd össze magad!

 

NAGYOKOS NŐVÉRKE: Jegyzetelsz?

 

ÉN: Minden jó diák jegyzetel.

 

NAGYOKOS NŐVÉRKE: Én meg azt hittem, hogy azt mondtad, tanár vagy.

 

ÉN: Nem taníthatok olyat, amit nem tudok, és én állandóan tanulok.

 

NAGYOKOS NŐVÉRKE: Micsoda stréber válasz.

 

ÉN: Úgy tűnik, akkor passzolunk.

 

NAGYOKOS NŐVÉRKE: Többet reméltem… alfa.

 

ÉN: Utálom, hogy a modern tudomány azt hiszi, a kockák nem lehetnek alfák. Kik irányítják a világot? Kik gyakorolják az igazi hatalmat az univerzumban? A kockák. Csak nem gondolunk bele.

 

NAGYOKOS NŐVÉRKE: Úgy hangzik, mint egy szindróma kezdete...

 

A lábam a féken, hátramenetbe kapcsolok, de még mindig nem tolatok ki.

 

ÉN: Orvosi nyelven beszélsz? Menjünk vissza a csúnya beszédhez. Az jobban tetszett.

 

NAGYOKOS NŐVÉRKE: Viszlát!

 

ÉN: Most ne pattints le! Épp most kezdtem belejönni.

 

NAGYOKOS NŐVÉRKE: Fárasztó vagy.

 

ÉN: Mégis válaszolsz.

 

NAGYOKOS NŐVÉRKE: Annyira el vagy telve magadtól.

 

ÉN: Lefogadom, azt szeretnéd, ha te lennél eltelve velem.

 

NAGYOKOS NŐVÉRKE KILÉPETT

 

A telefonom egy puffanással a bőrülésen landol mellettem.

 

Miközben várom, hogy kinyíljon a garázsajtó, a Nagyokos Nővérkével kapcsolatos gondolataim elhalványodnak. Átveszi a helyét a munka, és ami a legfontosabb, hogy mit fogok csinálni az ebédszünetben.

Csak remélni tudom, hogy mogyoróvajas máz is szerepelni fog benne.

 

 

 

 

KETTŐ

 

 

 

 

 

 

 

Mariah

 

 

Fordította: Tony

 

 

– Hadd tisztázzak egy dolgot…

– Nem, hadd tisztázzak én egy dolgot – mondom, miközben átviharzok az irodám ajtaján. – Tűnj el az irodámból, Lance. Most.

Megfeszítem a vállamat, az ajkamat épp annyira összeszorítom, mint a karjaimat a mellkasomon, és magamban imádkozom, hogy a kiállásom meggyőzze, biztos vagyok a dolgomban. Aztán azt teszem, amit mindig: felkészülök a támadásra.

Szabad kezével megszorítja a tarkóját, játszik a borbély által frissen nyírt hajvégével. A tenyerét végighúzza a torka oldalán, és halk, szórakozott nevetés szakad ki belőle. – Jessa, visszahívlak.

– Nem kell visszahívnod – mondom, és tisztában vagyok vele, hogy a hangom néhány oktávval magasabb, mint szokott és szükséges. – Csak máshol kell befejezned.

Három.

Kettő.

Egy.

A szemétláda felém fordul, ajkai tagadhatatlan vigyorra húzódnak.

Bingó.

A lövése eldördült.

– Dolgozom – mondja a telefonba. Lehet, hogy a nővel beszél, de kétségkívül rám figyel. A tekintete az enyémbe fúródik, súlyától nehezen kapok levegőt, és lassan megnyalja az ajkát. A nyomában maradt nedvesség mintha utat törne a lábam közé.

A francba!

Minden reggel, amikor megállok a személyzeti parkolóban, azt mondom magamban, hogy most másképp lesz. Ez lesz az a nap, amikor nem hagyom, hogy Lance Gibson szabadalmaztatott tekintete működjön. Hogy nem fog elhallgattatni a vigyorával, ledermeszteni a nagy zöld szemeivel, és nem fog görcsbe rántani a profin célzott durva szavaival.

