11.-12. Fejezet

 

TIZENEGY

 

 

 

 

 

 

 

Lance

 

 

Fordította: Calliope

 

 

AMIKOR A TEMLPOM harangjai vasárnap reggel megszólalnak, egészen a gimnáziumig lehet őket hallani Linton túlsó végén. És különösen jól hallani őket, ha épp migrén kerülget, miközben a templom felé sétálsz.

Az előző éjszaka csupa forgolódásból állt. Ez a bűntudatos lelkiismeret dolog egy nagy szar. Akármit mondtam magamnak, hogy abbahagyjam, nem sikerült. Amikor végül tényleg kinyitottam a szemem, gondoltam rá, hogy visszafekszem, de nem akartam Mamival konfrontálódni. És az sem árt, ha gyűjtök egy kis jó pontot az Úrnál, mielőtt találkozom Nagyokos Nővérkével.

Nem is kellene találkoznom vele. Nincs értelme. Mégis van benne valami, amit látni akarok, arcot társítani a nőhöz, akivel már hónapok óta beszélgetek. Egy nő, akire órákat gondoltam, akire már jó párszor kivertem. Talán találkozunk, és személyesen utálni fogjuk egymást, és akkor leírhatom. Az egyszerűbb lenne.

És ha már itt tartunk, Mariah-t is le kéne zárnom. De nem tudom.

Talán ma reggel az oltár segít.

– ’reggelt – mondom a tiszteletesnek, de nem nézek a szemébe, hogy ne állítson meg. Nem túl udvarias, de valószínűleg nem ez lesz a legrosszabb dolog, amit ma elkövetek.

Átvágok a HolyHills gyülekezet tagjain, biccentek és köszönök, amikor kell. De semmi nem hatol el a tudatomig. Az agyam nincs itt. Kiderült, hogy lelkiismeret tényleg létezik. És amikor valami nyomja, az sokkal kevésbé szórakoztató, mint amikor valaki a farkadon lovagol.

Mami és a tesóim a szokásos helyükön ülnek, elöl jobbra. Peck és a nagyi egy sorral Machlan és Walker mögött ül. Sienna az én régi helyemen ül. Gondolom, Walker úgy gondolta, biztonságosabb, ha Sienna mellett ülök, mint Machlan mellett. Ez kissé zavar.

– Hé– mondom, miközben beülök a helyemre. Előrenézek, és remélem, hogy mindenkinek másnapos a feje, és nem akarnak beszélgetni.

– Jó reggelt! – csicsereg Sienna.

– Túl korán van, Bajnok– nyögöm. – Halkabban, jó?

Machlan áthajol Walker mögött. – Késő este?

– Igen, de nem a jó értelemben.

– De a lány csodálatos volt – szól közbe Mami. – Egyszerűen tündéri, Lance. Remélem, ma is beugrik hozzánk. Sienna imádni fogja. Vagy talán már találkoztatok is?

Minden szem rám szegeződik. Még Cross is tudja, hogy valami van, amikor bevonul, és lehuppan elénk. Nem nézek rájuk, még Mamira sem, mert a szám olyan szavakat kíván mondani, amiktől ő falra mászik. Olyanokat, amik nem valók az Úr házába, bár nem is tudom, hogy tőle vagy Istentől félek jobban.

– Nem, Mami– feleli Sienna, engem figyelve. – Nem találkoztam vele. Milyen?

– Mami, ezt inkább később – mormolom. A halántékom megint lüktetni kezd, a bal szemem mögött.

– Nem. Most csináljuk – cukkol Sienna.

– Ez az a hosszú lábú nővér? – kérdi Peck. – Ha igen, akkor arra szavazok, hogy most halljuk a történetet.

Hátrapillantok rá, szúrósan a vállam felett. – Komolyan. Egy templomban vagyunk. Legyen már benned tisztelet az Öreg iránt.

– Ó, mintha te úgy adnál a vallásra… – kezdi Machlan, de Mami egy csapással elhallgattatja. – Úgy értem, mintha érdekelne – javítja ki magát. – Ha jól emlékszem, múlt héten ebben a padban tartottunk egy rendkívül antikrisztusi eszmecserét.

