21.-22. Fejezet

 

HUSZONEGY

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Mariah

 

 

Fordította: Sophie

 

 

– Mit csináltál ma? – Tish szaglászik az ajtóban, elkapva engem mielőtt a társalgóba indulnék az ebédemre. Átnéz a dobozok felett. – Citrom és vörös bársony?

– Hosszú volt a hétvége. – A billentyűzeten gépelek, hogy elkerüljem a pillantását. – Szolgáld ki magad.

Majdnem beteget jelentettem ma. A szorongás, hogy látom ma Lance-t, betett nekem. Egész éjjel, negyed négyig fent voltam, és ezen a káoszon gondolkodtam.

Ha csak a jó részekre gondolok, letörölhetetlen mosoly ragyog az ajkaimon. Ha belegondolok a valóságba, elég gyorsan elhalványul.

– Miről szól ez az egész? – kérdezi Tish felém mutatva.

– Hogy hogy miről?

– A vicsorgás.

– Nem vicsorgok – nevetek fel, feladva a gépeléses trükköt, és felé fordulok. – Az agyamra mész.

– Hmm – mondja, beleharapva egy citromos szeletbe. – Ezek jók.

– Köszi.

Befejezi a sütit, mielőtt lesöpri a kezét a szemetes felett. – Most bökd ki, Hugi.

– Nincs mit kibökni.

Kezét a kidöntött csípőjére teszi. A ,,ne hülyéskedj” nézéssel néz rám.

Kinézek az ajtón, nem látom Lance-t. Általában lent voltam, és 4 perc múlva értem fel mostantól kezdve, és ő várt rám. Hogy ma megjelenik, vagy sem, nem tudom. Nem látom őt.

– Tish, hadd kérdezzek valamit.

– Persze.

– Amikor randiztál, maradtál volna valaha egy olyan férfival, akiről tudod, hogy nem rá van szükséged?

– Ennél többre lesz szükségem, hogy megértsem.

Sóhajtva ismét kinézek az ajtón. – Mondjuk azt, hogy te szeretnél letelepedni, egy csöndes kis életben valahol. Családot alapítani. Ezek a dolgok. Aztán találkozol egy férfival, aki… Megnevettet és mosolygásra késztet, magabiztossá tesz téged. Nem tudom, hogy magyarázzam meg. De amit tudsz, hogy ez a srác sosem fog szerepelni ott abban a kis házban a kisgyerekekkel.

– Azt mondanám időpazarlás.

A szívem megszakad. – Pontosan.

– Hacsak – mondja, és a mellkasára szorítja az inget – nem úgy néz ki, mint ő.

– Ki?

– Helló, Hölgyeim – mondja Lance, ahogy belép az irodámba. – Nem kaphatnánk két vagy három percet egyedül, mielőtt bejönnél?

– Igen, Mariah. Menj ki, hogy Lance és én egyedül lehessünk egy kicsit– gügyögi, majd felnevet. – Harapósan néz ma ki, Mr. Gibson. – Megkerüli, és még valamit motyog, amit nem hallok, miközben elhagyja a könyvtárat.

A tenyerem izzad, ahogy végignézek rajta. Sötét nadrág és ropogósra vasalt fehér ing, középen lelógó zöld nyakkendővel, ami pont olyan színű, mint a szeme. A nyakkendő laza, mint ha egész nap dolgozott volna.

– Szép délutánt – mondja, becsukva az ajtót maga mögött.

– Helló.

– Gyönyörűen nézel ki ma. Szeretem ezt a színt rajtad.

– Hagyd abba ezt az illedelmes modort – nevetek.

Megvonja a vállát, és a muffinokhoz fordul. – Ah, te csináltad ezeket?

– De csak mert unatkoztam.

Figyelem, hogy kiválasztja azt, amit szeretne, és feltűnik a szeme alatti sötét karikák. Az arca színe már nem olyan, mint amilyen szokott lenni, és a szeme zöldje is egy kicsit fakóbb a szokásosnál.

– Fent voltál egész éjjel? – kérdezi, miközben kicsomagolja a vörös bársony süteményét. – Rám gondoltál?