Természetesen, miközben ezeket mondom, egy tálca sütit egyensúlyozok, amit szerintem imádni fog. Utálom magam ezért, majdnem annyira, mint amiatt, hogy két tanulószoba között meg kell szabadulnom a bugyimtól, mert a pasi olyan őrült szexi, és nem bírom elviselni, hogy egész nap nedves a lábam közt.

Mondanom sem kell, kudarcot vallok, mielőtt belépek az ajtón. Én is csak halandó vagyok. A jó hír? Okosabb halandó vagyok, mint voltam. Már látom, milyen Lance, és felkészülök a katasztrófára, amit ez az intelligens, gyönyörű, izzó, könyvimádó pasi okozhat. Miután a kocsimtól a gimi könyvtárának ajtajáig tartó utat azzal töltöttem, hogy elképzeltem, milyen módokon érinthetne meg, a szívfájdalmat is elképzelem.

Nem, kösz.

– Szerinted én munka közben nőkkel dugok, Jessa? – folytatja, a hangja jókedvű, miközben tökéletesen összeráncolt szemöldökkel figyel engem. – Milyen állatnak tartasz te engem?

– Ó, az isten szerelmére – morgom.

Leteszem a hűtött ebédes dobozomat, és összehúzott szemmel nézek rá, miközben megkerülöm az asztalomat. A víz a lila „A könyvtárosok menők” bögrémben szobahőmérsékletű, de iszom egy kortyot. Ez hiábavaló kísérlet arra, hogy elterelje a figyelmemet Lance-ről, és arról az élénk képzetről, hogy a hajamba túr, miközben az asztalra dönt. Ez a látomás később még hasznos lesz, de most nem.

Idegesítőek a játékai. Több mint idegesítő hallgatni, ahogy terveket szövöget a cafkáival, még akkor is, ha tisztában vagyok vele, hogy talán nem is cafkák. Lehetséges, hogy csak szexuálisan elégedettek, és képesek elválasztani a szerelmet a szextől. Rohadtul jó nekik. Utálom őket.

Miközben figyelem, ahogy a falnak dől, és a nyelve kibukkan a tökéletesen egyenes fogai közül, rájövök: nem tudom hibáztatni. Legalább ő felvállalja a nőcsábászságát. Erickel, a semmirekellő, töketlen exemmel ellentétben Lance vállalja. Ezt tisztelem benne.

Bárcsak tudnám utálni. De hogyan tudnál utálni valamit, ami ennyire jól néz ki, különösen, amikor a durvaságát olyan bájjal tudja tompítani, hogy megpuhítja az embert? Nem tudod. És én se tudom. Csak emlékeztetni tudom magam, hogy eléggé nézzek át a parázson ahhoz, hogy lássam az Y-kromoszómát. Az a speciális kromoszóma hordozza ugyanis a „főkapcsoló” gént, az SRY-t, amely meghatározza, hogy az embrió hím- vagy nőnemű lesz-e. Mintha a férfiak már az elején bocsánatot kérnének.[1]

– Nyolc óra. Akkor találkozunk. – Egy feltűnő mozdulattal a nadrágzsebébe dobja a telefonját. – Hogy van ma, Ms. Malarkey?

– Az irodám nem egy telefonfülke a te… akármidhez. – A bögrém az asztalon koppan, a mögöttem lévő szék nyikorog, ahogy a bőrülésnek dőlök. Ő előrehajol, a kezei egy papírkupacon támaszkodnak, vigyor terül szét a jóképű arcán.

Nincs hova menni, nem tudom növelni a távolságot kettőnk között, de nem ez a baj. A baj az, hogy tetszik. És ő ezt tudja.

– Szeretnéd tudni, hogy mi volt ez? – cukkol.

– Nem. – Felforrósodik az arcom, mintha az egész napot a napon töltöttem volna. Visszabámulok rá, remélve, hogy ez elvonja a figyelmét a pirulásomról.

– Elmondhatom a részleteket. Lefogadom, hogy néhánytól még jobban elpirulsz.

Kinyitom a számat, hogy válaszoljak, hogy megmondjam neki, hogy álmodik, de a pillantása megállít. Élvezettel szólna be, ha bármit mondanék. Többször előfordult, mint be merem vallani. Így inkább hárítok.

– Nem jöhetsz be többet ide – mondom neki félszívvel. – Ez sérti a magánszférámat.

