9.-10. Fejezet

 

KILENC

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Mariah

 

 

Fordította: Calliope

 

 

LANCE csendben van, miközben kitolat az autóval a felhajtóról. A hold fényesen ragyog felettünk, de az ég fekete. Sehol egy csillag. Nincsenek műholdak. Nincsenek fénylő bolygók a távolban.

Az autó kellemesen meleg az esti hűvös ellenére is. Egy dal szól halkan a hangszórókból, ami még inkább egyfajta elégedett nyugalomba ringat. Olyan érzés, amit akkor érzel, amikor valami igazán jó történik, és tudod, hogy akár lehunyhatnád a szemed, mosolyogva, és elalhatnál.

Oldalra pillantok Lance-re, ahogy kikerüli az egyik kátyút, és azon gondolkodom, milyen lehet mellette ébredni. Vagy mellette elaludni. Vagy eltölteni egy estét vele és a családjával.

Kíváncsi vagyok, hogy milyen lehet a családja többi tagja. Mind olyan csodásak, mint a nagymamája?

Eszembe jut, amikor azt mondta, még sosem vitt hozzá lányt. Csak ennyire jó barát vagyok? Vagy csak a véletlen hozta így? Valószínűleg. Akárhogy is, hálás vagyok, mert rég nem éreztem magam ennyire boldognak és megértettnek, mióta Betsy nagyi elhunyt.

– Mi van? – kérdezi, amikor rajtakap, hogy nézem. – Süti van az arcomon?

– Nem – nevetek. – Csak azon gondolkodtam, miért vittél el a nagymamádhoz.

Megvonja a vállát, mintha nem gondolkodott volna rajta.

– Meg akartad győzni arról, hogy heteró vagy? – piszkálom.

– Nem. Mami szeret engem, akárkit is választok.

– Szerencsés vagy.

Ajkai lassú mosolyra húzódnak. – Ez az este nem pont így volt megtervezve, ugye?

– Ha. – Mély levegőt veszek, majd kifújom az éjszakába. – Nem úgy alakult, ahogy vártam, de furcsa, hogy örülök, hogy így alakult?

– Tényleg?

– Szerintem Jonah nem nekem való – grimaszolok, amitől Lance felnevet. – Nem tudom, Whitney mire gondolt. Úgy értem, vegaburgert rendelt.

Lance felnevet, keze a combjára esik. Nézem, ahogy az ujjai finoman belenyomódnak a lábába. Az alkarja izmai megfeszülnek, és szívesen megkérdezném, hogy edz-e, kosarazik-e, vagy csak úgy szexin ébred reggelente. De nem teszem. Túl veszélyes lenne. Nekem.

– Szóval ez egy vakrandi volt? – kérdezi. – Nem te választottad őt a sorból vagy ilyesmi?

– Öhm, nem. A barátnőm hozott minket össze. Helyes volt, és szerintem okos is, ha sikerül elérnem, hogy megnyíljon vagy valami – vonom meg a vállam. – De nem az én típusom.

– Kezd érdekes lenni…

– Tényleg? – kuncogok. – Mire gondolsz?

– Milyen férfit keres Ms. Mariah Malarkey?

Tátva marad a szám, de nem jön ki hang. Először valami olyasmit akarnék mondani, hogy hajszín vagy szép fogak, de tényleg ez lenne a válasz?

– Elvitte a cica a nyelved? – kérdezi.

– Tudod, nem is tudom, mi az én típusom.

– Hogy lehet ezt nem tudni? – pillant rám az útról. – Nem arról szól a női lét, hogy ezt kielemezgetitek?

– Nem ennél a nőnél. Még sosem gondolkodtam rajta. Nehezebb a kérdés, mint hinnéd.

Úgy néz rám, mintha bolond lennék, ezért visszadobom a labdát.

– És neked mi a típusod, Mr. Gibson?

A válasz azonnali: – Nagy segg. Szűk punci. Szép ajkak.

A fintoromat nem sikerül elrejtenem. Belső gondolatnak szántam, amíg eljátszom, hogy a válasza az, amit vártam. Mert pontosan ezt vártam tőle. Szó szerint.

Amit nem vártam, az az enyhe szúrás a szívemben, mikor kimondta.

– Mi van? – firtatja, mikor nem válaszolok. – Őszinte voltam.

– Abban biztos vagyok.

– Ha dugásról van szó, más nem számít. Persze, értékelem a friss leheletet és a jó öklendezési reflex hiányát, de nem vagyok válogatós.

