7.-8. Fejezet

 

HÉT

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Mariah

 

 

Fordította: Mandy

 

 

A magas sarkút kellett volna felvennem.

Megpördülök, hogy lássam magam hátulról a teljes alakos tükörben, és úgy döntök, hogy a farmer, amit tegnap kikészítettem, jól áll. A felső is cuki. De a cipők lehet, hogy túl lazák. És megint, tényleg fogalmam sincs.

Megszólal a kapucsengő, mikor felveszem a magas sarkút. Belenézek a tükörbe. Azt nem látom, hogy majd kiugrik a szívem, de az biztos, hogy érzem.

– Miért egyeztél bele? – nyafogok.

Újra megszólal a csengő, mintha a verandán álló férfi emlékeztetne rá, hogy beleegyeztem ebbe a vakrandis őrültségbe, és most már végig kell csinálnom.

Minden egyes lépés a bejárati ajtó felé egy mérföldnek tűnik. A kilincs már a kezemben van, mielőtt még időm lenne kigondolni egy tervet. Megdermedek. A kukucskálóba nézek, és megállapítom, hogy cuki, de olyan tévés doki módon. Tüsire nyírt szőke haj, kobaltkék szemek, amik tökéletesen illenek a műtősruhájához, magas, karcsú test, ami azt üvölti, hogy ma reggel szórakozásból futott fél mérföldet, és ezek együttesen ártalmatlan kinézetet kölcsönöznek neki. Bár emlékeztetem magam, ahogy kinyitom az ajtót, hogy pontosan így néznek ki a vakrandik az elején.

– Szia – köszönök mosolyogva, amennyire természetesen csak tudok a fejemben lévő zűrzavar ellenére. Magamban elmondok egy csendes imát, hogy ne úgy nézzek ki, mint azok a kutyák a mémekben, ajkam a fogínyemhez tapadva egy hamis mosolyban.

Gyorsan, de alaposan felmér. Valószínűleg átmegyek a vizsgán, mert széles vállai ellazulnak. – Szia! Feltételezem, te vagy Mariah.

– Igen, én. Te pedig biztos Jonah.

– Igen. Bocs, hogy késtem néhány percet. Feltartottak a műtőben.

Mesterkéltek a szavai. Megnyugtat, hogy tudom, ő is ugyanolyan bizonytalan, mint én.

– Semmi gond – mondom neki. – Felkapom a táskámat és mehetünk?

– Jól hangzik.

Becsukom az ajtót, ha esetleg sorozatgyilkos lenne, és felveszem a táskámat a kanapéról. Gyorsan leellenőrzöm a kis doboz Mace-t a rejtett zsebben, valamint extra készpénzt taxira. Van ott még egy rúzs is arra az esetre, ha tévednék az egész dologgal kapcsolatban, és a randi elég jól menjen egy gyors felfrissítéshez a mosdóban.

Ugyanott áll, ahol hagytam, mikor visszatérek. Rávillantok egy mosolyt, miközben bezárok, és várok valami jelre, hogy talán lehet közöttünk valami sistergő energia. A kulcsom nekicsapódik a Mace dobozának, amikor beledobom a táskámba.

Vettem, Univerzum. Vettem.

– Whitney említette, hogy szereted a Peachest– szólal meg néhány lépéssel előttem. – Megnéztem a neten. Nem túl menő, de mivel műtősruhában vagyok, arra gondoltam, hogy jó lehet.

– A kedvencem. Voltál már ott?

Kinyitja nekem a kocsi ajtaját. Egy pont, Jonah. – Még nem. Eredetileg Springfieldből származom, és még nem vagyok itt elég régóta ahhoz, hogy mást is lássak, mint a MeromMemorial kórház belsejét. Egy gyakornok élete, gondolom.

– Valószínű. Köszönöm – mondom, és becsusszanok a sportkocsijába.

Azon tűnődöm, hogy vajon befújhatta-e a kocsi belsejét fertőtlenítő sprayvel, vagy véletlenül van a kocsinak olyan illata, mint egy portás szekrényének. A makulátlan padlóra és a csíkmentes ablakokra pillantva a spray felé hajlok.

Rám vigyorog, ahogy beszáll. – Kösd be magad. A biztonsági öv az egyik legegyszerűbb, ám leghatékonyabb módja, hogy elkerüljük a közlekedési balesetekből származó sérüléseket.

– Rendben. Köszi a tippet. – Az öv bepattan a zárba, és próbálok a figyelmes oldalára koncentrálni. Nem arra, ami majdnem arra késztetett, hogy Igen, apát mondjak a mondat végére.

A Peachesig az út egy örökkévalóságig tart, pedig csak pár percre van Lintontól. Minden téma olyan érzés, mintha hegyeket kéne megmozgatnunk, hogy túljussunk a társalgáson. A munkájáról való beszélgetéstől a karrieremig, majd vissza az ő munkájára, ez sokkal több munka, mint kellene.

Közben megérkezünk a parkolóba, és én szeretném az ablakba verni a fejem, de attól tartok, ha összevérezném a kocsija belsejét, kiakadna. Másrészről pedig izgalmasabb lenne, mint így eltölteni egy vagy két órát.

Belépünk a kedvenc kis helyemre, ami egy teniszpálya mögé van beékelve. A Peaches belseje hangulatos, errefelé a margaritáiról híres. Jonah megkér, hogy rendeljek neki egy vizet, és kimegy a mosdóba.

– Hova szeretne ülni? – kérdezi a hostess.

– Egy asztalt kérek – mondom körbenézve. Van néhány, ami a parkolóra és a drive-ra néz. Legalább az ablaknál lesz mit néznem. – Leülhetünk oda?

– Persze. Jöjjön utánam.

Leteszem a táskámat a fal melletti székre, és megköszönöm a hostessnek. – Rendelhetek is italokat?

– Persze – mondja, és elővesz egy kis jegyzettömböt a derekára kötött kötényből. – Mit hozhatok?

– Egy citromos víz neki, és nekem egy kóla, extra jéggel.

– Hozom.

Elhelyezkedem a székemben, és dobok Whitney-nek egy üzenetet, megkérdezve, hogy mégis mi a fenét gondolt. Mikor Jonah visszajön, beledobom a telefont a táskámba, és rámosolygok a randimra.

– Megrendeltem az italokat – csicsergem.

– Nagyszerű. – Felveszi az étlapot az asztalról. – Mióta ismered Whitney-t?

– Általános iskola óta. Harmadik vagy negyedik osztályban költöztek Lintonba– felelem. – Kidobós játék közben arcon találtak a labdával, és ő segített nekem eljutni az orvosiba. Azóta a legjobb barátnők vagyunk.