– Aligha – gúnyolódom. – Megcsináltam ezeket, és fél kilencre már ágyban voltam. – Hazugságok, hazugságok és hazugságok.

– Akkor jobb vagy, mint én. Átjött az unokatestvérem, és talán egy kicsivel több tequilát ittam.

– Nem tudom meginni azt – mondom homlokráncolva. Azon tűnődöm, amiatt ivott-e ennyit, ami tegnap délután történt. Nem emlékszem, hogy valaha láttam-e másnaposan. A gondolattól kiráz a hideg.

– Leesik tőle a ruhád? Ha igen, akkor van egy üveg az autómba, elmehetek érte. – Beleharap a süteménybe. – Nem vagyok nagy rajongója a krémsajtos máznak. Nem egészen olyan jó, mint a mogyoróvajas, de majdnem.

Visszanézek a számítógépem képernyőjére, el kell terelnem a figyelmem a szájáról, ami ide-oda jár. Minden túl normális, mert nem-dugtunk-mint-a-nyulak tegnap.

A szoba túl kicsi lesz kettőnknek, ahogy eszembe jut a kamra melege, ahogy tegnap levetkőztünk. A kölnije eszembe juttatja, hogy milyen íze volt a bőrének, amikor a vállába haraptam, és azon tűnődöm, hogy még ott van-e a fogaim nyoma.

Egész este azon tűnődtem, hogy fog reagálni, ha elmúlik az orgazmus okozta köd, és beüt a valóság. Hogy nem tud majd nem reagálni, mert minden nap látni fog, hacsak egyikünk nem vált munkát. Nem vagyok annyira egoista, hogy azt higgyem, más vagyok, mint a többiek, akikkel lefekszik. Nem igazán. Talán mi jobban ismerjük egymást. Talán a dolgok közöttünk elhomályosodnak. De mindez nem változtat azon, hogy Lance az Lance, én meg én vagyok.

– Nem akartam ma feljönni ide – vallja be. – A termemben akartam maradni, mint egy felelősségteljes professzor, és végigdolgozni az ebédet. – Felfal még egy muffint. – Mégis itt vagyok.

– Miért?

– Mit miért? Miért nem akartam feljönni, vagy miért jöttem fel mégis?

– Akármelyik – ajánlom fel, miközben az arcomat rágom belülről.

A kezem elveszem a billentyűzetről, az, hogy eltereljem a figyelmem teljesen értelmetlen. Teljesen lehetetlen, hogy bármi máson gondolkodjak rajta kívül. Az elmúlt órákban sem tudtam máshogy tenni. Most sem fog összejönni, hogy itt áll előttem.

Harap még egy falatot, és elgondolkodik ezen. – Arra gondoltam, hogy talán egy kis térre van szükséged, és ezt megadhatom neked. Vagy, ami lehetséges, ezt csináltam mindig szex után.

– Rendben.

– De – teszi hozzá, majdnem elveszi a citromos sütit, de végül a muffin mellett dönt – aztán rájöttem, hogy ez nevetséges. Barátok voltunk már azelőtt, hogy rám másztál volna. Szóval mi a fenéért nem lehetnénk mindkettő? Nagyon, nagyon jók vagyunk mind a kettőben.

– Mert a szöveged rettenetes, és megetted az összes muffinom– mondom. – És a nedveid még mindig szivárogtak reggel a vaginámból.

Nem akartam ezt mondani. De amint a muffin kiesett a kezéből, és a cukormázzal lefelé a könyv rendelési űrlapokra esik, örülök, hogy mégis megtettem. Teljes öt másodpercébe telik, amíg összeszedi magát.

– Látod? – mondja ragyogó fehér fogakkal. – Én csak azért jöttem, hogy barátságos legyek, de te bemocskolod.

– Igen, én mocskolom be, mert én hoztam fel a tegnapi interakciónkat. Próbáld újra.

– Nem, én hoztam fel, de akkor is a te hibád.

– Ó, tényleg? – nevetek, keresztezem egyik lábam a másikkal. – És ezt hogy találtad ki?

Előrehajol, olyan huncutul mosolyogva, amit még sosem láttam. – Mert lehetetlenné teszed, hogy ne akarjalak az asztalra dönteni, hogy megnézzem, újra meg tudlak-e tölteni.