A zene egy kicsit pörgősebb számra vált. Kikapcsolom. Felvonja a szemöldökét, de nem szól.

Lehunyom a szemem. Próbálok nem agyalni az este elhangzott minden egyes szón, amit mondtam ma este, csak be akarom szívni Lance illatát, és élvezni ezt a buborékot, amiben most vagyok. Mintha nem is létezne a világ. Olyan ez, mint amikor egy csodás könyvet olvasol, csak ez most valóság. Legalábbis egy darabig.

Nem tudom, mennyi ideig ülök így, de Lance keze az arcomon ránt vissza a jelenbe.

Kinyitom a szemem, és látom, hogy aggodalmasan néz rám.

– Nem bántottalak meg valamivel, ugye? – kérdezi halkan. Megszorítja a kormányon a kezét, izmai megfeszülnek.

– Nem, persze hogy nem. – Megmozdulok, közben azt kívánom, bárcsak visszakerülne a keze az arcomra, és mosolygok. – Miért gondolod?

– Nem tudom. Csak elcsendesedtél.

– Csak pihentem – vonok vállat. – Meg gondolkodtam. Rájöttem, milyen férfit keresek.

– És?

– Hűséges. Ez a legfontosabb. Okos, szeret olvasni, és nem bosszankodik, ha az ágyban olvasok. – Minél jobban belemegyek, annál könnyebb elmondani. – Aztán szeretne apa lenni, legalább két gyereket akar, és nem lenne ideges, ha beengedném őket közénk az ágyba. Imádja a sütit és a péktermékeket, és nem bánná, ha megállnánk táncolni az út szélén, csak mert egy jó szám szól.

Lance felnevet. – Tánc az út közepén?

– Igen – sóhajtok boldogan. – Olyan romantikus.

– Pont ezért tartom magam távol a romantikától – nevet. – Ez őrültségnek hangzik számomra.

– Akkor maradj csak a fenekeknél, gondolom.

– Pontosan.

Oldalra fordulok, hogy teljes testtel felé nézzek, nézem, ahogy az állkapcsa megfeszül. Ez egy tudatalatti szokása. Akkor csinálja, ha valamin rágódik, ha nem találja a megfelelő választ.

Tanulmányozom egy ideig. Hagyja. Az útra figyel, és nem zavarja, hogy bámulom.

Lance könnyen lehetne az én típusom. Okos, vicces, keményen dolgozik. Jó szíve van, még ha mocskosan is beszél, és tudom, hogy szereti, amit sütök. Fogadni mernék rá, hogy jó apa lenne. Még inkább, hogy ő ezt nem is akarja.

– Nem akarod néha csak abbahagyni a nők hajszolását, és megpihenni?

– Az kizárt – fintorog. – Borzasztóan hangzik.

– Miért?

– Miért? – visszhangozza. – Egy kapcsolatban túl nagy felelősséged van. Hirtelen más boldogságáért is felelsz.

– Ezzel egyáltalán nem értek egyet – vágok vissza. – Mindenki a saját boldogságáért felel.

Linton lehajtójánál járunk, megrázza a fejét. – Nem igaz, drágám. Ha monogám kapcsolatban vagy, az a dolgod, még ha csak részben is, hogy boldoggá tedd a másikat.

– Talán örömöt adhatsz – érvelek. – De nem boldogságot. Két külön dolog. Gondolj bele. Az öröm megosztható. Örömet szerezhetsz valakinek, ahogy a régi mondás tartja. De a boldogság? Az teljesen személyes dolog. Senki nem tud boldoggá tenni, ha én nem vagyok az.

A Goodman’s benzinkút fényei világítják be az autót. Összeszorítja az ajkait, ahogy megemészti a szavaimat. – Tegyük fel, hogy járunk – mondja végül. – És te nagyon Oregonba akarsz költözni, rendben? Mondjuk, ez életed álma, hogy Portlandben élj. Álmaid munkája ott van, vagy ilyesmi, nem tudom. És én valamiért nem tudok menni, és ez az egyetlen dolog, amit tényleg, igazából akarsz. Én nem tudom megadni ezt neked. Ha velem maradsz, sosem leszel igazán beteljesült. Soha nem leszel boldog. Akkor nem vagyok fasz?

– Annyi probléma van ezzel az analógiával – nevetek. – Először is, egy kapcsolat az kompromisszum.

– És ha én nem tudok kompromisszumot kötni?

– Akkor ne legyél kapcsolatban.

– Ezt mondtam az elején is.

– De a szerelem kompromisszum – makacskodom. – Nem kaphatsz meg mindent. Középen kell találkozni.