A pincérnő megáll az asztalunknál az italainkkal, és felveszi a rendelésünket. Jonah-ra rebegteti a szempilláit, és meglepődve látom, hogy visszaflörtöl, bár esetlenül. Belekortyolok a kólámba, és próbálok érdeklődést mutatni. De nem megy. A nő egy utolsó zihálós kuncogással megy a dolgára, és Jonah visszafordítja rám a figyelmét.

Némán ítélkezve az italválasztásom felett a szájához emeli a citromos vizet. – A kidobóst be kéne tiltani az iskolákban. Nincs oka, hogy megkockáztassunk egy orrtörést egy éretlen játék miatt, ami semmi képességet nem igényel.

– Mi mindig azért lobbiztunk, hogy játszhassunk, szóval ezzel nem értek egyet. Jó móka volt.

– Értelmetlen.

– Imádtam – álítom, visszafojtva egy kínos nevetést. – Mindegy. Szóval így találkoztam Whittel.

– Csodálatos ápolónő. És te mit is csinálsz?

Lassan pislogok és várom, hogy felnevessen. – Könyvtáros vagyok a gimiben. – Kiejtek minden egyes szótagot azon tűnődve, hogy a fenébe lehet ez a pasi orvos, ha szarra sem tud figyelni.

– Azt hiszem, már mondtad.

– Igen. – Már kétszer.– Egy kicsit mindig is lenyűgözött az orvosi világ. Fontolgattam az orvosi iskolát, de túl sok ember volt ott.

– Igen, ott határozottan sok az ember – nevet fel. – És valahogy ez a lényeg. Mi vagyunk azok, akik belemegyünkegész könyékig, és megtisztítjuk a világot. Azt a munkát végezzük, ami számít.

Elénk teszik a tányérjainkat. Jonah kap mellé egy kis extra mosolyt is. Egyszerűen nem találom magamban azt a részt, hogy ez zavarna.

Felvagdalom a csirkemellemet, és próbálom kizárni őket. A pincérnő kuncogása rámenős, és Jonah próbálkozása beszélgetést kezdeményezni olyan fájdalmas, hogy majdnem összerezzenek. Ha nem lenne nagyon udvariatlan, előkapnám a telefonomat, és megkérdezném Whitney-t, hogy lehet ez a srác orvos, amikor emberekkel egyáltalán nem tud bánni. Még kevésbé, mint én.

Van valami fura kémia kettejük között, úgyhogy az ablak felé fordulok. Ahogy rágom a csirkémet, valahogy örülök neki. El sem hiszem, hogy ő ennyivel könnyebben talál rá ezekre a dolgokra, mint én, pedig Isten a tudója, én mennyit küzdök a randizással. Vagy mennyit küzdenék, ha rendszeresen csinálnám.

Hallom, hogy a pincérnő elmegy. Úgy döntök, visszairányítom a figyelmemet Jonah-ra, és adok egy esélyt ennek a randinak, mikor megállok. A villám a tányérra esik, és lepattan a porcelánról. Az ablak túloldalán, a drive-nál álló sorban Lance ül. Az ablaka le van húzva, és engem néz.

Felhúzza az egyik szemöldökét, ahogy felismer. Nem foglalkozik a mögötte dudáló sráccal, miközben egy hosszú pillanatig fogva tartja a tekintetemet, mintha nem lenne biztos abban, amit lát. Aztán valamin megakadhat a szeme, mert a figyelmét másra irányítja.

Valami velem szemben lévőt néz.

Jonah-t.

Ó, Istenem.

El sem rejti, milyen jól szórakozik, mikor újra visszanéz rám. A seggfejnek van mersze nevetni. A mögötte álló autó újra dudál neki, ahogy bámulom az üvegen keresztül. El tudom képzelni a vihogást, ami kétségtelenül kibukik a vigyora mögött, ahogy továbbhajt.

Visszadőlve a székembe próbálok helyet találni a mellkasomban, hogy megtöltsem levegővel. Mintha az összes oxigént kiszívták volna belőlem, és kicserélték volna Lance iránti kíváncsisággal. Az agyam átfut a lehetséges helyzeteken – hova megy, ki van vele, kinek visz vacsorát? Kavarog a gyomrom.

– Jól vagy? – Jonah hangja lebeg át az asztal felett, alig hallom a bódultságomon át.

– Ne haragudj – mondom egy mosolyt erőltetve magamra. – Hosszú volt a nap.

– Nem hallottál semmit abból, amit mondtam, ugye?

Az arcom kipirul, mintha rajtakaptak volna a kezemmel egy cukorkás üvegben. – Ööö, nem. Megismételnéd?

– Csak azt mondtam, hogy üzenetet kaptam a kórházból – mondja. – Egy új eljárás van tervezve egy óra múlva, amit szeretnék megfigyelni. Csak néhány kórházban végzik az országban, és szerintem tényleg fontos, hogy beálljak és lássam, miről van szó. Jót tenne a karrieremnek.

Elönt a megkönnyebbülés, de aztán ez el is múlik. Mikor újra felnézek, majdnem kiesek a székemből.

– Na, nézd csak, kit találtam!– Lance hangja derűs, mikor odajön egész az asztalunkhoz, nem foglalkozva semmivel. Sötét farmer van rajta és tengerészkék ing, amivel nem vesződött, hogy betűrje, lazán és ínycsiklandóan néz ki az arcán lévő pimasz kifejezés ellenére. Az égiekhez könyörgök, hogy ne csak azért jöjjön ide, hogy engem szekáljon. Amikor rám kacsint, tudom, hogy rábasztam.

Még jobban elvörösödök, ahogy a szórakozott Lance-ről a bizonytalan Jonah-ra nézek. Mondanom kéne valamit, bemutatni őket egymásnak, mert Jonah zavara tisztán látszik.

– Mit csinálsz itt? – kérdezem inkább Lance-t. Amikor küldök felé egy pillantást, amivel gyakorlatilag könyörgök neki, hogy ne hozzon zavarba, csak nevet.

– A vacsorámért jöttem.

– A drive-ba – mutatok rá.

– És elfelejtették az almás pitémet – mondja. Büszkeség terül szét az arcán, mintha halálosan csiklandozná, hogy ilyen gyorsan előállt egy hazugsággal. – Lance Gibson vagyok – mondja Jonah felé fordulva. – És te?

– Jonah. – Futólag rám néz, mielőtt visszafordulna Lance-hez. – Honnan ismered Mariah-t?

– Ó, már régi barátok vagyunk – hazudja. Megint. – És te honnan ismered?

