23.-24. Fejezet

 

HUSZONHÁROM

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Mariah

 

 

Fordította: Sophie

 

 

– Hűha – mondom, miközben a puha fűre lépek. – Ez csodálatos.

Lance az autója motorháztetőjének dől, és a karját felém nyújtja. Mintha robotpilóta üzemmódba lennék, elé lépek, és gyönyörködöm a kilátásban.

Linton egész városa látható innen föntről. Fenyőfák és tulipánnyárfák tarkítják a hegyoldalakat, amelyek a csúcs mindkét oldalán sorakoznak. Balra sáros keréknyomokkal tarkított mezők vannak, jobbra pedig a lankásabb lejtőn kidöntött fák.

– Ez itt Bluebird– mondja Lance, az állát a fejem búbján pihentetve. – Amikor még fiatalok és buták voltunk, idejártunk iszogatni. És télen a testvéreimmel legalább egyszer összejövünk, és lecsúszunk arról az oldalról, csak hogy bizonyítsuk, hogy nem vagyunk még olyan öregek.

– Veszélyesen hangzik.

– Az is – kuncog. – Peck mindig kitalál valami őrült szánkót, és ki is próbálja. Egyik évben egy belső gumit fújt be olajspray-jel. Tavaly egy darab plexit használt, amibe majdnem belehalt.

– Nagyon kedvesnek tűnik – jegyzem meg.

– Az is. Mindannyian szivatjuk, de jó srác.

Néhány pillanatig mozdulatlanul állunk, gyönyörködünk a tájban. Lance szíve hevesen kalapál, mellkasa úgy emelkedik és süllyed, hogy el tudnék aludni, ha hagynám. Minden alkalommal, amikor vele vagyok, csak még többet szeretnék vele lenni.

Minden alkalommal, amikor többet akarok vele lenni, tudom, hogy jobban kell vigyáznom, mert ha kihúzzák alólam a szőnyeget, az pokolian fog fájni.

– Mit csinálsz itt fent? – kérdezem, és elhúzódok.

– Sok mindent – mondja, miközben az ajtó hátuljához sétál. – De ma vagy száz esszét kell osztályoznom.

– Szörnyen hangzik – viccelődök, és csatlakozok hozzá a csomagtartónál. Elővesz egy takarót, és egy kopott bőr aktatáskát, mielőtt lecsukja a fedelet.

Követem őt az autó elejéhez, ahol leteríti a színes takarót a fűre. – Mami csinálta – mondja. – Csinált minden unokájának egy takarót, amikor ballagtak a középiskolából.

– És ezt te a földre teszed?

– Bízz bennem, boldog lenne, hogy használom, mint hogy beraknám a szekrénybe.

Megfogjuk az italainkat és a könyvemet, és leülünk a plédre. A nap már nyugszik le a fák lombjai felett, egy nagy narancssárga kört alkotva, mintha csak nekünk világítana.

Az egyetlen hang csak Lance papírjainak zörgése, és a toll időnkénti sercegése. A levegőt fenyőillat és Lance kölnijének fűszeres aromája tölti meg.

A könyvem az ölemben hever, egy szerelmi történet, amelynek hősnőjét két, drasztikusan különböző férfi szeret. Elgondolkoztam azon, hogy milyen érzés lehet, ha két hős szeret, de most, hogy itt ülök a domb tetején Lance-szel az oldalamon, azon gondolkodom, milyen érzés lehet, ha egy hétköznapi férfi szeret.

Egy olyan férfi, mint ő.

– Mi az? – Lance hangja megriaszt, felráz a kábulatból, bár észre sem vettem, hogy elmerengtem. Leveszi a szemüvegét, és megtörli a pólója végében. Óvatosan, de kíváncsian figyel. – Valami baj van?

– Nem, semmi baj.

– Hmm, valóban. Valami történt. Meg tudom mondani abból, ahogy rám nézel.

Mivel nem akarom neki elmondani, hogy mire gondolok, így lenézek az oldala mellett lévő papírokra. – Mi miatt akartál történelem tanár lenni? – vágom rá gyorsan.

– Őszintén? – Az ölébe teszi a szemüvegét. – Nem tudnám elképzelni, hogy valami seggfejnek dolgozzak napi nyolc-tíz órát. Láttam, hogy az apám min ment keresztül a saját vállalkozásával, és ezt sem akartam igazán. Nem akartam az egész életemet a munkahelyemen tölteni, mint mindenki más.