– A szerelem nem kompromisszum. Inkább feltételek – mondja, rám sandítva. – Szeretsz valakit, ha. Ő is szeret, ha. Ha nem teljesíted a feltételt, vége. Csoda, hogy olyan magas a válások száma? Mert hedonista seggfejek vagyunk.

– Te most a monogámiáról beszélsz, nyilván.

Szememet forgatom, és visszafordulok az ablak felé. Az autó befordul az utcámba. Lance visszakapcsolja a zenét, ezzel lezárva a vitát.

Annyira szeretném azt mondani, hogy téved, de nem. Utálom, hogy igaza van, de igaza van. Egy kapcsolatban vannak feltételek, és ha nem teljesíted őket, vége. Pont ez történt Erickel is. Valami elvárását nem teljesítettem. Talán az análosat.

– Gondolom, te nem vagy az egyéjszakás kalandok híve – jegyzi meg félig nevetve.

– Aligha.

– Szóval te a komoly kapcsolatok embere vagy?

– Most épp a semmié – válaszolom, és eltűnődöm, vajon ez valaha változik-e.

– És mi van Jonah-val?

– Remélem, Jonah-nak van egy olyan nagymamája, mint a tiéd – nevetek, és Lance is nevet. – Azt hiszem, többet kéne randiznom. Eric óta nem volt komolyabb randim.

Fintorog. – Akarom én tudni, ki az az Eric?

– Nem.

Az autó megáll a házam előtt. Whitney autója a kocsibeállóban, a nappaliban ég a villany. Rájövök, hogy egész este nem néztem a telefonomra, és nevetnem kell, mikor belegondolok, hány üzenet lehet rajta tőle.

– Azt hiszem, ennyi volt – mondom, miközben felveszem a táskám a padlóról.

– Legalább az ajtóig elkísérlek.

– Egyáltalán nem muszáj – nevetek, miközben kiszáll, és megkerüli az autót. Mozgása annyira könnyed és természetes, hogy legszívesebben felvettem volna videóra, hogy újra és újra megnézhessem. – Köszönöm – mondom, miközben Lance kinyitja az ajtót, és kilépek a hűvös esti levegőbe.

Keze ismét a derekamra kerül, ahogy felsétálunk. Imádom ahogy pont a hajlatomba simul. Nincs tétovázás, mint annyi más férfinál. Ez a gesztus természetes, és tudom, hogy később is emlékezni fogok rá.

Ahogy felérünk a lépcső tetejére, elhúzza a kezét, és azonnal hiányzik. Azt kívánom, bárcsak egy mérföldes lépcső lenne az ajtóig.

– Különös módon – mondja –, örülök, hogy nem ettem meg azt a pizzát a hűtőből.

– Különös módon, én meg örülök, hogy igent mondtam a randiraJonah-val. – Lágy arckifejezésére elpirulok. – Köszönöm, hogy megmentetted az estét. Hogy hazahoztál. Hogy elvittél Mamihoz. Nem kellett volna.

– Igen, nem kellett. De megtettem. – Homloka ráncolódik, szeme elsötétül. – Van egy kérdésem.

Egy lépést tesz felém, tenyerével megsimítja az arcomat, és bennakad a lélegzetem. A mellkasom úgy lüktet, mintha már lefutottam volna egy maratont. Nem kapok levegőt, csak nézem, ahogy ajkai közelednek az enyémhez. – Igen?

Ádámcsutkája fel-le mozdul, miközben közelebb hajol, és az illata hirtelen sokkal erősebb lesz. Férfiasabb. Szexibb.

Combjaim összeszorulnak, a bugyim teljesen feleslegessé válik. Minden fantáziám Lance Gibsonról forró volt, de semmi nem ér fel ezzel. Itt van előttem, és úgy néz rám, mintha én lennék az… felnyögök.

– Szerinted meg lehet változtatni a saját típusunkat? – kérdezi rekedten, hangja fellobbantja bennem a tüzet.

Az agyam azt kiáltja állj meg, de ajkaim nem mozdulnak. Épp amikor szája az enyém fölé ér, a bejárati ajtó kicsapódik.

– Hoppá – húzza össze a szemét Whitney, és szinte elnézést kérve hunyja le őket. – Semmit sem láttam. Visszamegyek.

Meg fogom ölni.

Lance homloka az enyémnek simul, nevet. – Talán jobb is így, nem?

– Mindenképp – suttogom. Ha nem hallja a szívverésem, akkor süket, mert úgy dübörög, hogy alig hallok mást.