– Erről szól, igaz?

– Persze. Ezt minden héten megbeszéljük.

És már olyan sok hete tart, hogy inkább hónapokban mérhető. A kezdet a múlt homályába veszik, de olyan, mintha örökké így lett volna – ő piszkál engem, én meg piszkálom őt.

Az arca belsejébe harapva küzd a vigyorral. – Csak mérges vagy, hogy így betolakodtam.

– Csak szeretnéd. – Szeretném.

– Nem tagadom – mondja, és valami olyan dolog suhan át az arcán, amit nem akarok megnevezni. – Ez egy burkolt ajánlat?

– Aligha – gúnyolódok. Teljesen.

A kitörő nevetése végigvisszhangzik a szobán, az arcszesze illata pedig betölti a levegőt, ahogy mozog.

– Hány nővel beszélgettél? Itt bent egyedül? Az év kezdete óta, hússzal? Harminccal? Többel?

Oldalra billenti a fejét. – Csak beszélgettem?

– Ó, istenem…

– Rendben. Habár hihetetlenül kielégítő, hogy ilyen magas számokra gondolsz, nem értek egyet vele. Vannak ismétlődések.

– Van, akivel egynél többször találkozol? – szállok szembe. – Ez meglepő.

– Miért meglepő?

– Nem tudom – vonok vállat. – Csak az hittem, te olyan egyszer-az-életben pasi vagy. Talán mert feltételeztem, hogy néhány nő elég okos ahhoz, hogy ne vegye be másodszor a szarodat, de tévedhetek.

– Csak a rend kedvéért, okoska, több mint hajlandóak többször is bevenni a szaromat – kacsint rám.

Nevetve elfordulok.

A délutáni nap szinte pontosan az irodámmal szemben süt, sugarai melegítik a bőrömet, ahogy szemben állok vele. Lance mögöttem mozog, energiáját minden irányból érzem.

Annak ellenére, hogy elkeserít a hímringyó, önző viselkedése, a napom ez a része a kedvencem. Az egésznek a rutinja, a puszta kiszámíthatósága, a pimaszsága, a jelenlétének a biztonsága. Van benne valami megnyugtató, amit nem tudok meghatározni, és nem is próbálok. Rájönni valamire Lance-szel kapcsolatban, még ha csak elméletben is, olyan érzés, mint kinyitni egy férgekkel teli dobozt, amit nem tehetek meg.

– Mit mondhatnék? – kérdezi. Amikor megfordulok, becsúsztatja a telefonját a zsebébe. – Kapós vagyok.

– Azt hallottam.

– Á, tehát elismered, hogy hallgatóztál?

Felállok, és fapofával nézek rá. – Nem nehéz, amikor besétálok ide, te meg harsogsz.

A nevetése betölti a teret köztünk. A durva és a sima keveréke olyan érzést kelt a szobában, amit akkor se tudnék figyelmen kívül hagyni, ha próbálnám.

– Harsogok? – kuncog.– Ez egy részleges freudi elszólás?

– Nem. – Felsóhajtok, és újra hátradőlök a székben. A vállam nekiütődik a számítógépnek, és életre kelti a képernyőt. – Elmennél?

– Hadd kérdezzek valamit.

– Nem.

– Mikor voltál utoljára randin?

– Nemrég – válaszolom, és nem nézek fel a képernyőről.

Kizárt, hogy elmondjam neki, hogy az utolsó igazi randim hat hete volt, és majdnem hat hónapja nem voltam senkivel. Az olyanok, mint ő, akik nem törődnek azzal, hogy kedveljenek, érezzenek vagy szeressenek, azoknak nem esik bántódása. A hozzám hasonlóknak, akiknek fél másodperc alatt felpörögnek az érzelmeik, állandóan vigyázniuk kell magukra. Ez mindent megnehezít.

Félig az asztalomon ülve, elcsendesedik. – Tényleg? Kivel?

– Mi közöd hozzá?

– Semmi. Csak kíváncsi vagyok – mondja, a hangja lágyabb, mint eddig.

Ez készít ki ebben a pasiban. Ez az utolsó lépés a sakkjátszmában, ami elejti a királyt. Vagy, ebben az esetben, a könyvtárost.