– Én vagyok a randija.

Lance hátralép egyet. Nem tudom megfejteni jóképű arcán azt a kifejezést, hogy most csak kíváncsi vagy ingerült. Túl közelről és túl sokáig figyeli Jonah-t.

– Örülök, hogy találkoztunk, de épp indulunk – jelenti ki Jonah, és leteszi a szalvétáját az asztalra.

Összeszedem magam, megkeresem a táskámat, iszok egy utolsó kortyot a kólámból, lefagyasztva mindenemet, mikor Lance megszólal.

– Alig nyúltál a csirkédhez, Mariah.

– Jonah-t felhívták a kórházból – magyarázom. – Hirtelen jött. Oda kell mennie, így ezt most rövidre zárjuk.

– Akkor tökéletes az időzítés. Hazaviszlek – mondja Lance. Összehúzza a szemét, mintha figyelmeztetne, de én kitérek előle.

– Jaj, nem – tiltakozom, felemelve a kezemet. – Nem szükséges.

– Nekem tíz perc múlva a meromi kórházba kell lennem – jegyzi meg Jonah. – Nem lenne gond, ha a haverod vinne haza? Utálok ilyet kérni, de már Meromban vagyunk, és ha előbb vissza kell vigyelek Lintonba…

– Majd én elviszem. Nem gond. – Biztos nem akar goromba lenni, de határozottan annak érződik. Mégis ki hagyja, hogy a randidat egy másik férfi vigye haza?

Mégis, mikor feláll és egymás mellett állnak Lance-szel, testem elernyed az egész esti stressztől. Bár Lance egy óriási púp a hátamon, jobb, ha vele maradok, mint Jonah-val. Legalább vitatkozhatunk ahelyett, hogy újra és újra az információkon rágódnánk.

– Kifizetem a számlát, mielőtt indulok. Örülök, hogy találkoztunk, Mariah – mondja Jonah.

– Én is örültem. – Felállok, és azon gondolkodom, hogy kezet kéne-e ráznom vele, vagy valami. Nem tudom. Azonban Jonah előrehajol, és ad egy puszit az arcomra.

Felpillantok Lance-re, és tüzet látok a szemében. Visszatartom a lélegzetem, mikor Lance egy lépést tesz Jonah felé, de aztán megáll.

– Jobb, ha mész – mutat Lance az órájára. – Már csak kilenc perc.

– Igen. Igazad van. Majd hívlak. – Jonah int, aztán elindul az éttermen keresztül. Lance leül a helyére, még mielőtt eltűnne a látóteremből.

– Ez még csak nem is sajtburger– gúnyolódik. Az asztal szélére tolja a tányért és grimaszol. – Hol találtad ezt a fickót?

– Ez egy vegaburger.

– Kimondottan olyan srácot kerestél, akiben nincs tesztoszteron, vagy csak úgy megtörtént?

– Kedves srác – mondok ellen, és megpróbálok elrejteni egy kuncogást, de nem sikerül.

– Nem gondoltad, hogy kedves – cukkol. – És kicsit sem vonzódtál hozzá.

Tényleg nem. Biztos vagyok benne, hogy ha bárki figyelt minket, az láthatta. De ezt nem akarom bevallani Lance-nek. Tettem már rosszabb dolgot is, mint hogy hagyom, hadd higgye azt, hogy őrülten beleszerettem. – És te honnan tudnád azt?

Előrehajol, és körbevesz a parfümje illata. – Elsőnek például hátradőltél a székedben.

– Mi? – Aztán lenézek, és rájövök, hogy utánzom a testtartását, és én is felé hajolok. Visszaülök a székembe. – Ez nem jelent semmit.

Megvonja a vállát. – Talán nem. De a szemeid felcsillantak, mikor megláttál engem.

– Képzelődsz.

Legnagyobb meglepetésemre úgy tűnik, hogy átgondolja. – Lehet, hogy igazad van. – Aztán figyelmét a pincérnőre fordítja, aki megjelenik az asztalnál.

– Te nem az a srác vagy, aki az előbb itt volt – nevet. – Te lány, hol találod ezeket a srácokat? Nekem is ott kellene lógnom.

– Meglepődnél – mondom neki. – A másik srác azt mondta, hogy kifizeti a számlát. Meg tudnád nézni, hogy tényleg kifizette-e?

– Várj. – Lance felkapja az étlapot a szalvétatartóról. – Desszertet szeretnék.

– Lance… – sóhajtok, és figyelem, ahogy átnézi az étlapot.

– Mi az, ami különösen jó itt? – kérdezi, figyelmen kívül hagyva engem.

A pincérnő felsorol egy csomó lehetőséget. Imádná a mogyoróvajas pitét, de ezt nem mondom neki.

Arcát borosta pettyezi. Állát előre-hátra mozgatja, ahogy a desszert kínálatot olvassa. Kemény álla van, mintha gránitból vágták volna ki, éles, szögletes vonallal. A kezem megmozdul, ösztönösen kinyúl, hogy érezzem az érdességet a tenyeremen, de még időben észhez térek.

– Mogyoróvajas pitét kérek. És te? – nyújtja át nekem az étlapot.

– Azt hittem, az almás pitédért jöttél be, amit a drive-on elfelejtettek odaadni – emlékeztetem. – Vagy elfelejtetted?

– Teljesen kiment a fejemből – kuncog. – De most már amúgy is mogyoróvajas hangulatban vagyok.

– Te is kérsz egy szeletet? – kérdezi a pincérnő, mikor Lance és én egy mindentudó mosolyt váltunk. – Nagyszerű a fekete ribizlis sütink is.

– Megvagyok. Tényleg.

– Hozz neki egy citromos pitét – vág közbe Lance.

– Nem kérek.

– De, kérsz. Vagy legalább addig is itt tudsz ülni, míg én megeszem az enyémet.

Vagy itt ülhetek, és nézhetlek téged és úgy tehetek, mintha engem ennél.

Ó, Istenem.

Nem tudom elég gyorsan levenni róla a pillantásomat. Felkapom a táskámat a mellettem lévő székről, és úgy túrom át, mintha belepusztulnék, ha nem találom meg a telefonomat.

– Mondtam valami rosszat? – kérdezi, miután a pincérnő elmegy.

– Nem. Egyáltalán nem. Csak azon aggódtam, hogy Jonah kocsijában hagytam a telefonomat – válaszolok, és úgy húzom ki a telefonomat, mint egy trófeát. – Húh, nem voltam biztos benne.

– Akkor minden rendben…

Óvatosan lerakom a poharam mellé, és kifújom a levegőt. – Most már jobban érzem magam.