Ég a combom, annyira erősem szorítom őket össze, és összefut a nyál a számba, ahogy elképzelem a testét az enyémen. Pontosan tudja, mire gondolok, és ahogy rám néz, tudom, ő is erre gondol.

– Nedves vagy miattam? – kérdezi, és azt hiszi legyőzhet engem.

Játék indul.

A szemébe nézve becsúsztatom a kezem az asztal alá. A pupillái kitágulnak, az ádámcsutkája ugrál, ahogy figyel. Az ujjam végigsiklik a csupaszságomon. Feltartom a levegőbe, centikre az arcától. – Azt hiszem, igen.

Lángol a tekintete, lüktet az ér a halántékán, ahogy nézi az ujjam a fényben.

– A kérdés az, Mr. Gibson, hogy kemény vagy? – Elfordítom a tekintetem az arcáról a duzzadt ágyékára, és bólintok. – Úgy tűnik, igen.

– Miért csinálod ezt velem? – kérdezi, összeszorítva az ajkait.

– Te kérdezted. Nem kellett volna tudnod. Egész nap itt ülhettem volna összeszorított combokkal, és senki nem tudta volna rajtam kívül.

Egy halk morgás hagyja el a száját. – Mit csinálsz munka után?

– Terveim vannak. Máz van az ajkaidon.

Ignorálja a mondatom második felét. – Mondd le!

– És miért tenném ezt?

– Mert el akarlak vinni valahova.

– Legutoljára, amikor egy fiúval barátként mentem valahova, az egy játékterem volt – sóhajtom.

– Tizenkét éves voltál?

– Tizenegy. Nem ez a lényeg.

– Akkor mi az, Mariah?

A szoba hangulata megváltozik, ahogy a kérdést, ami egész hétvégén a fejemben járt, hangosan kimondta. Mi értelme van ennek az egésznek? Nyilvánvalóan jó időtöltés, de tudom csak annak venni?

Hogy fogom magam érezni, amikor jövő héten egy másik lánnyal tervezget, vagy amikor már nem fog bejönni a muffinokért? Eléggé szarul, és ez csak az után, hogy egyszer lefeküdtem vele.

A szex csodálatos. Tényleg, tényleg csodálatos. De nem törhetem össze a saját szívemet – mert pontosan ez történne ezen a ponton – csak hogy párszor megtörténjen.

– Lance – mondom. – Ez nem jó ötlet.

– Miért nem?

Elfordulva az asztaltól ránézek. – Tudni akarod, miért? Rendben. Ezért: mert ebből semmi jó nem fog kisülni.

– Azt hittem, te elég jól elsültél.

A szememet forgatom. – Játszhatunk a szavakkal egész nap, de ez nem változtat a helyzeten. Mi munkatársak vagyunk.

– Mi mind a ketten elképesztően jól nézünk ki.

Bár mosolygok, mégis folytatom. – Van valamiféle barátság köztünk, amit láthatóan akadályoz a hétvégi tevékenységünk. Hagyjuk ezt ennyiben.

– De miért? Nyilvánvalóan mind a két oldalt játszhatjuk anélkül, hogy hatással lenne a másikra. Pont olyan makacs és kötekedő vagy, mint amilyen pénteken voltál.

– Te pedig ugyanolyan dühítő és nehéz természetű vagy, de nem erről beszélek. Mi más dolgokat akarunk, Lance.

– Szóval te nem akarsz elmenni? – vigyorog.

– Nem. Mármint igen. Áhh. – Összeszorítom a számat, és ránézek. – Utálom, amikor ezt csinálod.

Az asztalomra tenyerel. – Ha nem akarod ezt, akkor nem. Nem fogom újra kérdezni. – A szeme elsötétül, ahogy elhatározza magát. – Egész este ezzel küzdöttem. Addig, amíg mind a ketten tisztában vagyunk azzal, hogy csak szórakozunk, amit azon az appon is kerestél, addig miért ne? Felnőttek vagyunk. Tudjuk élvezni egymás társaságát. Miért nem lehet ez csak ennyire egyszerű?

Mert soha nem az.