Whitney olyan, mint egy vödör hideg víz – de nem elég hideg, hogy eltűntesse a lángokat. Ha most meg akarna csókolni, hogy közben ő néz, még úgy is hagynám. Félig már emelkednék is hozzá, de talán tényleg jobb így.

– Nem hiszem el, hogy hagytad volna – vigyorog Lance.

– Ööö, én simán – szól közbe Whitney. – Te jó ég, Mariah. Jonah-val mentél el, és ezzel jössz haza? Taníts, ó bölcs!

Lance nevetése most már teljes szívből jön. – Lance vagyok. Örvendek.

Whitney nekidől az ajtónak, és teljesen figyelmen kívül hagy. – Részemről még inkább öröm. Be kéne csuknom az ajtót, hogy megcsókolhasd? – Rám néz, majd Lance-re. – Be kéne. Tényleg. Egy barátnő megtenné. De basszus, csak nézni akarlak.

– Indulok – nevet Lance. – Hétfőn találkozunk, Mariah.

– Szia.

Lábam csak akkor mozdul, mikor már beült az autóba. Akkor aztán valahogy betántorgok a házba. Vagy Whitney húz be. Nem tudom.

– Hétfőn találkozol vele? – lelkendezik. – Mi lett Jonah-val? Mi történt? Mesélj el mindent!

– Nem, nem találkozom vele hétfőn. Én…

Rengeteg kérdés van. A válaszok viszont… már nem olyan egyszerűek.

– Nem néztél ki az ablakon? – kérdezem, és felemelem a karom. – Nincs valami csajkódex, hogy ki kell nézni?

– Nincs – háborog. – Illetve, lehet, hogy van. De ha tudtam volna, hogy tényleg meg akarsz csókolni egy pasit, óvatosabb lettem volna. De te te vagy. Csak meg akartam győződni róla, hogy nem untatod halálra Jonah-t.

– Komolyan? Beszéltél már valaha Jonah-val?

Megvonja a vállát. – Nem. De helyes.

– Már csak miatta majdnem töröltelek a barátaim közül. És most még a csókomat is elrontottad, szerintem végeztünk. Végleg – fújtatok, és elindulok a folyosón.

– Mondtam, hogy sajnálom!

– Megyek fürdeni – szólok vissza.

– Akkor leülök a kád mellé, mert minden kérdésemre válaszolni fogsz!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

TÍZ

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Mariah

 

 

Fordította: Calliope

 

 

TIZENHAT. Úgy érzem magam, mint egy nyavalyás tizenhat éves lány. Pontosan úgy, mint azon a napon, amikor tizenhat voltam, és a kosárcsapat kapitánya azt mondta, hogy szép vagyok. Persze, többet sosem mondta, és folytatta a kapcsolatát a barátnőjével, aki történetesen Chrissy legjobb barátnője volt. Mégis, azt a pillanatot évekig újraéltem.

Fekszem az ágyban, hajam még mindig furcsán feltűzve a fürdés után, és nem tudom letörölni a vigyort az arcomról. A homlokom még mindig bizsereg az ő homlokának emlékétől. Az arcom meleg, mintha még mindig ott lenne a tenyere. A szívem tele van a Betsy nagyi emlékeivel, amiket Lance nagymamája idézett fel. Micsoda különös és csodálatos este volt.

Lance sok minden. Olyasmik is, amiket ma estig nem vettem észre. Soha nem gondoltam volna, hogy lehet kedves, vagy hogy ennyi mindent tenne… értem. A fejem kavarog, az agyam próbálja feldolgozni a sok új információt, de túl gyorsan jön. Lehunyom a szemem, és csak az ő arca jelenik meg.

Pont, mint tizenhat éves koromban: a határon állok, hogy beleszeressek. Az hogy ez szerelem, vagy csak vágyódás, esetleg egy enyhe megszállottság, nem tudom. Csak azt tudom, hogy biztosan nem engedhetem meg magamnak, hogy ezt újra megtegyem Lance Gibsonnal.

Ő egy zsákutca. Egy rendes lány legrosszabb rémálma.

Egy szükségtelen probléma.

Annyi lehetőség rejlik abban a szexi külsőben. Az ember könnyen kísértésbe esik, hogy belemenjen a játékába. De én nemcsak rendes lány vagyok, hanem okos is. Elég okos ahhoz, hogy tudjam: ez egy olyan játék, amit jól ismerek, és amely egyenesen a szívfájdalomhoz vezet.