Megvan a képessége, hogy azizzóból édesre, a durvából karizmatikusra tud váltani, ami – bár soha nem vallanám be hangosan – lenyűgöz engem. Utálom, hogy észreveszem, és minden egyes könyvvel a könyvtár polcain azt kívánom, bárcsak ne tenném, de ő lehetetlenné teszi ezt.

Lehetetlen a pasi.

Újra szembefordulok vele. Ezúttal összekulcsolom magam előtt a kezeimet, mindössze pár centire a combjától, és előrehajolok. Ráharap, ő is közelebb hajol, mintha egy titkot akarnék elárulni neki.

– Lance? – suttogom.

– Igen?

– Vidd ki a kíváncsiságodat az irodámból.

Halk morgás tör fel a torkából, miközben az ajka szórakozottan megrándul. – Épp arra készülök…

Egy kopogás hangjára mindketten felugrunk, Lance talpra áll, én pedig ellököm magam az asztalomtól. Az ajtó félig kinyílik, és Tish dugja be a fejét a résen. – Félbeszakítottam valamit?

– Nem – mondom legyintve. – Mr. Gibson éppen menni készült.

– Aha – vigyorog Tisha. – Én is úgy látom.

– Nem akartam, de azt hiszem, most már igen. – Lance tekintete végigsiklik a szobán, megáll rajtam, aztán kiszúrja az asztalom sarkán a műanyag dobozt. – Ettél már ilyet, Tish? – Leveszi a műanyagot, és előveszi a mogyoróvaj mázas csokis cupcake-et, amit tegnap éjjel csináltam. – A francba, nagyon jó.

– Hé! Az nem a tiéd – mondom neki visszahúzva a műanyagot a desszertre.

– A te hibád – mondja, felkapva az egyiket, és lehúzva róla a sárga papírt. – Őrizetlenül hagytad.

– Az irodámban.

– Őrizetlenül. – Csak annyi időre szűnik meg a mosolya, amíg bekapja a muffin felét. – Olyan jó! – Morzsák potyognak a szájából, miközben beszél, és egy kis máz marad a szája sarkában, ahogy lenyeli.

– Ott még maradt – mutat Tish az arcára. – Lenyalhatom, ha akarod.

– Te miért nem vagy ilyen segítőkész? – kérdez Lance rám mutatva.

Tish kuncog.

– Mert nekem nincs pasim.

– És neked van? – kérdezi összehúzott szemöldökkel.

– Menni akartál. Emlékszel? – kérdezem, és összefonom a karjaimat magam előtt.

– Azt hiszem, kihagytad azt a részt, ahol azt mondtam, hogy nekem nincs pasim – vág közbe Tish. – Ez volt a mondat lényege. Én. Őrizetlenül, ha akarod.

Lance felnevet, és megnyalja az ajkát. – Kettétörnél.

– Ó, fogalmad sincs – dorombolja Tish.

A pasi elindul kifelé, de megfordul, és elmarja a másik cupcake-et.

– Ez most komoly? – kérdezem, magam felé rántva a dobozt. – Tűnj innen!

– Megyek. Megyek – kuncog az ajtó felé tartva. – Viszlát, hölgyeim!

– Hatodik órában előkészítőm van – szól utána Tish. – Szívesen beszélgetnék. Holnap hozok brownie-t.

Tudva, hogy Tish tuti figyeli őt, nem törődöm azzal, hogy úgy tegyek, mintha én nem bámulnám.

Ahogy a kilincsért nyúl, az izmai megfeszülnek az inge alatt, engem pedig visszavisz arra a tavaszi napra, amikor későig maradtam, hogy visszapakoljam a könyveket a polcokra. Az ajtók zárva voltak, így a tornatermen keresztül kellett kimennem. Már a folyosón hallottam az edzőcipők nyikorgását és a kosárlabda csapat kiáltásait, így fel voltam készülve. Amire egyáltalán nem voltam felkészülve, az Lance látványa póló nélkül, izzadtan, kosárra dobás közben. Az ágyéka fölötti V vonal attól félek, örökre az agyamba vésődött.