Belélegzem a kölnijét, pontosan tudom, hogy milyen érzés, amikor a sima arca a hasamhoz ér, és azon gondolkodom, hogy nemet mondok neki. Nem lehet csak ennyire egyszerű. Nem ennyire egyszerű. Egy hónap múlva, visszatekintve, hogy mennyire odavagyok érte, nem fogok tudni tisztán látni. Az újra és újra összetört szív nem szerepel a terveim között.

A helyzet az, hogy bár tudom, mi a legjobb a szívemnek, még sem tehetem meg. Az, hogy a közelében vagyok, élővé tesz. Erőssé. Okossá. Szexivé. Szeretem, aki vagyok, amikor vele vagyok.

Mielőtt még döntést hozhatnék, valaki kopog az ajtón. Lance gyorsan rám pillant, azzal a pillantással, ami elmondja, hogy még nem végeztünk ezzel, mielőtt ajtót nyit. Ollie sétál be, a keze a túlméretezett nadrágja zsebébe.

– Hogy vagy? – kérdezem, és visszamegyek az asztalom mögé.

– Nem akartam zavarni – mondja Ollie.

Lance a vállára teszi a kezét. – Ms. Malarkey és én csak egy kis tervezéssel kapcsolatos megbeszélést folytattunk.

– Az ebéddel kapcsolatban? – kérdezi.

– Igen. – Lance rám néz, és elvigyorodik. – Mit tehetünk érted, Ollie?

– Egy kis segítségre lenne szükségem, és,ööö, senki mást nem tudok megkérni.

Az utolsó néhány perc könnyedsége eltörlődik Lance arcáról. Helyette komolyság és együttérzés van e gyermek iránt, ami engem pocsolyává olvaszt.

– Persze, haver – mondja Lance. – Mire van szükséged?

Ollie a padlóra néz, ide-oda tologatja a lábát. – Nos, át kell mennem Család és életvitel-háztartástan órából. Kihagytam a félévi dolgozatot, és Ms. Holden azt mondta, hogy átmegyek, ha találok valakit péntekig, aki felügyel engem. Van egy másodlagos dolga, és nem tud felügyelni, és nem tudom, de talán maradhatna velem egy nap iskola után, hogy segítsen nekem?

Az arcán egyenesen szánalmas kifejezés van. A haja, amire már kétségbeesetten ráférne egy hajvágás, most a homlokára hullik. A szeme, ami tele lehetne örömmel, most tele van szorongással, ami egyetlen középiskolásnak sem szabadna ismerni. A szívem szakad meg ettől a gyerektől.

– Mi a vizsga? – kérdezi Lance.

– Egy süteményt kell elkészítenem. – Ollie vállat von. – Vagy ez, vagy Cassarole, de a süti könnyebbnek tűnik.

– A sütemények az én világom – mondom, hátratolva a székem. – Tudok segíteni?

Úgy néz rám, mintha csak most venne észre. – Szeretne nekem segíteni?

– Úgy értem, hogy ha szeretnéd – ajánlom fel, és megkönnyebbülten Lance-re nézek.

Lance elvesz egy muffint, és Ollie felé nyújtja. – Tessék. Kóstold meg. Még a konyhatündérek sem tudják felülmúlni.

Nem lehet nem elmosolyodni a bókra.

– Ms. Holden azt mondta, hogy csak tanár lehet – jegyzi meg. – Te tanár vagy, Ms. Malarkey?

– Ó, nem – mondom. – Nem vagyok az.

– Nos, ez a srác az – mondja Lance, és a karját Ollie vállára fonja. – És szeretném nézni, ahogy tortát sütsz. Holnap az elzárást felügyelem, szóval átteszem azokat a gazembereket a Háztartástan-óra termébe, és összedobunk valamit, ami vetekszik ezekkel a muffinokkal.

A megkönnyebbülés nyilvánvaló. Ollie vállai ellazulnak, ahogy lehúzza a papírt a süteményről. – Mr. Gibson, ez nagyszerű lenne.

– Ne aggódj. – Lance-t félbeszakítja a csengő. – Most pedig gyerünk órára, én is mindjárt lent vagyok.

– Viszlát, Ms. Malarkey. Ezek nagyszerűek, egyébként – mondja Ollie a félig megevett muffinjára mutatva.