Eszembe jut az önelégült mosoly, ahogy az ajkai sarka lassan kunkorodik felfelé. A hátam felemelkedik a lepedőn, lábujjaim a matracba vájnak, ahogy újra átérzem az érintését.

Tenyerem a mellkasomon siklik, visszaidézve, ahogy a derekamra tette a kezét, és húzta le rólam a törölközőt. A levegő hűvösen harap a meleg bőrömbe, mellbimbóim megkeményednek, miközben kezem a combjaim közé csúszik. A combjaim közötti forróság, ami az ujjaimat éri, nedves és lágy.

Nem csinálhatom ezt minden este. Nem elégíthetem ki magam minden huszonnégy órában, miközben azt képzelem, hogy Lance kinyal. Simogat. Dug olyan pózokban, amiket még álmodni sem mertem.

Ahogy ujjaim a nedves húsba siklanak, remegve sóhajtok. Megszületett a döntés.

Kezembe veszem a dolgokat. Aztán újra kezembe veszek más dolgokat, mielőtt tényleg bajba kerülnék.

 

 

 

LANCE

 

 

 

AZ ÖSSZES LÁMPA ég a házamban. Szobáról szobára jártam, és felkapcsoltam mindet, hátha találok valamit, ami szórakoztat. Nem is érdekel, mi az, csak legyen figyelemelterelő és minden mást kizáró.

És ne Mariah.

Hatalmas puffanással vetem magam a vendégszoba ágyára, a rugók nyikorognak alattam. Ez sem segít a jelenlegi állapotomon. Minden mozdulatom olyan hangot ad, mintha egy jó dugás előjátéka lenne, és ettől még jobban fáj a farkam.

– A francba – morgom hangosan.

Kezem az arcomra teszem, hogy kiszűrjem a lámpafényt, amit az imént kapcsoltam fel, a lábam dobol a padlón. Gyerekkorom óta csinálom, és mindig leszidom miatta a diákjaimat. Ülj nyugodtan. Ne mozogj.

De képtelen vagyok rá.

A telefonom rezeg a zsebemben. Nem veszem elő. Emlékeztető, hogy még nem néztem meg az üzenetet a társkereső appomon. Azt, amit a Nagyokos Nővérke küldött.

– Jelentkezz be, és keress valakit, akit megdughatsz, te barom – mondom magamnak. – Akkor megszűnne ez az idióta megszállottság Mariah iránt.

Már a neve hallatán is megfeszülnek a golyóim.

Fintorogva kigombolom a nadrágom, hogy enyhítsek a nyomáson. De csak még több helyet adok a növekedésnek.

Tapasztalataim szerint, egy kielégülés sok ilyen problémát megold. Ha úgy érzem, hogy valakinek nemcsak a puncija érdekel, elég egy gyors menet, és minden rendbe jön. Mintha varázslat lenne. Mintha a spermám valami szerelemellenes szerként működne, ami bizonyítottan kimossa az összes olyan gondolatot, amelyek a szerelemmel kapcsolatos.

A gond csak az: már egyszer kielégítettem magam, amióta hazaértem. Mariah gömbölyű fenekére és telt ajkaira gondolni csak rontott a helyzeten. Mintha a farkam megharagudott volna rám. Mintha tudná, hogy nem az igazi volt, és most becsapottnak érzi magát.

Sóhajtva felkelek, és a nyikorgásra most már forgatom a szemem. Még az ágy is gúnyolódik velem.

A telefon nehéz a zsebemben, előveszem. Az értesítés a képernyőn ott van Nagyokos Nővérkétől. Majdnem megnyitom. Majdnem.

Tétovázom. Iszom valamit. Leteszem a telefont a pultra, és szándékosan elsétálok a másik szobába, mintha érzésektől akarnék távol maradni, és Isten tudja, én aztán igazán kerülöm azokat. De ez csak egy telefon. Egy üzenet egy nőtől, akivel már régóta jókat írogatok.

Bekukucskálok a konyhába, és ott van, ahol hagytam, a kávéfőző mellett. Reméltem, hogy eltűnik.

– Szedd össze magad – morgom magamnak. Mint egy küldetésre induló katona, belépek a kék-szürke konyhába, és felkapom. Aztán megnyitom, és felhívom az egyetlen embert, akit ilyenkor lehet. Négyszer kicseng, mire felveszi.

– Halló? – kérdezi.

– Szia, Blaire.

– Először is mondd, hogy senki nincs börtönben.

– Nincs – nevetek. – Miért?