– Mesélj a hippiről.

– Nem hippi – vitatkozom. – Orvos. Vagy majd lesz. Gondolom. Kétségeim vannak az emberi kommunikációs képességeivel kapcsolatban.

– Hogy találkoztál vele? Vele szoktál randizgatni? – húzza össze a szemöldökét. – Nem tiszteletlenség, de ő nem épp az a típus, akivel szerintem vacsorázni járnál.

– Hát, csak hogy tudd, ő szerintem sem épp az a típus, akivel vacsorázni mennék – megvonom a vállam. – De most már vége.

– Szóval nem fogsz vele újra találkozni?

Átgondolom a lehetőségeimet, és rájövök, hogy csak egy van. Esély sincs arra, hogy elhiggye, akarom ezt a srácot. Úgyhogy megadom magam. – Nem, nem fogok vele találkozni többet. Ez egy vakrandi volt.

– Ja… – Lance hangja elcsuklik, ahogy kifújja a levegőt. – Így már van értelme.

Nem tudom, hogy erre mit feleljek, úgyhogy inkább iszok a kólámból. Épphogy leteszem a poharat az asztalra, két pités tányér csúszik elénk.

– Itt is van – csacsog boldogan a pincérnő. – Eleredt az eső odakint? Egy órán belül végzek, és azt hittem, hogy tiszta időnk lesz.

– Ööö, nem esik – feleli Lance.

És csak locsog és fecseg tovább, hogy nincsenek tervei. Ahogy figyelem, hogy milyen könnyen kezdeményez beszélgetést, azt kívánom, bárcsak így menne nekem is. El sem tudom képzelni, hogy csak úgy odasétálok valakihez, akivel másodpercekkel ezelőtt találkoztam csak, és elkezdjek csacsogni az életem reményeiről és álmairól. De minél inkább várom, hogy befejezze, annál inkább elfelejtem a dilemmámat, és annál jobban felbosszant, hogy flörtöl Lance-szel.

– Elnézést – szakítom meg. – Ez nagyszerűen néz ki. Köszönjük.

– Ó– kuncog. – Igen, bocsánat. Szóljatok, ha még szükségetek van valamire. – Leszegi az állát, és elindul a konyha felé.

Lance beleszúrja a villáját a pitébe, önelégült arcot vág. – Ilyen az, ha a féltékenység látszik magán, MissMalarkey? Tetszik.

– Miért lennék féltékeny? – fortyanok fel, és egy nagy darab pitét kanyarítok a villámmal. – Ugyanezt csinálta Jonah-val is, úgyhogy ne érezd magad különlegesnek.

– Ó, nem éreztem magam különlegesnek – vigyorog. – Egész mostanáig.

– Miért is? – kérdezem, mielőtt a pitém negyedét a számba tolnám.

– Mert amikor ezt tette Jonah-val, te engem néztél. És le se szartad. De amikor velem csinálta, úgy néztél ki, mintha le akarnád szakítani a fejét.

– Nem is – tiltakozom nyelés közben.

– De igen, és pokoli szexi volt. – Olyan fényesen izzik a szeme, hogy nem is tudok belenézni. El fogok olvadni. Biztosan.

Újabb falat pitét emelek a számhoz, de alig bírom lenyelni a torkom mélyén lévő gombóc miatt. Köhögök, eltakarom a számat egy szalvétával, míg sikerül leküzdenem. – Ez baromi citromos – nyögöm ki.

– Biztosan.

– Kérsz egy harapást? – ajánlom fel, próbálom elterelni a beszélgetést a pincérnőről, és az én nem-féltékenységemről.

– Nem. Nem a kedvencem – mondja, és eszik egy falatot a desszertjéből.

– Szerencséd, hogy szeretem, mivel te úgy rendelted nekem, hogy ezt nem tudtad, és te nem szereted – mondom, és iszok egy kortyot az italomból.

– A szerencsének ehhez semmi köze, szivi.– Eszik egy újabb falatot. – Ez sem rossz, de a te mogyoróvajas cukormázad verhetetlen.

Hízelgő szemétláda.

Leteszem a villámat, és végigmérem őt. Nincs semmi elbizakodottság a hangjában. Semmi olyan, ami felbosszantana vagy nem tetszene, csak a kedvesség a dicséretben, amit tudom, hogy komolyan gondol.

És ez zavar a legjobban benne. Szándékosan tart engem bizonytalanságban.

– Honnan tudtad, hogy szeretem a citromos pitét? – kérdezem. Megpróbálok összpontosítani, és újra talpra állni, úgyhogy hátradőlök a székemben, és figyelem őt.

– Mert mindig van egy doboz citromos cukorkád az asztalod középső fiókjában. Látom, amikor kihúzod – teszi hozzá gyorsan, még mielőtt megvádolhatnám, hogy szaglászik. – Csináltál már valaha citromos muffinokat? Tudsz egyáltalán csinálni?

– Igen, meg tudom csinálni – nevetek. – Készítettem már, de soha nem lett tökéletes.

– Miután elkészíted a vörösbársony tortát, talán megpróbálhatnád?

– Soha nem mondtam, hogy csinálok neked vörösbársony bármit is! – Hozzávágom a szívószálam csomagolását, és a mellkasán találom el. – Azt hiszed, hogy csak így rendelésre megsütök bármit?

– Nekem igen.

Felmutatja a pincérnőnek a hitelkártyáját, ahogy az elhalad mellettünk. – Kérhetem a számlát?

– Hadd fizessek én – kérem, és beletúrok a táskámba.

– Persze, majd biztos.

– Elnézést – mondja a pincérnő, és olyan közel áll Lance-hez, hogy a csípője szinte hozzáér. Elveszi a kártyát, és ujjaival végigsimít a férfi ujjain. – Egy ilyen férfi megkapja, amit kér.

– Igen, látod – viccelődik, ahogy a nő elsasszézik. – Azt kapom, amit kérek.

– Akkor ezért vagy elkényeztetett?

Felemeli Jonah vizespoharát, majd le is teszi. – Majdnem ittam belőle.

– Láttam.

– Hagytad volna? – hebegi.

– Hé, azt kapod, amit kérsz – nevetek.

Felháborodást színlel. Kihúzza a telefonját a zsebéből, gyorsan átfut valamit a képernyőn, majd elteszi. – Szóval – szólal meg előrehajolva az asztalon. – Most mit csinálunk?

– Hazaviszel.

– Megnézhetnénk egy filmet. Csinálnak ilyet még az emberek randin, vagy már ódivatú?

– Ez nem egy randi – mutatok rá.