– Nem tudom, mit kezdjek veletek, fiúk – csóválja a fejét Mami. – Elmegyek, köszönök a tiszteletesnek.

Megvárjuk, míg hallótávolságon kívül kerül. Ekkor Sienna szólal meg.

– Tudod, hogy rá fog tenni benneteket az imalistára.

– Jó. Szükségem van rá– morranok. – Pokolra jutok. A jegyem már le van pecsételve, és még csak jól se éreztem magam közben.

– Mi a franc van veled? – kérdezi Walker, miközben összekulcsolja az ujjait Siennáéval. – Úgy viselkedsz, mintha valaki összetört volna téged.

A bátyáim felnevetnek. Mind, kivéve Walkert. Sienna és az ő kezét az ölében tartja, és csak figyel, olyan nézéssel, amire csak ő képes.

Nem tudja, miért nem akarok kapcsolatot, de tudja, milyen elkerülni az érzéseket. Sokat harcolt Sienna ellen, de végül ő megtörte. Nem hagyhatom, hogy Mariah is megtörjön engem.

– Ó, csak nem törték össze Lance szívét? – heccel Machlan.

Összeszűkítem a szemem. – Nem. Nem törték. Nem törheted össze a szíved, ha nem engeded, hogy részt vegyen a dologban.

– Akkor meg mi ez az egész? – vág vissza Machlan. – Későig fenn voltál. Elvittél egy lányt Mamihoz. Most itt ülsz, és nyüszögsz.

– Ugyanúgy viselkedsz, mint amikor Hadley összetörte a szíved – veti oda Cross. – Ugye, Mach?

Minden fej Machlan felé fordul, várva a reakciót. Ő és Hadley– Cross húga régen csúnyán szakítottak. Nem is emlegetjük fel. Ami azt illeti kerülgetjük Hadley kérdését.

Szerintem Hadley az oka annak, hogy Machlan még mindig egyedülálló. Más magyarázat nincs. Jóképű, majdnem olyan, mint én, és van egy saját bárja. Nem zárkózik el a szerelemtől. Milyen srác, akinek van egy bárja, úgy néz ki, mint én, és nem bánna egy kapcsolatot, és még mindig szingli? Aki még mindig egy lány miatt szenved.

– Mehetsz a pokolba – feleli Machlan rezzenéstelen arccal. Cross felé sem néz. Cross súg neki valamit úgy, hogy csak ő hallja, és ők ketten belekezdnek egy heves párbeszédbe.

– Kell tanács? – kérdezi halkan Sienna. – Elég jó vagyok ebben.

– Nem igazán. Szerintem megvagyok.

Peck előrehajol, szőke haja a homlokába lóg. – Mondhatom, hogy csalódott vagyok, hogy ennek semmi köze a nővérhez?

Fontolgatom, hogy válaszoljak-e neki, de végül úgy döntök, talán jobban fogom érezni magam. Azt hittem, reggelre túl leszek rajta. Ehelyett még nagyobb bűntudat gyötör.

Ostoba dolog. Miért kéne bűntudatot éreznem? Miért most kapcsolt be a bűntudat gombom? Az élet bűntudat nélkül: boldogság. Ez? Ez pokoli.

– Kuzinkám– szólok Peckhez. – Örömmel fogod hallani, hogy ma találkozom vele.

– Tényleg?

– Tényleg.

Vizslat. – Valamiért több reakciót vártam.

– Találkozom vele, csak nem fogom megdugni.

– Várj – szól közbe Walker, mikor megszólal az orgona. – Ez nem szembemegy az app céljával? Nem azért regisztráltál, hogy dugjál? Vagy rosszul értelmeztem egész idáig?

– Nem. Jól értetted– sóhajtom.

Sienna szeme tágra nyílik, ahogy próbál értelmet találni ebben. – Teljesen összezavartál, Lance.

– Csatlakozz a klubhoz.

A kórus énekelni kezd, én pedig lehajtom a fejem, és irányt kérek fentről.

 

 

 

 

 

 

MINDANNYIAN DAISY, Walker teherautója körül ácsorgunk, amikor Mami megérkezik. Machlan karjába kapaszkodik, hogy egyensúlyban maradjon.