– Köszönöm, Ollie. Legyen csodás napod.

Kimegy az ajtón, miközben a könyvtár kezd megtelni a hatodik óra tanulószobájával. Lance hátat fordít az ajtónak, de még mielőtt megszólalhatna, egy elsőéves bedugja a fejét az ajtón egy könyvkölcsönzéssel kapcsolatban.

Mire végzek a diákkal, Lance már elment.

Visszaszerzem a muffinokat, és visszaülök az asztal mögé. Behajlított ujjakkal, gépelésre készen, mentálisan emlékeztetem magam: A cél a szerelem, de nem Lance Gibsonnal.

Hosszú távú játék a rövid távú felett. Maraton a sprint felett. Szerelem a vágy felett.

Azt hiszem.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

HUSZONKETTŐ

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Mariah

 

 

Fordította: Sophie

 

 

A Carlson lengőajtaja becsukódik mögöttem, ahogy kilépek a késő délutáni napsütésbe. Egy elviteles szatyorral a kezemben elindulok a járdán a rövid sétámon hazafelé.

Lance már elment, mielőtt elindultam volna munkából. Ez nem teljesen szokatlan, de azt hittem, hogy megvár, hogy befejezzük a beszélgetésünket. Amikor a kocsija nem volt a mellettem lévő helyen, és nem zárkózott fel hozzám, a hangulatom egy kicsit megváltozott.

– Hogy telt a napod? – kérdi Whitney.

– Jól – mondom, a telefonnal a kezemben zsonglőrködöm.

– Megpróbálom újra. Hogy telt a napod, Mariah?

Nevetve rázom a fejem. – Jó volt.

– Láttad Lance-t?

– Igen.

– Hagyj fel ezekkel a rövid válaszokkal. – A vonal recsegni kezd, ahogy belesóhajt.

– Oké. Igen, láttam Lance-t. Igen, csodálatos volt ma. Igen, felhozta a hétvégét, és megkért, mondjam le a ma esti terveimet, és én mondtam neki, hogy nem tehetem.

Felhorkan. – Neked nincsenek is terveid.

– És?

Megállok a járdaszegélyen, hogy elengedjek egy autót, amíg Whitney nekiáll a kiselőadásnak. Egyfolytában arról hablatyol, hogy nem ismerek fel egy jó dolgot, amikor látom, és hogy kockázat nélkül nem lehet nyerni. Csak magyaráz és magyaráz, amíg át nem érek az utca túloldalára.

– Abba fogod hagyni? – kérdezem dühösen. – Kockázatot akkor vállalsz, ha van valamiféle pozitív hozománya a helyzetnek. De ennek nincs.

– Honnan tudod ezt? Megkérdezted?

– Onnan tudom, hogy ismerem őt, Whit.

– Ez egy nagy rakás baromságnak tűnik nekem.

Megcserélem a kezemben a telefont és az elviteles zacskót, megpróbálom felkészíteni magam erre a beszélgetésre. – Ez nem baromság. Nem ítélem el. Tudtam, kicsoda ő már jóval azelőtt, hogy érzelmileg beszálltam volna ebbe. Most már csak két lábbal kell állnom a realitás talaján.

– Megkérdezted tőle, hogy mit akar? Neki is van beleszólása, nem gondolod?

– Persze hogy neki is van beleszólása, és ezt nagyon világosan ki is fejtette. – A szívem összeszorul a gondolatra. – Már csak azt kell világosan látnom, hogy mit akarok, és mi a valóság.

– Ez Ericről szól, igaz?

Bárcsak azt mondhatnám, hogy nem. Azt szeretném, ha sem az, amit érzek, sem az, amiért aggódom nem tőle származna. Amikor ennyire megbántanak, mint engem, a fájdalom talán tovaszáll, de a heg megmarad, emlékeztetve, hogy ne ismételd meg a hibát.

– Én nem olyan vagyok olyan, mint te – emlékeztetem. – Elsodornak az érzéseim, és túl könnyen szerelembe esek. A pokolba is, azt hittem Eric meg fogja kérni a kezem, miközben a nővéremmel kefélt. – Belerúgok egy kavicsba a járdán. – Túl könnyű elfelejteni, amit úgy általában tudok. De Lance az egész agyamat kitörölhetné, ha hagynám.