Ezt átgondolja. – De, szerintem az. Csak szintet emeltél. A hippiről rám. Te ma csak nyersz.

– Te azért élsz, hogy engem bosszants?

– Nem, de téged figyelni, ahogy begurulsz és zavarba jössz, beindít.

– Jézusom, állj le – sziszegek.

A mellettünk lévő asztalnál nyilvánvalóan meghallhatták a vallomását, mert ránk néznek a válluk felett. Nem bírok a szemükbe nézni.

– Mit csinálsz egy randin? Komolyan kérdezem – mondja, és nem foglalkozik az elfojtott kommentekkel mellettünk.

– Mikor voltál utoljára randizni?

Megdörzsöli az állát, a szemei szikráznak. – Mármint igazi randin? Vagy csak mikor időt töltöttem egy nővel?

– Randin. Vacsora, mozi, séta a tó körül. Vagy beutazni a környéket – nógatom.

– Tetszik, ahogy gondolkodsz. – Egy vigyor terül szét az ajkain. – Évek óta nem volt autós randim. Akarod?

– Nem.

– Hazug.

Nevetve felállunk. Visszateszi a hitelkártyáját a tárcájába, és azon tűnődöm, hova lett a pincérnő telefonszáma, de nem kérdezek rá. Épp mikor elindulunk kifelé, meglátom, hogy egy összegyűrt kis labdát dob az asztalra. Rajtakap, hogy figyelem.

– Mi az? – kérdezi.

– Semmi – mondom a lehető legártatlanabbul.

– Nem mehetek sehova úgy, hogy ne gyűjtsek be számokat. Pokoli ám ilyen jóképűnek lenni.

Egymás mellett lépünk ki a Peachesből. Sokkalta jobb, mint ahogy befelé mentem.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

NYOLC

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Lance

 

 

Fordította: Mandy

 

 

KURVÁRA elment az eszem.

– Ne szórakozz ezzel a lánnyal – mondom magamnak. – Ő nem a te súlycsoportod, Gibson.

Megállok a kocsim hátuljánál, és könnyedén azt mondom magamnak, hogy a sors hozott ma este össze minket. Volt még maradék pizza otthon vacsorára. Hogy miért döntöttem úgy, hogy elkocsikázok ide a Peachesbe kajáért, már soha nem fogom megtudni.

Másrészt ez egy kicsit olyan, mintha az ördög maga tesztelné az önuralmamat, most, hogy ő itt van az én kocsimban. Távol kell tartanom tőle a kezeimet. Be kell szállnom a kocsiba, és úgy kell tennem, mintha Blairrel lennék.

Igen, kurvára így.

Rápillantok a hátsó ablakon keresztül, a holdfény körbeöleli őt, mint valami kibaszott istennőt, és meg akarom kérdezni az univerzumot, hogy mégis mivel érdemeltem ki ezt… a purgatóriumot.

A farkam megrándul a nadrágomban.

Igen, haver, tudom. Fel ne robbanj nekem, míg haza nem érünk.

– Helló – mondom, ahogy kinyitom az ajtót. Minden csepp önuralmamra szükségem van, amiről nem is tudtam, hogy van, hogy ne hajoljak át a konzolon, és harapjak bele azokba a dús, rózsaszín ajkakba.

– Köszönöm, hogy hazaviszel – leheli. – Hívhatok egy taxit is, ha gondot okoz.

– Te soha nem hagyod abba a beszédet?

Elkerekedett szemmel felnevet. – Nem. Igazából nem.

Remek. – Lintonban laksz, ugye?

– Igen. A Carlson pékség mögött. Kis téglaház. Fa kerítés a hátsó kertnél.

– Ah, értem – mondom, ahogy elhelyezkedem az ülésemben. – Cross élt ott, amikor kicsik voltunk.

– Ő kicsoda? – kérdezi, mikor elindítom a kocsit.

– Van egy fitneszterme a városban. A fiatalabb öcsémnek, Machlannek jó barátja. Gyakorlatilag úgy nőtt fel, mint egy tiszteletbeli Gibson fiú.

– Több is van belőled? – kérdezi kezét a szívére téve. – Szegény anyukád.

– Ó, nem, édesem. Belőlem csak egy van.

Forgatja a szemét. – Bocs. Elfelejtettem, hogy kivel beszélek.

– Úgy fogok tenni, mintha csak egy botlás lett volna az a kis szemforgatás – közlöm vele. – Ne aggódj!

– Nem aggódtam miatta – nevet.

Kihajtok a parkolóból, és elindulok Linton felé. Halkan egy dalt énekel a rádióval, és majdnem le akarom halkítani, hogy halljam a hangját. Ha megtenném, biztosan abbahagyná, úgyhogy nem teszem.

– Két öcsém van és egy nővérem – folytatom. – Blair ügyvéd Chicagóban. – Ismerem a történelem első szabályát: ismétli önmagát. Elkezdesz megosztani részleteket az életedről egy nőnek, és ők azt hiszik, hogy jelent valamit. Be kéne fognom a számat. – Machlané a Crave.

Pofa. Be.

– A bár?

– A bár – erősítem meg, megadva magam. A parancs vonala az agyamtól a számhoz nyilvánvalóan megszakadt. – Walker pedig a Cranket vette át az apánktól.

Ujjaival a konzolon kopog. – Én Lancasterben nőttem fel. Mikor megkaptam az állást az iskolában, kibéreltem azt a kis házat, amiben most lakom.

– Lancaster nincs messze. Mennyi? Húsz perces út?

Ujjai megállnak a mozgásban. Vállai megfeszülnek, ahogy kibámul az ablakon. Alig hallom a hangját, mikor megszólal. – Tizenöt perc alatt megteheted, ha muszáj.

Beharapja az alsó ajkát, és előre-hátra mozgatja. Át akarok nyúlni és kiszabadítani. Aztán inkább beharapom a sajátomat, mert nem járul hozzá, és nem vagyok biztos abban, hogy megadná. De nem ez a probléma. Az a probléma, hogy szinte biztos vagyok benne, hogy mondtam valamit, ami megváltoztatta a hangulatát.

– Ezért nem randizom – jegyzem meg, mikor elhalad mellettünk egy autó anélkül, hogy lekapcsolná a fényszóróit.

– Miért is?

– Mert mondtam valami rosszat, és még csak nem is tudom, mi volt az.

– Nem mondtál semmi rosszat, Lance. Csak eszembe jutott a mai telefonbeszélgetés az anyámmal – komorodik el.

Egyre kevesebb az utcai lámpa, ahogy távolodunk a várostól. Hosszú ideig hallgat.