– Ki jön ebédre? Tudnom kéne, hány krumplit pucoljak.

– Azt hittem, sültet csinálsz?– kérdezem.

– Úgy volt, de elfelejtettem elővenni a húst tegnap este. Öregszem, borzasztó dolog.

– Nem vagy te öreg – mondja Machlan, és arcát a nagyi fejéhez hajtja. – Csak tapasztalt.

Mami nevet, és megpaskolja Machlan hasát. – Te jössz enni?

– Mikor hagytam ki én étkezést nálad?

– És ti, gyerekek? – kérdi Walkeréket.

– Sienna és én ott leszünk – feleli Walker.

– Peck?

– Mit főzöl? – kérdi, miközben karját Walker teherautójának oldalára veti. – Ha viszek hozzávalót sajtgolyóhoz, megcsinálod?

– Már van egy a hűtőben – válaszolja Mami. – Siess oda, különben ezek elkapkodják. – Megcsókolja Machlan arcát, aztán megszorítja az orcáját, majd hozzám fordul. – Kísérj el az autómhoz, Lance.

Felajánlom a karomat, ő belém karol, és elindulunk a kavicsos parkolón át. Egy darabig csendben sétálunk. Int a tiszteletesnek, majd Rubynak is, annak az idős hölgynek, aki a könyvtárat vezeti a városban. Csak amikor a kocsi ajtajához érünk, tér rá a lényegre.

– Bocsánat, ha zavarba hoztalak a testvéreid előtt – sóhajtja. – Előbb gondolkodnom kellett volna, mielőtt szóba hozom Mariah-t.

– Semmi gond, Mami.

– Olyan ostobán érzem magam.– A táskáját bedobja a hátsó ülésre. – Jobban tudom én ezt. Kezdek szenilis lenni, mondtam.

– Dehogy vagy az. – Kinyitom neki az ajtót, és rákönyökölök. – Mit gondoltál Mariah-ról, Mami?

Szinte sugárzik. – Nagyon tetszett. Szerintem kedves, szép, és imádom, ahogy rád néz.

– Tessék? – kiegyenesedem. – Nem vagyunk együtt.

– Hívd, ahogy akarod.

– Nem vagyunk – ismétlem kissé túl erőszakosan. – Nagyszerű lány, de nem nekem való. – Hazugság. Hazugság. Hazugság.

A keze a csípőjére csapódik. – És miért nem?

Az igazságot sosem mondtam el neki. Blaire tudja, mert rájött, mielőtt én magam is ráébredtem volna. Nem tudom, Mami hogy reagálna, valószínűleg sajnálkozna, és azt én nem bírom. A fenébe is, nem kell az a nyavalyás sajnálat.

Ez nem rólam szól. Én már elfogadtam a dolgot. Régen megbékéltem vele. Nem arról van szó, hogy másokra akarom ragasztani a nyomorom. Csak nem akarok tönkretenni másokat az én hibáim miatt.

– Figyelj, Mami. Kihagyom a mai ebédet, rendben?

Felvonja a szemöldökét.

– El kell intéznem pár dolgot. – Megcsókolom az arcát, segítek beszállni az autóba. – Jövő héten jövök. Ígérem.

Mosolyt váltunk, és látom az aggodalmat a szemében. Utálom. Elfordulok, indulnék, de megállít.

– Igen? – kérdezem, visszapillantva a vállam felett. Ezüst haja csillog a kora délutáni napsütésben.

– Emlékezz, mit mondott ma a tiszteletes – mondja. – Néha rossz helyen és rossz módon keressük a boldogságot. Keresd egyszerűen, Lance. Ne bonyolítsd túl.

Egy utolsó mosollyal elindulok a parkolón át. A kavics ropog a cipőm alatt. Beszállok az autómba, és visszhangzanak bennem Mami szavai. Mariah parfümjének illata még mindig ott lebeg a levegőben.

Bárcsak ilyen egyszerű lenne – de ez minden, csak nem az.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

TIZENKETTŐ

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Lance

 

 

Fordította: Calliope

 

 

EZ EGY HÜLYE ÖTLET VOLT.