– De miért a tanítás? – kérdezem.

– Hát, a legtöbb felnőttet nem kedvelem – nevet. – A gyerekek mindig is jobban az én világom voltak. Legtöbbször még ártatlanok, és lehet őket formálni még, hogy valami jobbá váljanak a világ számára. Szóval, vagy ez, vagy állatorvos leszek, de nem szeretem, ha megharapnak. Legalábbis legtöbbször.

Összemosolygunk, amikor megérinti a vállát, amit pár nappal ezelőtt megharapdáltam. A testem felpezsdül az emléktől. Ahelyett, hogy belemennék, nem terelem el a témát.

– Volt egy pillanat, amikor tudtad, hogy a tanári szakma való neked? – -kérdezem.

– Mi ez a sok tanításos kérdés?

– Kíváncsi vagyok.

– Mikor jöttél rá, hogy könyvtáros akarsz lenni? – kérdezi, visszafordítva a fegyvert.

– Amikor nyolcéves voltam, kirándulni mentünk egy könyvtárba – mondom könnyedén. – Ahogy besétáltam az épületbe, és megláttam a poros polcokat és a szakadt borítókat, rögtön tudtam, hogy itt akarom tölteni az életem hátralévő részét. Most te jössz. Mikor tudtad?

Hátradől, a kezét odarakja, ahol a takaró széle találkozik a fűvel. Az órája ragyog a napfényben, ahogy behajlítja az alkarját.

– Amikor középiskolás voltam, volt egy lány az évfolyamomban, aki elég nagy szarságon ment otthon keresztül. Ezt mindenki tudta. Akkoriban más világ volt, nem ütötték bele egymás dolgába az orrukat, mint most. Tudod, hogy értem?

– Igen. Akkoriban más világ volt.

Bólint, és a távolba néz. – Az apja véletlenül megölte magát egy vadászbalesetben előző évben, és ő nem igazán dolgozta ezt fel, azt hiszem. Emlékszem, hogy nem igazán volt jelen a gimnáziumban, sem az étkezdében, még a közös óráinkon sem.

A hangja az utolsó szavaknál ellágyul. Az állkapcsát megfeszíti, és elmerül egy emlékben, amibe nem avatott be.

– Mi történt? – kérdezem.

– Öngyilkos lett.

Ez egy kemény mondat. Tiszta és érthető. Végleges. A valóság, ahogy ennek a kislánynak az élete véget ért, egy gyereknek, akit nem ismertem, végigszalad a bőrömön, és kiráz a hideg.

– Ó, Lance! Sajnálom – mondom.

– Mindannyian elmentünk a temetésre – folytatja, szemeit nem fordítja el a fák vonaláról. – Emlékszem, ahogy ültem ott, azon gondolkodtam, hogy miért nem segített neki senki. Hogy ezek az emberek valahogy cserbenhagyták őt, érted? Azt hiszem, aznap tudtam, hogy tanár leszek, vagy gyerekekkel fogok foglalkozni. Én leszek az a srác, aki talán észreveszi ezeket a dolgokat, és segíteni fog valakinek.

– Ezért vagy olyan nagyszerű Ollie-val, mi?

Vállat von. – Nehéz megmagyarázni.

– Szerintem elég jól elmagyaráztad – mondom, a tenyeremet a vádlijára teszem.

– Anyukám mindig a fejünkbe verte, hogy legyünk tisztességes emberek – mondja, miközben ülő helyzetbe hozza magát. Elkapja a kezem, amikor elkezdem elhúzni, és a térdére támasztja, a kezével odaszorítva. – Négy gyereke volt. Mindannyian egészségesek. Mindannyian okos, ügyes gyerekek voltunk. Majdnem minden este vacsoránál, a konyhában a kerek asztal mellett ücsörögve, elmondtuk az imáinkat. Amikor kinyitottuk a szemünket, ő ott ült, egyik kézzel apa kezét fogta, és áhítatosan figyelt minket.

A kép, amit leírt, megelevenedett a képzeletemben, egy nő sötét hajjal, mint Lance-é, és világosabb szemekkel, visszamosolyog rá. Látom, ahogy mindannyian ott ülnek, körbeadják a tálakat a házi koszttal, a szoba tele szeretettel, amit sosem ismertem.