– Nem tudom – sóhajtja. – Szombat este van. Későn hívtál. Legutóbb, amikor beszéltünk, társkeresős filozofálgatásban voltál. Machlan is hívott, és Peckkel veszekedtek, mielőtt lerakták.

– Visszaszívom. Én nem vagyok börtönben. A többiekről nem tudok.

Felsóhajt. – Néha olyan, mintha már most gyerekeim lennének.

– Majd ha remek anya leszel, köszönd meg nekünk.

Felnevet, valami, amit ritkán hallani tőle. – Egyelőre nem tervezek gyereket. Talán soha. – Elcsendesedik. – Bocs, ez tapintatlan volt.

– Semmi baj – felelem, nem akarok erről beszélni. Nem most. – Blaire, van egy problémám.

– Hát, gratulálok, hogy végre nem kellett kihúznom belőled. Mondd meg Walkernek, hogy tanuljon tőled. –A csend egyre hosszabbra nyúlik, mint amennyit Blaire türelme elbír. – Ha nem mondod el, le is teszem. Holnap reggelre határidős anyagom van, és bár te lenyűgözöd saját magad, én nem vagyok ennyire érdeklődő.

– Szeretsz te engem.

– Nyilvánvalóan – sziszegi. – Na, mi van?

Mély levegőt veszek, és járkálni kezdek a nappaliban. – Szerintem be kellene utaltatnod engem.

– Mi van?

– Elmegyógyintézetbe. Keress egy jót, és rakj be. A kantinba tölts fel pénzt, majd ha kijövök, megadom.

– Először is, kantin a börtönben van. Amíg nem követtél el bűnt, nem kell aggódni. Ami azt illeti...

– Törvénytisztelő állampolgár vagyok – vágok közbe.

Most ő fújtat. – Rendben. Akkor miért van szükséged elmegyógyintézetre?

– Blaire. Úgy érzem… bűntudatom van – nyelek nagyot. – Ez nem vicces.

Ő nevetni kezd.

– A francba, Blaire.

– Egy részem még csak tudni sem akarja.

– Rendben. Bocs, hogy hívtalak.

– Ne legyél már ilyen gyerekes – sóhajtja. Papírzizegés hallatszik, majd megköszörüli a torkát. – Miért van bűntudatod?

Szabad kezemmel a fejembe túrok, miközben a nappaliban rótt kis körömben járkálok. – Oké. Van ez a lány, rendben? Még sosem találkoztam vele.

– Appos lány?

– Igen. Egy appról – mondom, ingerülten a szükségtelen közbevágására. – Már egy ideje üzengetünk egymásnak, és vicces, tudod? Baromi szellemes.

– És?

– Semmi. Ennyi.

– Nem értelek.

– Van egy másik lány is – mondom, feszengve. Megállok, csípőm a fotel karfájának nyomódik, próbálom kitalálni, hogyan is kezdjem Mariah-nál.

Elsőként a mosolyát említeném, de Blaire-t ez nem érdekli. Ahogy a cukormáz sem, amit süt, vagy hogy Mamitegnap este nekiadta az egész Pyrex-készletét. Elmondjam, hogy könyvtáros, vagy hogy szerintem bunkónak tart, vagy hogy ma este randizni próbált egy abszolút lúzerrel?

– Lance? – kérdezi óvatosan. – Még itt vagy?

– Igen – nyögöm.

– Egy kérdésem van.

– Oké.

– Kivel ismerkedtél meg előbb?

– Mariah-t régebb óta ismerem – vallom be. – De, nem igazán. Munkakapcsolat, tehát ilyen szinten ismerem, de nem úgy, érted?

– Figyelj, mondok valamit, és lehet, nem fog tetszeni.

– A kórház, amit ismersz, ugye nem csak férfiaknak van? Mert az nem fog menni nekem – mondom neki. – Mert nekem kéne egy kis akció, még ha őrült vagyok is.

Megint nevet, ezúttal csendesebben. – Te kedveled Mariah-t.

Felkacagok, mielőtt visszafognám. – Persze, hogy kedvelem. Nincs amit ne lehetne kedvelni benne. Kivéve, hogy cikiz állandóan. Meg hogy nem hajlandó lefeküdni velem. És nem mondanám neki, de a mentás-csokis cukormáza nem a kedvencem.

– Lance.

– Úgy hangzol, mint anya, amikor ezt csinálod – jegyzem meg kissé elcsukló hangon. A torkom kiszárad, ahogy hallgatom őt.

– A bűntudatod abból fakad, hogy egyszerre kavarsz két nővel?