A homlokomat a kormánykerékre hajtom. Túl korán van ahhoz, hogy megkérdőjelezzem az életem minden döntését. Fújtatva felemelem a fejem. A Peaches ott van előttem.

Odabent ül Nagyokos Nővérke, az a nő, akivel egy hotelszobában kellett volna találkoznom, és egyszerűen megdugnom. Vagy le kellett volna állítanom az egészet, amint nyilvánvalóvá vált, hogy ez nem fog megtörténni. De nem. Az utóbbi időben teljesen hülye vagyok. Hagytam, hogy ez több legyen, mint puszta szex.

Ezért tartod csak a szex körül a dolgot.

Szisszenve veszek levegőt a fogaim között, majd előveszem a telefonom, és gépelni kezdek.

 

ÉN: Ez még működik?

 

NAGYOKOS NŐVÉRKE: Itt vagyok. Te is?

 

ÉN: A parkolóban vagyok. Azt hittem, leléptél.

 

NAGYOKOS NŐVÉRKE: Rendeltem egy italt. Azt hittem, te nem jössz el.

 

ÉN: Miért ne jönnék?

 

NAGYOKOS NŐVÉRKE: Kívánságműsor?

 

Felnevetek, kiszállok az autóból, és bezárom. Valami megmozdul a gyomromban, és azt kívánom, bárcsak ne kéne ennek véget vetnem köztünk. Nem értem, miért, de szeretem ezeket a kis üzenetváltásokat.

Átvágva a parkolón elhaladok amellett a hely mellett, ahol tegnap álltam, amikor Mariah-t és a randipartnerét néztem. És csak úgy visszatér a késztetés, hogy be kell fejeznem a Nagyokos Nővérkével, legalább addig, amíg helyre nem rakom a farkam. Ez már nem egyszerű. Talán megőrültem. Bűntudatot érzek. Amíg ezt nem tudom kontrollálni, és nem szabadulok meg a Mariah iránti megszállottságtól, le kell higgadnom. Mindannyiunk érdekében.

 

ÉN: Bemegyek. Hogy talállak meg?

 

NAGYOKOS NŐVÉRKE: Kék inget viselek. Mint a golyóid színe. ;)

 

ÉN: Szép.

 

NAGYOKOS NŐVÉRKE: Az autós kiszolgálónál ülök. Kapsz két percet, vagy lelépek. Kezdek ideges lenni.

 

ÉN: Lassíts, gyorshajtó. Mindjárt ott vagyok.

 

A hosztesz ugyanaz, mint tegnap, és barátságosan mosolyog rám. – Szia! Hogy vagy ma délután?

– Jól, csak egy barátommal találkozom. – A kulcsaimat a zsebembe csúsztatom, és hintázok a sarkaimon. – Megnézhetem, hol van?

– Elvezetlek hozzá. Semmi gond – mondja, miközben előhúz egy étlapot a kosárból. – A svédasztalra jöttél? Mert akkor nem kell ez.

Olyan képet vághattam, mint aki nem érti, mert rögtön mentegetőzni kezd. – Bocsánat. Vasárnap sokan jönnek a svédasztal miatt. Csak feltételeztem.

– Semmi gond – mondom. Teljesen szét vagyok esve fejben. – Nem tudom még, mit eszem. Elvihetem az étlapot, és gondolkodhatok rajta?

– Persze. Ő is ezt mondta.

– Én… – A számat belülről rágcsálom. Valamit kihagyok?– Azt mondta, hogy egy tanácstalan fickót keres? Mert nem értem, honnan tudod, kit keresek.

– Nem is kellett mondania. Nem ma kezdtem – szipog. – Erre tessék.

Ahogy követem őt a vendégtéren keresztül, csak arra tudok gondolni, hogy biztos valami nőcsábásznak néz. Tegnap Mariah-val voltam itt – ő akkor egy másik pasival –, most meg a Nagyokos Nővérkével. Ez nem fest túl jól. Még a végén az FBI is kivonul hozzám.

Beérünk a tegnapi asztalhoz – és a helyzet csak rosszabb.