Fáj a szívem a látomástól. Összeszorul, arra vár, hogy az én szívem is annyira tele legyen, mint ahogy Mrs. Gibsoné lehetett.

– Azt mondta nekünk – folytatja –, hogy nem ülhetünk a babérjainkon. Hogy mi okkal vagyunk áldottabbak, mint más emberek, azért, hogy segítsünk olyanokon, akiknek szüksége van egy extra kézre, szemre vagy fülre.

– Csodálatosan hangzik. El sem tudom képzelni, hogy milyen, ha egy hozzá hasonló nő nevel fel.

Felkuncog. – De kemény volt, mint egy szög. Elvárásai voltak, és nekünk ennek meg kellett felelnünk.

– Mint jegyek meg ilyesmi? – kérdezem, miközben megszorítja a kezemet tetejét.

– Olyasmi. Azt hiszem, a lehetőségeinkhez képest kellett dolgoznunk. De jobban tetted, ha nem beszéltél vissza, vagy mentél el egy lerobbant autó mellett, vagy nem tartottál nyitva egy ajtót a boltban. Ez egyszer Machlannel megtörtént. Szegénykém – mondja, mosolyogva az emléken.

– Kedvesnek hangzik.

– Az volt. – Sóhajt, láthatóan elege van a beszélgetésből. Szóval próbára teszem a szerencsém.

– Milyen volt az apád?

Mocorog a takarón, egy pillanattal később újra kényelembe helyezi magát. – Apa minden nap négy negyvenötkor kelt. Öt harmincra már kint volt az ajtón, és minden este néhány perccel hat előtt érkezett. Vacsoráztunk pontban hatkor, aztán kivitte a szemetet, míg mi gyerekek ketten elmosogattunk, anyu meg pihent. Aztán egyikünket kivitte a szabadba, hogy csináljunk valamit. Labdát dobálni, az autót bütykölni, vagy a csaliboltba menni. Bármi volt is az, amit meg kellett csinálni, vagy amit mi akartunk csinálni.

– Imádom, hogy veled mosogattatott el – kuncogok.

– Ó, hidd el. Ezek a kezek már találkoztak mosogatóvízzel – nevet. – Ha meg kellett csinálni, nem érdekelte, hogy fiú vagy-e vagy lány. Blaire vitte ki a szemetet, és nyírta a füvet, ha rá került a sor. Mi fiúk takarítottuk a vécét és mostunk fel. Sosem voltál túl jó ahhoz, hogy ne piszkítsd be a kezed – mosolyog.

– Azt hiszem, kedveltem volna.

– Szerintem is – ismeri be. – Bizonyos értelemben mindig is irigyeltem az apámat. Ő volt ,,A férfi”, tudod, hímsovinizmus nélkül. Büszke volt a családjára. Büszke volt ránk. De ha valaki valami rosszat mondott neki, akkor a szart is kiverte belőle.

Kitör belőlem a nevetés, a kezem kicsúszik az övé alól. – Nem láttam ezt a csavart.

– Fogalmazzunk úgy, hogy Machlan elég őszinte – nevet. – Azt hiszem apa nagy csibész volt régen. Most is hallok néha történeteket a nyolcvanas évekből a biliárdteremben.

– A biliárdtermes napok – sóhajtok. – Volt ez a kis fantáziám egy ideig, amíg felnőttem, hogy besétálok egy ilyen terembe, és egy rosszfiú elragad engem.

– Úgy hangzik, mintha túl sok Patrick Swayze filmet néztél volna.

– Nincs olyan, hogy túl sok – kuncogom. – Az első fellángolásom. Meg akartam szülni az összes gyerekét.

Lance mosolya elhalványul. Újra elfordul, és a homlokát ráncolja. – És mi a helyzet most?

– Hogyhogy mi a helyzet most?

– Még mindig szeretnél gyerekeket?

Nem vagyok benne biztos, hogy azért, mert nem néz rám, vagy azért, amilyen hangsúllyal kérdezi, de úgy érzem ez valamilyen kelepce. Adok neki egy percet, hogy visszaforduljon hozzám, de nem teszi. Tekintetét továbbra is a dombok felett lenyugvó napon tartja.