– Ilyet még nem éreztem – mondom rekedten. – Már volt, hogy három-négy nővel kavartam egyszerre. Nem egy időben, persze, ahhoz nem hiszem, hogy lenne energiám, bár talán kipróbálnám, ha…

– Lance.

– Igen?

– Hallgasd magad. Ilyennek még sosem hallottalak. Soha.

Átlendülök a fotel karfáján, és félig keresztben zuhanok rá. – Ezzel én is így vagyok – mondom egyenesen.

– Szakíts az appos lánnyal, és nézd meg, mi lesz a másikkal.

– Mariah?

– Igen, Mariah. Csak próbáld meg. Mi bajod lehet?

– Ó, tudod – mondom, hátrahajtva a fejem. – Minden.

Elkezd a kockázatvállalásról és az önmegnyílásról beszélni. Aztán áttér arra, hogyan zártuk el magunkat a világ elől a szüleink halála után, és hogy ezt megérti, de talán nem ez a helyes út.

– Szóval a Jégkirálynő kezd olvadni? – vigyorgok.

– Menj a pokolba, Lance!

Felemelkedem, és rendesen elhelyezkedek a fotelban. A halántékom lüktet minden mozdulatomra. Minél tovább gondolkodom azon, mit akarok még mondani neki, annál rosszabb.

A pulzusom a fülemben dobol. A szívem a bordáimhoz verődik. Felpattanok, és újra járkálni kezdek, hogy megszabaduljak ettől az ostoba, felesleges energiától.

– Mi van, ha tudom, hogy nem én vagyok, akire vágyik – mondom, óvatosan megválogatva a szavaimat.

– Megkérdezted őt erről? A nők kiakadnak, ha a férfiak feltételeznek dolgokat rólunk. Kivéve a csokit. Azt mindig akarjuk.

– Komolyan beszélek.

– Én is – sóhajtja. – Rendben. Miért gondolod, hogy nem vagy az, akit keres?

Lépkedek. – Oké, valószínűleg pont az vagyok, akit keres. Nem így értettem.

– Jézusom.

– De mi van, ha nem tudom megadni neki, amit keres? Ha ezt tudva próbálkozom, akkor nem vagyok egy farok?

– Te egy farok vagy – jegyzi meg. – De ebben az esetben talán az számít, miért gondolod, hogy nem tudod megadni neki.

– Mi van, ha… – A hangom megremeg, próbálok nem úgy hangzani, mint egy punci. – Mi van, ha tudom, milyen lány ő, és mit fog akarni, és én azt nem tudom adni?

– Lance, figyelj rám. Egy kapcsolat olyan, mint egy szerződés, érted? A szerződéseket állandóan módosítják. Tegyük fel, ma elkezdtek valamit. A jelen helyzet alapján. De egy év múlva minden megváltozhat. A dolgok változnak. Ilyen az élet. Akkor módosítjátok a szerződést.

Felsóhajtok. – De nem pazarolja mindenki idejét, ha előre tudom, hogy a módosítást én sosem írom alá?

– Van kristálygömböd?

– Igen – nyögöm. – Tudom, hová vezetne ez. Szándékosan kerülöm azokat a nőket, akiket tényleg kedvelhetnék az ágyon kívül is, mert nem akarom újra átélni ezt.

– Britt egy seggfej volt, Lance.

– Nem, nem volt az. Az elvárásai érthetők voltak. – Britt az egyetlen lány, akivel igazán jártam, de próbálom elhessegetni a gondolatát. – Mindent megteszek, hogy elkerüljem ezt, és mégis itt vagyok. Bűntudattal, pedig még egyiküket sem fektettem le.

Újabb papírzizegés. Talán dolgozik is közben. Nem lepne meg, de idegesít. Én itt szenvedek, ő meg hagyja.

– Figyelsz rám? – kérdezem.

– Igen. Figyelek. Gyakorlatilag saját magaddal beszélgetsz.

– Csak próbálom megértetni magam. Nem jobb ember vagyok azáltal, hogy félreállok, hogy valaki más adhassa meg neki az életet, amit megérdemel? Csak ne Jonah legyen. A francba Jonah-val.

– Ki az a Jonah?

– Mindegy – sóhajtok. – Azt hiszem, már választ is adtam magamnak.

A tükörbe nézve látom, mennyire hasonlítok apámra. Ugyanaz a haj, ugyanaz a szemöldök, ugyanaz a kissé görbe orr. Soha nem akartam ő lenni, mint Walker. De mindig felnéztem rá.