– Mit keresel itt? – kérdezem.

Mariah felkapja a fejét, a szeme kikerekedik. – Úristen. Követsz engem?

– Nem követlek. Fogalmam sem volt, hogy itt vagy.

A hosztesz felváltva néz ránk, aztán hátrálva eloson.

– Micsoda véletlen – jegyzi meg Mariah, körülnézve az étteremben. Az alsó ajkát rágcsálja, ugyanúgy, mint tegnap este. És pont mint akkor, most is meg akarom harapni azt az ajkát.

Gyönyörű, a haja laza kontyban. Az inge színe kifinomult, királyi megjelenést ad neki. Pont olyan színű, mint… a golyóim.

A fejem hirtelen az autós kiszolgáló ablak felé fordul. Ugyanaz, ahol tegnap este ültem, miközben ő Jonah-val vacsorázott. Ugyanaz az ablak, amely mellett most a Nagyokos Nővérke ül, és rám vár.

Ó.

Istenem.

Nem. Ez lehetetlen. Nem lehet...

– Mit keresel itt? – kérdezem újra.

Körbenéz megint, nyel egy nagyot. – Valakivel találkozom. De tudod mit, lehet, hogy inkább mennem kéne.

– Kivel?

– Senkivel.

– Jonah? – kérdezem, pedig tudom, hogy nem ő az. Csak ki kell mondania, hogy megerősítse, amitől tartok. Vagy remélek. Vagyakármi is ez, ami felforgatja az érzékeimet.

– Jonah? Ugyan már.

Végigpörgetem minden beszélgetésünket, hátha van valami jel, hogy ő lehet a Nagyokos Nővérke. Semmi. Semmi utalás, ami miatt gondolhattam volna arra, hogy ő volt az. Nem nővér. Nem dolgozik kórházban vagy délutáni műszakban. Nem randizik, vagy keres alkalmi szexet – legalábbis tudtommal. Ha az utóbbiban tévedek, baromira dühös leszek.

– Hadd kérdezzek valamit – mondom. – Miért vetted fel ezt az inget?

Alig kapok levegőt, ahogy a tekintete az enyémbe fúródik. Ő nem sejtheti, hogy én vagyok a Töris Izompacsirta, bár sokkal könnyebb kitalálni, mint az ő profiljából. De talán mégis tudja?

– Miért kérdezed? – kérdi remegve.

– Kíváncsi vagyok.

– Tetszik a színe.

– Miért?

– Csak tetszik – mondja ingerülten. – Miért kérdezel millió hülye kérdést?

– Emlékeztetett valamire? – firtatom tovább.

Elsápad. A telefonja kiesik a kezéből az asztalra. – Lance…

A szívem nem tudja eldönteni, gyorsítson vagy megálljon. Valami természetellenes ritmust ver, mint egy részeg táncos. Bizonytalan, imbolygó, kicsit hányingerkeltő.

– Ez nem lehet igaz – mondom. – Ez nem lehet.

Az arcát a kezébe temeti. A pír az ujjai közt is átüt. Hogy adjak neki egy kis helyet lélegezni, és hogy ne toporogjak előtte, leülök vele szemben.

Az agyam lehet zavarban van, de a testem viszont nem. Üvöltve követeli, hogy érintsem meg, csókoljam meg, döntsem le az asztalra, és tegyem meg vele mindazt a mocskos dolgot, amiről Nagyokos Nővérkével beszéltem.

Vagyis Mariah-val beszéltem.

A gondolat, hogy azok a szavak az ő gyönyörű szájából jöttek annyira felizgat, hogy majd felrobbanok.

– Ez borzasztóan ciki – suttogja olyan halkan, hogy alig hallom. – Ez annyira, de annyira kínos.

– Miért lenne az?

Nem válaszol. Pokolba, még csak rám sem néz. Mintha megdermedt volna, néma és mozdulatlan. Minél tovább figyelem, annál aranyosabb lesz az egész.

Ő az. Mindkettő ő.

És amikor úgy tettem, minthaNagyokos Nővérke szavai Mariah-é lenne, igazam volt. Váó. Szerencsés barom vagyok, csakhogy egyikük sem akar lefeküdni velem.