– Igen. Szeretnék gyerekeket – mondom lágy hangon. – Mindig is anya akartam lenni. Ami neked megvolt, amíg felnőttél, nekem nem, és mindig is akartam. Létre akartam hozni a saját kis családomat, akikkel együtt vacsorázunk, együtt megyünk nyaralni, és együtt építenek várakat takarókból a nappaliban esős napokon.

Bólint a fejével, az állkapcsát előre-hátra mozgatva. – Nagyszerű anya leszel.

– Köszönöm – suttogom. – Remélem.

Tényleg semmi reakció nincs a részéről.

– Mi a helyzet veled? – kérdezem. – Szeretnél majd apa lenni?

Nevetni kezd, de a kis nevetőráncok a szeme alatt, ami mindig ott van amikor jól szórakozik, most sehol sincsenek. Helyette olyan ráncok vannak, amiket nem ismerek.

Felülve megnyalja az ajkait, mielőtt felém fordulna. A szemei olyasmiktől ragyognak, amitől megfájdul a szívem.

– Mindig is akartam három fiút és egy lányt, mint apámnak volt. Azért akartam egy lányt, hogy elkényeztethessem, mint ahogy ő tette Blairrel, és a fiúkat, hogy beszélgethessek velük a dicsőséges napjaimról. – Majdnem elmosolyodik, de mégsem teszi. – Azt hiszem, olyan kényelmes, boldog családban nőttem fel, hogy csak meg akartam ismételni.

– Kérdezhetek valamit?

Vállat von.

– Miért vagy ennyire kapcsolatellenes most? Eléggé kontraproduktív, ha családot akarsz.

– Talán… – Kényszeredetten nyel egyet. – Talán nem vagyok benne biztos, hogy mennyire hasonlítok az apámra. – Megtörli a szemüvegét, és visszateszi az arcára. – Mi a helyzet az apáddal? Milyen volt?

Ez egy szándékos, határozott témaváltás. Annyi minden van még ebben a történetben, amit tudni akarok. De nem erőltethetem; nem az én dolgom. És ahogy ez a kis valóságdarabka az arcomba csapódik, úgy érzem magam, mint akit nyakon öntöttek egy vödör hideg vízzel.

– Az apám egy bunkó – mondom, próbálom a gondolataim a jelenlegi párbeszédre fókuszálni. – Néha felhív, de szerintem csak annyit akarna mondani, hogy ,,Basszátok meg”, és hogy leírt minket.

– Azt el tudom képzelni, hogy leírta az anyukádat, még talán a testvéredet is. De nem téged.

– Igen, nos, hajlamos vagyok arra gondolni, hogy talán felejthetetlenebbnek kellett volna lennem – nevetek.

– Hallottál valamit Chrissyről?

– Nem. Talán fogok, talán nem. Nagy összegben nem fogadnék rá.

– Akarod, hogy jelentkezzen? – kérdezi, kezét a bokám köré csavarja.

Megvonom a vállam. – Nem tudom. Az ilyen emberek, mint ő, meg tudnak változni, Lance? Tud változni egy totál felháborító seggfejből egy olyan emberré, akinek fontos a testvére?

Te tudsz férfikurvából monogám férfivé válni?

Az egyetlen módja, hogy megakadályozzam ezt kicsúszni a számon, hogy a nyelvembe harapok.

Megszorítja a lábam, és elgondolkozik. – Régebben nemet mondtam volna. Tigrisek, csíkok, ilyesmi. De mostanában elgondolkodtam azon, hogy talán az emberek változnak. Én nem tudom.

– Oké, mondjuk, hogy igen. De akkor vajon visszatérnek ahhoz, akik előtte voltak?

– Talán az emberek kevésbé hasonlítanak a tigrisekhez, inkább … a hagymához.

– Az emberek tényleg büdösek – kuncogom.

– Igaz – mondja, és megrázza a lábam. – De talán ők is rétegesek.

– Szóval azt akarod mondani, hogy ahogy telik az élet, levedlenek rétegeket?

– Talán. – Vállat von. – Vagy ahogy te éled az életed, miattad váltanak új rétegre. Például itt van Cross. Évekig járt egy Kallie nevű lánnyal. Cross egy igazi pokolfajzat volt, Kallie-nek elege lett és elhagyta. Talán, ha ő maradt volna, még mindig be lenne tépve a kanapéján – nevet. – De lehetséges, hogy a távozása miatt levedlett róla egy réteg. Most eléggé rendben van a fickó.