– Akarsz róla beszélni? – ajánlom fel, muszáj, hogy visszatérjen. Ha én vagyok az, aki fel tudja bosszantani, azzal megbirkózom. De tényleg nem tudom, mit csináljak, ha valaki másvalakire haragszik.

– Nem tudom, hogy magyarázzam el – vallja be. – Az anyám csak… hadd kérdezzek valamit. Van anyukádnak kedvence? Tudom, hogy nevetségesen gyerekesnek hallatszik, de előnyben részesíti valamelyik tesódat a többinél?

– Hát – mondom óvatosan. – Az anyukám meghalt néhány éve.

– Nagyon sajnálom.

Keze a karomra hullik. A tenyere olyan kicsi, hogy alig takarja a fél bicepszemet. Mindketten az érintkezési pontra nézünk. Kényszeredetten nyelek egyet összeszorult torkomon, egész az ágyékomig érzem a keze súlyát. A combjaim fájnak, a golyóim égnek, gyakorlatilag az összes porcikám még többért könyörög.

– Sajnálni fogom, ha elmozdítod a kezedet – szólalok meg.

Természetesen megteszi.

– Nem – folytatom, és megköszörülöm a torkom –, nem volt kedvence. Nem igazán. Blair jobb karácsonyi ajándékokat kapott gyerekkorunkban, mert ő volt az egyetlen lány. Machlan nagyobb szülinapi bulikat tarthatott, mert a születésnapja decemberben volt, és anya aggódott, hogy elveszik a karácsony meg a többi miatt. Ők fizették a fősulimat, és adták a Cranket Walkernek. Szóval, úgy gondolom, hogy soha nem éreztem ilyesmit. – Rápillantva úgy döntök, hogy tovább nyomulok. – A tiéd igen?

– Tény, hogy az anyám előnyben részesíti a nővéremet velem szemben.

– Találkoznom kéne a nővéreddel – motyogom.

Rácsap a karomra. – Lance!

Kuncogok, és megdörzsölöm a helyet, ahol megütött. – Csak vicceltem.

– Persze, biztos.

– Tényleg – erősködöm, és addig bámulom, míg rám nem néz. – Tudom, hogy én csak a barátságos munkatársad vagyok, és hazaviszlek a rossz randikról, és akitől minden este elmész… Au! – kiáltok fel, amikor újra rám csap. – Fáj az igazság.

– Ahogy a hazugság is. Akarod látni? – kérdezi ökölbe szorított kézzel.

– Úgy akartam befejezni, hogy elmondom, nem tudom elképzelni, hogy egy anya lehetne más, mint büszke egy olyan valakire, mint te.

Olyan arcot vág, mintha sírna. Nem igazi, teljesen megjátszott, de imádom.

– Gondolj bele – folytatom. – Egyedül kiköltöztél, igazi munkád van, és fogadok, hogy te fizeted a magad számláit.

– Seggfej vagy.

– És – mondom megbökve a vállát –, pokoli csinos vagy, okos és édes is tudsz lenni, ha akarsz. Az anyukád egy idióta.

– Lance Gibson, ez kedves volt. Köszönöm.

– Ez mind igaz, MissMalarkey. Mind igaz. Még az a része is, amit tagadsz. – Hallani, hogy a kuncogása betölti az autót a legjobb dolog, amit ma hallottam. – Szóval anyukád egy pöcs. Kedveljük a nővéredet?

– Nem. Nagy. Kövér. Nem. – Kitartóan rázza a fejét. – Nem kedveljük Chrissyt.

– Értem. Kedvelünk egy apát? Bátyust? Nagymamát? Nagynénit?

A fejét nekitámasztja az ülésnek, kicsit oldalra döntve. Tökéletesen elégedettnek tűnik a kocsim ülésén. Nehéz nem félreállni, és bármennyire is fura ezt tudomásul venni, de nem akarom csak megdugni őt. Hallani akarom, amit mondania kell. És utána dugnám meg. Keményen.

Ez egy vékony, veszélyes vonal, és a lábujjaim már a határán állnak.

– A szüleim elváltak, és az apámnak van egy kirakatfelesége fent New Hampshire-ben. Évek óta nem láttam őt. Nincsenek nagynénik, se fiútestvérek. De Betsy nagymama csodálatos volt – suttogja, inkább magának, mint nekem. Oldalra fordítja a fejét, ahogy rám néz. – Ő tanított meg sütni.

– Akkor határozottan szeretjük Betsy mamát.

– Határozottan – mosolyog. Vesz egy nagy levegőt, és lassan kifújja. – Tudod mit, Lance? Te nem vagy rossz fiú.

– Ezt már mondtam neked.

Egy könnyed kis dal hallatszik a hangszóróból. Becsukja a szemeit.

Teste besüpped az ülésbe, hogy a homlokán lévő ráncok eltűnnek. Szeretnék feltenni neki egy újabb kérdést, hogy újra halljam a hangját, de nem teszem, mivel így látni őt új nekem. És tetszik.

És tetszik a melleinek a látványa is abban a piros pulóverben.

Ahogy utazunk át az éjszakán, elképzelem, milyen lenne az életem a családom nélkül. Még ha az öcséim és Blair az őrületbe is kergetnek, ami gyakran megesik, nagyra értékelem őket. Egy törzs vagyunk, Peckkel együtt, a bátyjával Vincenttel és a nagymamánkkal. Semmik lennénk egymás nélkül.

Elképzelem, hogy nincsenek vasárnapi vacsorák, vagy istentiszteletek, vagy péntek esték a bárban Peckkel, ahonnan Machlan kihajít minket – mit csinálnék az időmmel? Rápillantok Mariah-ra, és azon tűnődöm, hogy ezért dolgozik-e olyan sokat. Nincs más dolga. Nincs senki, akivel lógna, akivel az emlékekről beszélgethetne vagy akivel együtt enne.

Vagy együtt sütne.

Feltűnik a Linton-i lehajtó, az elágazás élénksárga színnel világít. Ránézek Mariah-ra, és továbbhajtok.

– Hé– mondja, és kinyitja a szemeit. – Ez a lehajtó.

– Tudom. De van valami, amit meg kell tennem.

Megdörzsölöm a homlokom, ismerek egy gyors lehajtót, ami fél mérföldre van, és tudom, hogy ott le kéne mennem. Meg kéne fordítanom a kocsit, és a város felé haladni, hogy kitehessem ezt a lányt a kocsimból. Hogy megállítsam ezt az őrültséget.

Fészkelődik az ülésén, majd egyenesen felül. – Nem tudnál kidobni előbb? Vagy vigyél a Goodmansig, és onnan el tudok sétálni.