Ott volt minden baseball-meccsen, sártúrákon, mezei futásokon. Éjszakákat töltött velünk, segített a matekban, tanította magának is, miközben nekünk is. De leginkább szerette anyánkat. Ez látszott rajta, amikor ránézett az ember. A barátaim szülei külön éltek vagy elváltak, én sosem aggódtam emiatt. Ők életük végéig együtt maradtak volna; amíg meg nem haltak.

Ez a része apámnak, a férfi volt az, akivé válni akartam. Aki megtanítja a gyerekeinek, mi a jó és a rossz, aki valamit hozzátesz a világhoz azzal, hogy értékes embereket nevel. Aki egyszer bemegy a Goodman’s-be, és azt hallja, hogy valaki büszkélkedik a gyerekével vagy unokájával, nem is tudva, hogy én ott vagyok. Ilyen ember akartam lenni. És talán soha nem leszek az.

– Adj esélyt, Lance. Ha tetszel neki, megérdemli, hogy ő dönthesse el, elég jó vagy-e neki.

Nem vagyok.

– Blaire, mennem kell.

– Rendben vagy? Komolyan. Ne etess hülyeséggel, mert hívom Machlant.

– Jól vagyok. Ígérem. Holnap hívlak.

– Tedd is. Szeretlek.

– Én is, tesó. Szia.

Befejezem a hívást, és a telefont a kezemben tartom. Az app megnyitása most többet jelent, mert most nem a szex miatt történik, hanem a magány miatt.

 

NAGYOKOS NŐVÉRKE: Vicces tény: A "boy" (fiú) szót már 1154 óta használják. Valószínűleg a "boia" szóból ered, ami szolgát jelent.

 

ÉN: Én azt hittem, a boa constrictorból jön. Tudod, mint a farkunk.

 

NAGYOKOS NŐVÉRKE: Mit csinálsz ma este?

 

ÉN: Most értem haza.

 

NAGYOKOS NŐVÉRKE: Forró randid volt?

 

Mosoly jelenik meg az arcomon, ahogy Mariah-ra gondolok és a nem-is-igazi-randi randinkra. Volt, vagy sem, ő forró volt. Szóval ez egy igen.

 

ÉN: Talán a valaha volt legforróbb.

 

NAGYOKOS NŐVÉRKE: Azt hiszem, van, amit meg kell ugornom, mi?

 

Ujjaim villámgyorsan gépelnek. Csak akkor veszem észre, mit küldtem, amikor megjelenik a képernyőn.

 

ÉN: Igazából lehet, hogy nem fogom sokáig használni ezt az appot.

 

Hosszú, talán szándékos szünet következik. Remélem, nem bántottam meg.

 

ÉN: Sajnálom, hogy nem találkoztunk. Szerintem jól kijöttünk volna. Nem is tudom, mikor beszélgettem ennyit kielégülés nélkül, nos talán soha.

 

NAGYOKOS NŐVÉRKE: Értem. Azt hittem, talán sikerül itt egyéjszakás kalandot találni, de béna vagyok.

 

ÉN: Ne mond nekem, hogy béna vagy. Bár más szempontból…

 

NAGYOKOS NŐVÉRKE: Hahaha. Talán majd a valóságban találok valakit, aki levesz a lábamról.

 

ÉN: Csak orvossal ne kezdj. Rosszat hallottam róluk.

 

NAGYOKOS NŐVÉRKE: Már a tiltólistán vannak.

 

Egy gondolat fut végig az agyamon. Játszadozom vele egy ideig, végül úgy döntök, kockáztatok.

 

ÉN: Most, hogy a szex teljesen lekerült az asztalról – hiszen még ha jól is szopsz, nem tudsz dugni – talán egyszer elmehetnénk vacsorázni. Csak hogy arcot tudjunk társítani a névhez.

 

Megint kínos szünet. A kis buborék csak sokára kezd el mozogni, hogy tudjam, most ír. Visszatartom a lélegzetem, még mindig bizonytalan vagyok abban, hogy jó ötlet volt-e.

 

NAGYOKOS NŐVÉRKE: Holnap reggel még meg kell néznem egy barátnőmet, de utána ráérek. Ha gondolod ebéd valahol?

 

ÉN: Dél körül?

 

NAGYOKOS NŐVÉRKE: Tökéletes. Hol?

 

Semmi túl francos, de ne is legyen gyorsétterem. Az agyam végigpörget pár helyet, míg beugrik a Peaches.

 

ÉN: Peaches? Meromban van.

 

NAGYOKOS NŐVÉRKE: Jó lesz.

 

ÉN: Akkor ott találkozunk.