– Más lett volna, ha tudom, hogy te írtad azokat a mocskos dolgokat – mondom. Próbálom lazára venni, de nem viccelek. Egyáltalán nem. Mariah Malarkey, amint a farkamról beszél a szájában és a nedves puncijárólolyasmi, amit képtelen vagyok figyelmen kívül hagyni.

– Ez katasztrófa – nyög.

– Ez csodálatos.

– A fenébe, Lance – morogja, és a táskájáért nyúl. Mozdulatai darabosak, arca haragvörös. A francba is.

– Ó, nem – mondom, és gyors mozdulattal lekapom a telefonját az asztalról. Ez az egyetlen ötletem, hogy ne menjen el. – Nincs „a fenébe, Lance”.

– Add ide a telefonom!

– Nem.

Még sosem láttam ennyire dühösnek. A szeme szinte izzik – a kék körül aranygyűrű. Az arcpír úgy fest, mintha most élvezett volna el – és én rohadtul meg akarom nézni, milyen, amikor tényleg megtörténik.

– Nem menthetem meg a kis méltóságomat se? – kérdezi. – Add ide a telefonom, hadd menjek el.

Nem adom. Eszem ágában sincs. Helyette hátradőlök, a telefon az ölemben pihen.

– Mondd csak: miért nincs méltóságod?

– Tényleg az akarod, hogy megmondjam? – sziszegi.

– Öhm, igen.

– Utállak.

– Ezt nem veszem be – mondom, próbálva visszatartani egy mosolyt. – Kedvelsz engem és a másik éned is. Az egyik éned tegnap este majdnem megcsókolt, és tudjuk jól, hogy mit csinált a másik éned.

– Soha nem írtam volna semmit, ha tudom, hogy te vagy az – morogja.

Egy pillanat. Kettő. Három. – Tehát, ha jól értem.Egy vadidegennel beszélnél ilyen mocskosan, igazán mocskosan, ha jól emlékszem a beszélgetéseinkre…

– Lance. Elég.

– Rendben – mondom, előremozdulok. A sószóró csörömpöl az asztalon. – Így beszélsz valami sráccal, akit nem is ismersz, de velem nem? Hagytad volna, hogy megcsókoljalak tegnap este, de inkább lefeküdnél valakivel, akit nem is ismersz? Mi a pokol, Mariah?

– Mert te vagy az! – robban ki belőle, mintha magától értetődő lenne. – Téged nap mint nap látnom kell. Te meg ki tudja, hány nővel fekszel le...

– Várj – mondom, megfeszülve. – Te lefekszel másokkal azon az appon?

Összeszűkül a szeme. – Tudod, hogy nem.

– Fogalmam sincs. Teljesen össze vagyok zavarodva, hogy őszinte legyek.

– Neked ez semmi. De nem, senkivel nem fekszem le. Se az appon, se máshol.

– Jó válasz.

– Menj a pokolba ezzel a „jó válasz” baromsággal – mondja. – Hány nővel feküdtél le ezen a héten?

Pislogás nélkül válaszolok: – Nullával.

Ő viszont pislog.

A pillantásváltásunk enyhíti a feszültséget. Szólna, de meggondolja magát. Csak bámuljuk egymást, mintha verseny lenne. És ahogy telik az idő, ő egyre közelebb kerül a mosolyhoz. Én meg elégedetten elüldögélnék így zárásig, mert még el sem kezdtem felfogni ezt az egészet.

– Kérnek valamit? – A pincérnő váratlanul jelenik meg, épp egy sebesült borzokkal teli ketrecbe lépve. – Ital? Svédasztal-kártya?

Anélkül, hogy levenném a szemem Mariah-ról, féloldalasan elfordulok. – Úgyis kapsz borravalót, de tudnál nekünk pár percet adni?

– Persze.

Mariah elfordítja a tekintetét, megnézi, hogy a lány elment-e.

– El sem hiszem – mondja, miközben egy tincset a füle mögé tűr. – Te vagy Töris Izompacsirta. Végül is van benne logika. De eszembe sem jutott volna.