– Nyugi – utasítom.

– Nem akarok megnyugodni.

– Nyilván.– Beharapom az ajkamat, két kézzel markolom a kormányt,és kihagyom a második, utolsó kijáratot a városba. – Ne nevess.

– Nem ígérek semmit – összefonja a karját dús mellén. – Hova megyünk?

– El kell mennem a nagymamámhoz.

– Viccelsz? – vonakodik. – A nagymamádhoz kell menned szombat este nyolc órakor?

– Aha.

– Miért?

– Okom van rá.

Méltatlankodva visszahuppan az ülésre. – Tényleg nem tudsz hazavinni?

– Bocsi, édes – mondom egy egyszerű vállrándítással.

– Persze, pont úgy hangzol, mint aki sajnálja.

A nevetésem az utolsó hang, amit kiadunk, míg be nem állunk Mami felhajtójára pár perccel később. A crossoverje mögött parkolok le, amit tavaly vett, mert több ragu fér bele a templomi vacsoraklub számára, mint a régi szedánjába, és leállítom a motort.

– Két dolgot kell tudnod a Mamiról, mielőtt bemegyünk – mondom a lehető legkomolyabban. Majdnem lehetetlen nem nevetni a Mariah arcán lévő józanságon. – Először is, ne mondj semmi rosszat Elvisről.

– Értem. – Beletúr a hosszú barna hajába. Minden egyes mozdulat, a samponja illata – valami élénk és virágos – majdnem megöl.

– Másodszor – mondom rámutatva –, hívd őt Maminak.

– Mi a neve?

Kinyitom az ajtót és kiszállok. – Nem mondom meg. Maminak kell hívnod.

Zörög mögöttem valamivel, aztán becsapja az ajtót. Mielőtt észreveszem, már mellettem áll villogó szemekkel. – Csak mondd meg, mi a neve. Vagy Mrs. Gibsonnak is hívhatom, gondolom.

– Ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek – mondom. Felteszem a kezem védekezésül, ahogy felmegyünk a falépcsőn, amit még Peck épített valamelyik nyáron. Recseg a súlyunk alatt, kiegészítve a terasz alatt ciripelő tücskök zenéjét.

Kicsi a ház, az ezerkilencszázhúszas évek elején épült. Nagyapa tökéletes állapotban tartotta, aztán apám vette át. Most az öcséim és Peck meg én jövünk át, és teszünk meg dolgokat, amire szüksége van. Ha nem jövünk elég gyorsan, hív egy szerelőt, és ezzel megőrjít minket.

– Nagyon aranyos ez a hely – jegyzi meg, ahogy végignézünk a hátsó kerten. A fű frissen van vágva, biztos Walker nyírta. Mami megmaradt kertje a pajta mellett terül el. – Olyan, mint egy könyv, minden olyan sajátos és bájos.

– Sajátos és bájos? – lepődök meg, és a ház felé fordulok. – Szép a szókincse, Ms. Malarkey.

Nem bajlódik visszavágással. Helyette inkább felsorakozik mögém, ahogy elindulok a konyhába vezető üveg tolóajtó felé.

– Maradhatok a kocsiban is – suttogja érdesen. – Nem muszáj bemennem.

– Azt akarod, hogy ő jöjjön ki érted?

Megkocogtatja a vállamat. – Nem tudja, hogy itt vagyok. Miért jönne ki?

– Miért suttogsz? – suttogok vissza. Szemtől szemben állunk, az arcunk elég közel van ahhoz, hogy fél pillanat alatt meg tudjam csókolni. Az íriszei kitágulnak, amikor megnyalom a számat. – Nyugi – mondom, és visszafordulok a ház felé, mielőtt valami hülyeséget csinálok.

A szemem sarkából látom, hogy a kezem felé nyúl. A szívem a torkomba ugrik, ahogy várom. De megáll, mielőtt a bőrünk összeérne. Valószínűleg így a legjobb, mert ha most megérintene, azt hiszem, elvesznék. Seggel felfele lenne a nyugágyon Isten és a Mami előtt. Pont leszarnám.

Átkukucskálok az üvegen, és látom, hogy Mami a nagy, dupla mosogatónál áll. Egy keverőtálat mos el, miközben ringatja a csípőjét egy ismeretlen dalra. Átgondolom ennek a következményeit. Hogy fog következtetéseket levonni abból, hogy egy lányt hoztam ide. Tény, hogy el fogja mondani az öcséimnek, úgyhogy holnap végtelen kérdésekkel leszek bombázva. Tudom, hogy még a holnap esti vacsorára is meghívja őt, mert ő mindenkit meghív a vasárnapi vacsorára. De hogy fogadja ezt Mariah? Fura lesz, ha elfogadja? Azt fogja hinni, hogy több van ebben, mint ami?

– Imádnivaló – mondja Mariah mellettem. – Mi van a kötényén? Kakasok?

– A harmadik dolog, ami ne felejts el Mamival kapcsolatban. Ne hívd őketkukorinak. Machlan egyszer egy kicsit be volt rúgva a vasárnapi vacsorán, és megjegyzést tett azokra a kukikra.[1]Ez pontosan egyszer fordult elő.

– Vettem – kuncog. – Csak olyan édes. Nézd, hogy táncol!

– Most már tudod, honnan szereztem a képességeimet – kacsintok, és elhúzom az ajtót. – Szia, Mami!

A nagyanyám ugrik egyet, kezét a torkához kapja, körbefogva a nyakláncát. – A frászt hoztad rám, Lance.

– Bocsi – mondom, és elveszek egy még meleg sütit a pulton lévő tálcáról. Lágy és finom, úgyhogy az egészet a számba tömöm.

– Ne vegyél sütit, amíg nem ölelsz meg. Ó! – Elnéz a vállam felett oda, ahol Mariah áll. Leesik az álla.

Itt is vagyunk.

– Ó! – mondja megint, kezével a kötény szélén babrál. Megtörli a tenyerét, aztán rám néz, majd Mariah-ra és megint rám. – Elhoztad a barátnődet?

– Én…

– Én nem a barátnője vagyok – vág közbe Mariah. – Csak barátok vagyunk.

Mami lassan bólint. Leveszi a kötényt, és gombóccá gyűri, majd leteszi a mikró mellé. – Lance, én minden esetben szeretni foglak.

– Milyen minden esetben? – kérdezem, és egy újabb sütit dobok a számba. – Amúgy ezek tényleg nagyon jók.