– Az baj, hogy kértem, hogy az osztályom az övével szemben legyen? – kérdezi Tish. – Kelly igazgató csak nevetett, de nem gondolod, hogy nem véletlen, hogy egy csomó férfi tanár között helyezte el?

– Mire akarsz kilyukadni?

– Magának akarja őt! Ez egyértelmű – nyögött fel.

– Az igazgatónő házas – nevetek. – És te is az vagy.

– És mit érek vele? – sóhajt fel. – Ötven százalékig biztos vagyok benne, hogy a férjem dugja a titkárnőjét, amivel nincs bajom, de bárcsak elhagyna miatta. A fenébe! Mosson csak rá ő.

– Tish!

– Mi van? Az én istenfélő lelkem nem kezdeményezheti a válást.

– De viszonyod lehet?

– Mi ez? Erkölcstan óra? – nevet fel, és elvesz egy muffint a tálcáról. – Különben is, fogalmam sincs, hogyan tudja egy nő visszafogni magát körülötte. – Várakozóan néz rám, várja a reakciómat, miközben lehámozza a papírt a sütiről.

Lenézek, elvörösödök. Megint.

– Te? – kérdezi.

– Mi van velem?

– Ne már, Mariah. Szerinted is vonzó a srác?

Nagyot nyelve összeszorítom az ajkam. – Szerintem… idegesítő.

– Minden jóképű az, szivi – mondja, és beleharap a muffinba. – Ez jó.

– Kösz. Van egy kis máz a szád sarkában – nevetek.

Felkap egy zsepit, és megtörli a száját. – Minden nap bejövök ide, és ő minden nap itt van. Nem is lenne igaz, ha nem tartanád idegesítőnek.

– Nézd – mondom, legyűrve a büszkeségemet –, cuki. Tényleg. De volt már cukim. Eric cuki volt. Papíron okos volt. Tudott vicces lenni. És az egyetlen jó dugásunk nem a lepedőn volt.

Figyelmen kívül hagyva a borzongásomat, Tish sürget. – El kell őt felejtened. Mikor is volt? Két éve?

– Kábé – sóhajtok. – És már elfelejtettem. Csak azért jutott eszembe, hogy összehasonlítsam.

Nevetése betölti a szobát, miközben a kuka fölött lepaskolja a kezét. – Mi van a sráccal, akivel találkozgatsz? Hogy megy?

– Nem találkozgatok senkivel – motyogom.

Felveszek egy papírt, és próbálok érdeklődést mutatni a számok iránt. Az igazság az, hogy azt sem tudom, mit nézek. Eric nevét szinte soha nem mondom ki hangosan, és ez olyan érzéseket keltett bennem, amit nem tudok csak úgy elhessegetni. Fáj. Sajog. Kíváncsi lennék, mindig fog-e.

Megszólal a csengő, ez felráz a merengésemből.

– Vissza kell mennem az osztályba – mondja Tish. – Elsőéves osztályom van, és ez a legrosszabb a húszéves pályafutásom alatt.

– Sok szerencsét hozzá – mondom.

– Holnap találkozunk!

Eltűnik a könyvtárban. A számítógépem felé fordulok, amikor a sütis dobozom felé pislantok. A műanyag beleesett a mázba, és több darab hiányzik Tish és Lance miatt.

Ahogy megigazítom a tetőt, melegség önt el, mint egy meleg nyári eső. Hátradőlök a székemben, és próbálok visszatérni a munkához. De, ahogy az ujjaim a billentyűzet fölött lebegnek, nem mozdulnak. Ehelyett megint a cupcake-ekre pillantok.

Emlékek villannak fel az agyamban arról, ahogy a nagymamámmal sütök. Ő tanította a mogyoróvajas mázat, amit Lance annyira szeret. Nagyi tanított meg sütni, horgolni, és még romantikus regényeket is engedett olvasni, amikre anyám azt mondta, hogy szemetek.

Minden szemét volt számára, hacsak nem származott valami előnye belőle. Engem is beleértve.

Egy nap, mondom magamnak, miközben beledugom az ujjam a mázba. Egy nap saját családom lesz, és nem fogok a munkatársaim elfogadására hagyatkozni, hogy bizonyítsam a rátermettségemet.

 

---

[1] szójáték – SRY = sorry (bocsánat)