– Talán – sóhajtok. – Lehet, hogy Betsy miatt Chrissy is levedlett egy réteget.

– Vagy talán mégsem – teszi hozzá. – Akár azt akarjuk hinni, hogy az emberek meg tudnak változni, akár nem, nem szabad elfelejtenünk, hogy a történelemben a dolgok nem csak ciklikusan, de elég kiszámíthatóan is alakulnak. Ezt ne feledjük.

Ez az, amitől félek.

– Mi ez a tekintet? – kérdezi.

– Milyen tekintet?

– Ez. – Az arcomra mutat. – Az, amelyik úgy néz ki, mintha mindjárt elsírnád magad.

– Csak a ciklikusságról és a kiszámíthatóságról gondolkodtam, és remélem, nem próbálom ki újra a kék szemfestéket.

A nevetése hangos és felszabadult. Ismét hátradől, a stressz leolvad a vállairól. – Fogadok, hogy ugyanolyan csinos vagy kék szemfestékkel, mint most.

– Elveszítenéd a fogadást, Mr. Gibson.

– Nem tudlak elképzelni semmiben, ami miatt rosszul néznél ki.

Sütkérezem a szavaiban, érzem ahogy az erő szétárad a bőrömön. – Köszönöm.

– Szívesen. – Az alsó ajkába harap, miközben magához húz. – Akarsz valamit levedleni nekem?

– Mi jár a fejedben? – kérdezem, és rebegtetem a szempilláim.

Minden erőmet felemészti az ellenállás a késztetésnek, hogy felnyúljak és megcsókoljam. Rá akarok mászni, belé bújni, körül akarom venni magam vele minden létező módon. A bőröm vágyik a kezére a testemen, az ajkaim meghalnak az ajkaiért az enyémen. Amikor ő irányít, nem tehetek mást, mint lazítani, és érezni, amit senki mással nem tudok.

Az ajkamba harapva türelmetlenül várok, hogy ne tűnjek kétségbeesettnek.

Felnevet. – Csak gyere ide, jó?

– Megfontolom.

Felém veti magát, amitől a hátamra dőlök, miközben felkiáltok az esti levegőbe. A nevetésem betölti a Bluebird hegyet, ahogy Lance fölöttem lebeg.

Figyelmesen lenéz, a mellkasa az enyémmel együtt emelkedik és süllyed. Kisimít egy tincset az arcomból, miközben engem tanulmányoz.

– Néhány embernek le kell vedlenie egy réteget, hogy a jó dolgokhoz jusson – mondja. – Te már ott vagy.

– Ne legyél ennyire édes – suttogom. – Ellenállhatatlanná tesz téged.

– Már azelőtt is ellenállhatatlan voltam, hogy kiütöttem a cukiságfaktort – cukkol.

Úgy teszek, mintha elgondolkoznék ezen, miközben az arca az enyémre ereszkedik. A szánk egy könnyed táncot lejt, ami annyira elvonja a figyelmem, hogy semmi másra nem tudok gondolni.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

HUSZONNÉGY

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Mariah

 

 

Fordította: Sophie

 

 

A levendula illatú fürdővíz a kád oldalához csapódva simogat engem. A gyertya, amelyet a mosdókagylón gyújtottam meg, finoman pislákol. Árnyékok vetülnek a fürdőszobám fehér csempefalára, és én becsukom a szemem, hogy magamba szívjam a békességet.

Lance néhány órával ezelőtt tett ki. Az ajtóhoz kísért, és megcsókolt, mintha egy randi végén lettünk volna. Mintha ígéret lett volna valami többre. Mintha holnap talán a járdaszegély mellé húzódna le, hogy lásson engem.

Még akkor is, ha szeretem a szögletes állkapcsát, a tüzes szemét és a humorérzékét, a leginkább attól szédülök el, ahogy rám néz.

Egyik kezemet végigfuttatom a torkomtól a melleim közé, majd le a vízbe. Végigsimítok gömbölyded hasamon. Ez egy olyan rész magamon, amit mindig is utáltam – a pocakot, így hívom. Nincs az a sok hasprés, felülés vagy plank, ami megszabadítana a felesleges zsírpárnáktól a köldököm körül. Ma este azonban, a kezemet erre a területre rakva, a grimasz, ami általában megjelenik rajtam, ha ehhez a területhez érek, eltűnik.