– Tehát szerinted izompacsirta vagyok?

Válasz helyett csak néz rám.

– Nagyokos Nővérke, mi? – vigyorgok. – Ez alaposan álcázott volt. Nem mintha épp tőled vártam volna, hogy kamunévvel rejtőzködsz egy szexappon, de azért nővérnek sem néztelek volna.

– Az Whitney volt – sóhajtja. – A barátnőm csinálta a profilt, aztán rám sózta. Én nem akartam regisztrálni, a munkám és az iskola miatt, de az, hogy valaki más bőrébe bújhatok, szórakoztató volt.

Megint eltakarja az arcát a kezeivel. Most nem tudom visszafogni a nevetést. Egy pillantással elhallgattat, de nem haragszik. Csak egy gyönyörű lány próbál bujkálni egy maszk mögé.

Ülünk néhány percig csendben. Ő a sótartóval játszik, én az ő telefonján kopogtatom az ujjam. Napokig tudnék kérdezni tőle, és évekig viccelni. Már attól is felrobbanhatnék, ahogy az arcát vörösre pirítja.

– Ez borzalmasan kínos – sóhajtja.

– Mi a rossz benne? – kérdezem. Az asztalra támaszkodom, a kezem összefonom, és a szemébe nézek. – Meg akartalak dugni, amikor Mariah voltál. Meg akartalak dugni, amikor a másik éned voltál. Mindegy.– Kicsit belegabalyodok a szavakba. – A lényeg, hogy ez nem változtat semmin. Csak azt jelenti, hogy őrülten vonzódom hozzád.

Pislog, mintha azt hinné, félreérthetően fogalmaztam, és várja, hogy tisztázzam. De nem mondok semmit, úgy döntöttem, hogy a csend épp elég kifejező.

– Most mit csináljunk? – kérdezi. – Nap mint nap találkozunk.

– A szex játszik vagy nem játszik? Mármint én akár az asztalon is csinálnám. Nincs gondom az asztali szexszel – ugratom. Képzeletben látom a kerek fenekét a levegőben, a kezeimet a csípőjén, ahogy beléhatolok, és máris forróság árad szét a golyóimban.

– Nem így értettem.

– Tudom, igazad van. Mindketten tudjuk, hogy a szex az asztalon van. A kérdés inkább az, hogy engeded-e, hogy részt vegyek benne, vagy inkább továbbra is az ujjaidra hagyatkozol, és azt képzeled, hogy az enyémek.

Közelebb hajol. – Fejezd be.

Azt hiszem, tetszik neki a közelség, úgyhogy hátrébb húzódom. Az ajka sarka egy pillanatra lebiggyed, épp annyira, hogy tudjam, igazam van.

Ha a távolság hozza közelebb, akkor ez nem az én hibám, ugye?Válasz: nem. Legalábbis nem olyan módon, amiért bűntudatot kéne éreznem. Isten tudja, hogy a bűntudatot úgyis próbálom elkerülni.

– Tudod, mit? – mondom, miközben felállok. – Igazad van. Nem akarom, hogy kellemetlenül érezd magad, és világosan megmondtad, hogy álljak le.

Nem tudja, hogy bevegye-e ezt a dumát vagy sem. De amikor átlököm a telefonját az asztalon, és az hangosan nekicsapódik a táskájának, kicsit összerogy.

Ez egy mindent vagy semmit helyzet – és én nem akarom a semmit.Előhúzom a tárcám a zsebemből, és remélem, jól célzok.

– Rendeltél valamit? Fizetek – mondom, miközben igyekszem nem észrevenni az arcán a tekintetet. Egy húszast húzok elő, és az asztalra dobom. – Kikísérjelek?

Összehúzza a szemöldökét. Mindketten tudjuk, hogy várja a „lance-es” lezárást, valami csípős beszólást. Mindkettőnk meglepetésére van önuralmam, és nem mondok semmit.

De a fenébe is, mennyire akarom mondani.

– Rendben – mondja végül, miközben elkezdi összeszedni a holmiját, mintha azok lennének a világ legérdekesebb dolgai. Feláll, és elindul az ajtó felé.Ezúttal direkt nem érintem meg.