– Még mindig azt mondom, hogy meg kéne nézned, hova vezet ez. Az emberek képesek arra, hogy megváltoztassák, mit akarnak, Mariah.

– Igen, nos, majd meglátjuk. – Egy duda szól a hátam mögül. Összeszorítom a fogam. – Mennem kell, Whit. Hívj fel később.

– Oké. Viszlát.

Megpördülök a sarkamon, készen arra, hogy bemutassak valakinek, de majdnem megbotlok a két lábamban. Egy autó áll meg mellettem, a vezető oldali ablak le van húzva, és a legsármosabb arc, amit valaha láttam mosolyog rám belülről. – Szia! – mondja Lance.

– Mit csinálsz itt? – kérdezem, alig hiszek a szememnek.

– Mondtam neked, hogy mondd le a terveid. – Megállítja mellettem az autót, és lekapcsolja a rádiót. – Mivel nem volt semmilyen programod, gondoltam bármikor nyugodtan beugorhatok.

A szívem hevesen dobog. Nem terveztem, hogy ma este találkozom vele, de most, hogy itt van, imádom, hogy itt van. De ezt nem mondhatom el neki. Legalábbis még nem állok rá készen.

– Voltak terveim – mondom neki.

– Rendben. – A szemét forgatja. – Voltak terveid. De már lemondtad őket, nem?

– Nem.

Meg sem rezzen. – Rendben. Nos, akkor mondd le őket most, hogy folytathassuk.

Elindulok a járdán. Az autó mellettem gurul.

– Gyönyörűen nézel ki —mondja nekem.

– Abba fogod hagyni ezt a modorosságot? – nevetek.

– Most nem is használom. A bók után egy másik mondattal kellene folytatnod. De ezúttal, szívemből szóltam, ami benne van az illemtankönyvben, de eddig még sosem próbáltam ki ezt a módszert. Tetszik?

– Lehetetlen vagy.

Megállok a bejárati ajtómhoz vezető ösvény alján, és érzem, hogy meginog az önbizalmam. Nem tudom, hogy mit tegyek most, hogy itt van. Az, hogy itt van, biztosan jelent valamit. De amikor próbálsz nem túl sokat belegondolni a helyzetbe, akkor könnyen rosszul ítéled meg a helyzetet.

Mielőtt túl sokat gondolkodnék rajta, Lance irányítja a beszélgetést helyettem.

– Menj, fogj meg egy könyvet, és gyere. Csak ennyire lesz szükséged – mondja. Leparkolja az autót. – Talán egy kabát, ha könnyen megfázol.

– Még nem is ettem. – Gyenge érv, de legalább nem adom fel azonnal.

– Akkor hozd magaddal azt is.

– Rendben – mondom, és elindulok a járdán. – Egy perc, és itt vagyok.

– Ne feledd el lemondani a terveidet.

Bemutatok neki a középső ujjammal, amíg kinyitom az ajtót. Pár percbe telik, amíg befújom magam egy kis parfümmel, felveszem a napszemüvegem meg a kabátom, és megragadom a könyvet az éjjeli szekrényről, amit olvastam. Lehet, hogy csak két vagy három perc volt, de elég hosszú idő, hogy a logika beüssön.

Ez semmin nem fog segíteni. Nincs rá lehetőség, hogy távol tartsuk egymástól a kezeinket, és minden érintés kikezdni az ítélőképességem.

Csak annyira húzom szét a függönyöket, hogy rálássak a kocsifelhajtóra, észreveszem, hogy kiszállt az autóból, hogy a szomszéd kiskutyával játsszon. Eldobja a botot, és a kis fekete szőrgombóc utánaszalad, fejjel előre átbillen a mancsain, majd rohan vissza egy kis vakargatásért a füle mögötti részen.

A fenébe.

Visszagondolok arra, amit Whitney mondott. Hogy talán az emberek változnak. Lance meg tud változni? Lehetne az a srác, aki letelepszik, és családot alapít? Én meg tudok változni? Tudok csak sodródni az árral, hogy megnézzem, mi történik?