Helyette apró mosolyt látok, ahogy arra gondolok, hogy Lance csókot csókra halmozva ad a köldökömre, mintha az lenne a legszexibb has, amit valaha látott. Emlékszem, hogy érintett meg minden lehetséges helyen, és mindezt szinte tiszteletteljesen. Hogy amikor rám néz, mintha csak egy gyönyörű nőt látna, és nem az összes hibát, amit én látok, ha tükörbe nézek, vagy egy farmert veszek fel.

Most, hogy már ismerem Lance-t, ő nem olyan, mint amire számítottam. Ő valahogy több, mint minden más. Több, mint egy szexi szellemiségi az iskolából és több mint az alfa, élesnyelvű nőfaló a randi appról.

Nem hiszem, hogy elhamarkodottan ítéltem meg Lance Gibsont. Csak azt gondolom, talán még remélem is, hogy rosszul ítéltem meg.

 

 

 

 

 

 

LANCE

 

 

 

 

A víz forró, ahogy végigfolyik a testemen a zuhanyfej legerősebb fokozatán. A permet végigdörzsöli a bőröm, olyan módon, ami reggelente jól működik, hogy felébredjek, de most csak egy újabb kényelmetlenség, amivel meg kell küzdenem.

A ma esti tekintetét csak magamnak köszönhetem. Nem nézne így rám, ha csak békén hagynám. Tudom, hogy milyen az, amikor együtt vagyunk, ez a mámorító kémia, amit még senki mással nem tapasztaltam  meg. Egy kapcsolat, amit nem vagyok biztos, hogy valaha is láttam két másik ember között – ennyire jó.

Ez nem vágy. Arról könyvet tudnék írni. Nem is megszállottság, vagy egy olyan helyzet, amikor vágysz valamire, amiről tudod, hogy nem lehet a tiéd. Voltam már ott, csináltam is olyat – mind az adó, mind a fogadó félként. Ami Mariah és köztem van, az teljesen más.

Szerelmes vagyok belé? Utálok még csak gondolni is erre. Ennyire hedonista vagyok? Vajon ennyire kevés az önuralmam?

A tény, hogy egyáltalán megfordul a fejemben, elég ahhoz, hogy megborzongjak a felülről rám zúduló víz hőmérséklete ellenére. Azt hittem, hogy a szerelem és elkötelezettség dolgát lefedtem. Azt hittem, hogy elég erős a pajzsom, hogy ne legyenek senki felé többé komoly érzéseim. De még Britt-tel sem éreztem ezt. Csak annyit tudok, hogy amikor a jövőre gondolok, Mariah-ra asszociálok, és ezt aranyba van öntve.

Ez úgy hangzik, mintha egy punci lennék, tudom. De ez az igazság. És akár egy punci vagyok, akár nem, attól még ez az igazság.

Egy tökéletes világban, ő lenne a nagy Ő. A pokolba, még ebben a tökéletlen világban is ő a nagy Ő számomra. De a mi világunkban az a helyzet, hogy az évekkel ezelőtti baleset, ami miatt kevésbé vagyok férfi, mint sokan mások. És bár a gondolat, hogy valaki mással van, legszívesebben széttépném őket darabról darabra, de egyben magamra is csapnék, ha belegondolok, mit teszek vele, ha folytatom ezt a színjátékot.

Egyszer majd el kell döntenie, hogy engem akar, vagy a jövőt, amit mindig is elképzelt. Persze, hagyhatnám, hogy ő döntsön, ahogy Blaire és Peck is javasolta. De a legnagyobb faszfej lépés, ha rákényszerítem, hogy válasszon. Hogy ő legyen a rosszfiú. Bassza meg.

Kizárt, hogy olyan helyzetbe hozzam, ahol nem nyerhet.

Nem vagyok hülye. Ismerem a rejtett jeleket, tudom, hogy milyen jelentése van az érintésének, a tekintetének és a mosolyának, amit rám vet. Ő is olyan gyorsan lesz szerelmes, mint én. És, ha igazán szeretem őt, és hajlamos vagyok azt hinni, hogy igen, akkor nem kérhetem tőle, hogy hozza meg ezt a döntést.