Újra dobja a botot a kiskutyának, aki most a gyepen szaladgál. Ha nem megyek, ha biztosra játszom, akkor több időt nem tölthetek vele. Bent maradok, és talán sütök valamit, vagy kinyitok egy könyvet, vagy kitakarítom a fürdőt. De ha megragadom a lehetőséget, akkor egy kis izgalmat érezhetek. Úgy érzem magam, mint akinek van holnap miért felkelnie. Újra mosolyoghatok.

Mielőtt még észrevenném, hogy a vacsorámat a hallban hagytam, már be is csúszok az autójába. Nem vesztegeti az időt, beugrik, beindítja a motort, és kitolat a kocsifelhajtóról.

Az ablakok lehúzva, friss levegő árad be az autóba. Gyorsan összefogom a hajam egy kontyba, hogy ne gubancolódjon össze. Lance feszülten figyel.

– Út – mondom a gumit a fogaim között tartva. – Figyelj.

Felnevet és bólint. – Mit kaptál a Carlsonban?

– Egy szalonnás, avokádós és paradicsomos szendvicset, de otthon hagytam.

– Túlságosan izgatott voltál? – vigyorog.

A könyökömmel megbököm, összecsavarom és rögzítem a hajam. – Te mit szoktál onnan?

– Általában sült marhahúst. Van egy igazán jó pesztóswrapjük, de csak akkor rendelem, ha nincs senki a közelemben.

– Miért? – kuncogok.

– Mert milyen férfi rendel egy kibaszott wrapet?

– Te, úgy tűnik.

– És ha valaha is elmondod valakinek, akkor neked annyi.

– Meg fogsz ölni? – ugratom.

– Nem. Elhallgattatlak a farkammal.

– Jajj, nee. Kérlek. Csak azzal ne. – Sírást színlelek. Mereven néz rám, mire felnevetek.

Az autó gyorsan balra kanyarodik, a Goodman parkolójába.

– Mit csinálunk itt? – kérdezem.

– Italokra van szükségünk, és nekik a legjobb a jegük.

– Igaz. Itt találtam tört jeget az első napomon a városban – mondom kiszállva az autóból, és becsukva az ajtót. – A kólájuk is nagyon jó.

– Ezek automaták. Mind egyformák.

– Nem, nem egyformák. Néhány automata jobb, mint a másik.

– Nem hinném.

– Én pedig tudom – mondom neki, miközben az automata ajtó kinyílik.

A Goodman egy tipikus közép-nyugati benzinkút, tele előrecsomagolt fánkokkal, és túl erős kávéillattal. Kantáros nadrágos öregemberek állják körbe a sarkot, terményekről, kombájnokról és haszonállatokról beszélgetnek.

Van valami, amit szeretek ebben a helyben. Talán azért, mert valahányszor belépek, mindenki megáll és integet, vagy mert amikor defektet kaptam, minden öregember itt próbált segíteni nekem a javításban. Ez egy régimódi bajtársiasság érzetét kelti ebben a kisvárosban, amit nagyra értékelek.

– Hé, Lance – kiáltja egy nála háromszor idősebb férfi, akinek a cipője tetején ragasztószalag van, kezében kávéspohárral. – Hogy vagy, haver?

– Jól vagyok, Dave. Nálad hogy mennek a dolgok?

– Nem rosszul. Múlt héten mondtam Walkernek, hogy egy ideje nem láttalak.

Lance megvárja, amíg csatlakozom hozzá. – Elfoglalt vagyok – mondja. – A Crank közelében lógtál?

– Igen, csak egy kicsit. Mivel a feleségem elhunyt, megpróbálok nem folyamatosan otthon ülni.

Lance összevonja a szemöldökét. – A temetése viszont nagyon szép volt. Biztos vagyok benne, hogy imádta volna az összes szegfűt. Azt hiszem, a város összes szegfűje a szertartáson volt.

Dave felragyog. – Ott bizony. Büszke voltam rá. – Elfordítja a figyelmét Lance-ről. – Dave vagyok – mondja, a kávé nélküli kezét nyújtja felém.

Felé nyúlok, és lágyan megrázom. – Mariah vagyok. Örülök, hogy megismerhetem.

– Te Lance barátnője vagy?

– Ó, nos…

– Igen, ő a barátnőm mindenképpen – Lance vigyorog, átkarolja a nyakam, és magához húz, én pedig elpirulok. – Tudod, hogy megy ez. Addig kell őket emlékeztetni erre, amíg el nem hiszik.

– Ez itt egy jó darab – mondja Dave, miközben az ujjával felém int. – Jó ember. Itt minden fiú az.

– De én vagyok a legjobb – suttogja a fülembe Lance. – Dave, mennünk kell. Felviszem a Bluebirdbe, mielőtt még túl sötét lenne.

Az öregember kacsint egyet, mintha Lance-szel közös titkuk lenne. – Gyerekek, szórakozzatok jól.

– Nehezítsétek meg Walker dolgát helyettem – mondja Lance Dave-nek, miközben kisétál az ajtón.

Elkészítjük az italainkat, és Lance fizet. Már majdnem visszaérünk az autóhoz, amikor egy helyes fickó jön felénk szőke hajjal. A sapka szorosan a homlokára húzva, a széles vállain egy olyan Metallica póló feszül, amit már túl sokszor mostak ki. Egy szarevő vigyorral az arcán.

– Mi folyik itt? – kérdezi, ahogy az én oldalamra ér az autónál. – Ő itt Miss Mariah?

– Honnan tudod a nevem?

Lance lehajtja a fejét, és felsóhajt. – Mariah, ő itt az unokatestvérem, Peck. Peck, igen, ő itt Mariah.

– Örülök, hogy megismerhetlek – mondja. Motorolaj és Old Spice illata van, miközben megölel. Lance-re nézek, de ő csak felemeli a kezét, hogy kinyissa az ajtókat. – Már sokat hallottam rólad.

– Nem, nem hallottál – javítja ki Lance. – Most pedig tűnés.

Peck szeme tiszta kék, mint az óceán az egzotikus helyek képein. Csak kedvesség látszik bennük, amikor rám néz.

– Csak nem, csak nem… – kérdezem. – Mit mesélt?

– Ó, csak azt…

– Peck, figyelmeztetlek – morog Lance.

– Csak vedd fel a szemüveged, szállj be az autóba, és olvass egy kis National Geographicot– ugratja Peck, mielőtt rám nézne. – Hogy viseled el?

– Nehezen – mondom, a vállam felett Lance-re nézve. – Olyan morgós. És főnökösködő. Veletek is ilyen?

– Nem – nevet Peck. – Csak henceg neked. Körülöttünk tudja, hol a helye.

– Fel fogom dugni a lábam a seggedbe egy percen belül – veti át Lance a kocsi tetején. – Indulhatunk már?

Nevetve fordulok vissza Peckhez. – Nagyon örültem a találkozásnak.

– Én is. – Szalutál Lance-nek. – Érezzétek jól magatok. – Egy utolsó vigyorral bekocogott az épületbe, a hátsó zsebében lévő lila kendő lobogott a szélben.

Elhelyezkedem a Lance melletti ülésen. – Lenne egy kérdésem.

– A francba!

– Nem akarom a köztünk lévő helyzetet furává tenni…

Már attól is furává válik, hogy kimondom. A padlóra nézek, ahol egy fényes kavics fekszik a fekete szőnyegen.

– Mariah? Kérdezz meg – mondja.

– Rendben. – Egy mély lélegzetet veszek. – Azt hiszem, ez nem is annyira kérdés, mint kijelentés.

Felvonja a szemöldökét. – Rendben. Mondjad.

– Rendben. – Még egy mély lélegzett veszek. – Tényleg szeretek veled lenni. Az emberek mindig feltételeznek dolgokat, és ez nagy nyomás neked, aki tudom, mit gondol az ilyen dolgokról, de…

– Hé. – Megvárja, amíg befejezem, mielőtt folytatná. – Én is szeretek veled lenni. Ha nem így lenne, akkor nem tenném.

– Oké – mondom egyenesen előrenézve. – Csak szerettem volna ezt tisztázni.

Nevetve kihajt a benzinkútról. – Örülök, hogy ezt tisztáztuk.