– Mondjad csak, legyen akkor most ez az a beszélgetés. Nincs jobb idő, mint a most – mondja Mami, és kihúzza magát. – A doki a tévében azt mondta, hogy a legjobb dolog, amit tehetsz, ha a gyereked vagy unokád közli, hogy meleg, hogy elmondod neki, hogy te akkor is szereted. Hogy te leszel nekik a biztos pont. Én vagyok a biztos pontod, Lance.

– Azta– mondom, és hátralépek egyet. Nem törődöm Mariah csuklásnak álcázott kuncogásával, ránézek az én imádott nagyimra. – Mami, nem vagyok meleg.

– A szüleid is ugyanúgy fognak szeretni, ha emiatt aggódsz. És ne aggódj az öcséid miatt. Meg fogják érteni.

Mariah keze megtalálja a vállamat. Még csak rá sem akarok nézni.

– Én is mindig a barátod leszek, Lance – vihog.

– Ó, állj – szólalok meg, mikor végre magamhoz térek. – Nem vagyok meleg, Mami. Nem vagyok.

– Biztos, drágám?

– Igen, kurvára biztos.

Figyelmeztetően néz rám. – Ha újra be akarsz jönni, újrakezdhetjük. De hagyd kívül a csúnya beszédet. Akkor is szeretni foglak, ha a férfiakat szereted, de akkor nem, ha folytatod ezt a mocskos beszédet.

– Bocsánat.– Mariah-ra pillantok. Ezt ő is zabálja. Szinte hallom is a vicceket a nyelve hegyén. – Veled később számolok.

– A titkod biztonságban van nálam – suttogja, a szemei táncolnak. Rám kacsint, figyelmen kívül hagyja a mogorvaságomat, aztán nagyihoz fordul. – Mariah vagyok. Nagyon örülök, hogy megismerhetem.

– Hívhatsz Maminak. És sajnálom ezt a félreértést, drágám. Csak Lance még soha senkit nem hozott ide, és arra gondoltam, hogy ezért jött. Hogy bemutasson téged.

Mariah arca vigyorra húzódik. – Kérem, ne kérjen elnézést. Együtt dolgozunk, és már annyit tűnődtünk a szexuális beállítottságán. Jó, hogy végre tudom.

– Fogd be a kiba… – mondom a fejemet rázva.

– Nem csoda, hogy ő nem a barátnőd, mikor ilyen mocskos szád van – fenyít meg Mami. – Elvárnád, hogy ez a lány megcsókoljon egy ilyen mocskos szájat?

A tekintetem Mariah-ra siklik. – Nem lenne rossz.

Forgatja a szemeit, de nem tudom nem észrevenni elpirult orcáját. – Nem csókolok meg ilyen mocskos szájú fiúkat.

– És ha megígérem, hogy soha többet nem káromkodok?

– Megpróbálhatnád – szól közbe nagyi. Megugrok, elfelejtettem, hogy ő is itt van. – Csináltam ma este egy kis pudingot. Hagyományos tejkaramellás. Kértek belőle?

Amit én akarok, annak nincs köze pudinghoz vagy karamellához vagy a nagyi hűtőjéhez.

– Ó! – Mariah elsétál mellettem, egyenest Mami felé. – Imádom ezeket a régi Pyrex tálakat. – Felemeli a halványrózsaszín pudingos tálat, és úgy simogatja, ahogy szeretném, ha a farkamat simogatná. – A nagymamámnak mindenféle volt. Addig sütöttünk, míg kifogytunk a sütnivalóból, aztán felsorakoztattuk őket az asztal közepén ilyen kis tálakban – sóhajt. – Imádom őket.

A nagyi emészti a hallottakat. Aztán gyorsabban a lány mellett terem, mint amilyennek évek óta láttam mozogni.

– Betsy nagymamámnak volt egy kis halvány rózsaszín cukorkás tálja, olyasmi, mint ez, csak kisebb. Mindig fahéjas golyókat tartott benne nagyapának.

Mami arca felvillanyozódik. – Egy egész készletem van belőle. Gyere csak utánam, édes lányom.

Én nem pont erre gondoltam. – Hé, és velem mi lesz?

– Egyél még sütit. És van tej a hűtőben – kiabál vissza nagyi, aztán eltűnik a sarkon.

Ülök a széken, és figyelem a bejáratot. Hangjuk beszivárog a folyosón, és ahogy hallgatom őket, elmosolyodom. Nincsenek lányok a családban, kivéve Blairt, de ő nem olyan meleg és érző személy. És most már itt van Walker barátnője, Sienna. Néha eljön, és beszélget Mamival, de tudom, hogy még így is magányos, és vágyik olyasfajta figyelemre, amit mi, fiúk, nem tudunk megadni neki.

Fontolgatom, hogy bemegyek a vendégszobába utánuk, nagyi ott tárolja a plusz tálakat. Bedobok egy sütit a számba, de nem tudom, mit mondhatnék, ha bemennék oda. Furának tűnne. Úgyhogy inkább eszek még egy sütit.

Egy pillanatra hagyom, hogy eltűnődjek azon, milyen érzés lenne ez rendszeresen. Hogy egy lányt hozok el a nagyihoz. Hogy csináljak valamit szombat este azon kívül, hogy a Crave-ben vagyok az öcséimmel, vagy megdugok egy lányt, akivel néhányszor írtunk egymásnak egy appon. Elméletileg ez nagyszerű. Ha csak ennyi lehetne, eltöltünk egy kis időt együtt és szórakoznánk kikötések nélkül, vevő lennék rá. Valószínűleg nem is lenne olyan rossz.

De valószínűleg ez nem lehetséges.

Megeszek még egy sütit, és iszom egy kis tejet, mielőtt visszajönnek.

– Igen! Porcukorral nyújtom ki liszt helyett – mondja Mariah, ahogy befordulnak a sarkon. Szája sarkai majdnem a szempillájáig érnek. Haja össze van kötve a feje tetején, arca a rózsaszín egy gyönyörű árnyalatában játszik. – Meg kell próbálnia. Ez egy ügyes kis trükk.

– Még sosem hallottam róla, de ki fogom próbálni. Csinálni fogok a fiúknak egy kis cukros sütit holnap estére.

– Kapunk sütit vacsorára? – kérdezem, próbálok tárgyilagos maradni. Nem foglalkoznak velem.

– Szeretném megkapni a répás süti receptedet is – mondja neki nagyi. – Ha megosztasz ilyen dolgokat. Nem minden cukrász teszi meg, tudod.

Heccelik egymást receptekkel oda-vissza, én meg csak figyelem őket elképedve. Még soha nem láttam Mariah-t ilyen élénknek, sem a nagyit ilyen izgatottnak. Csak eszek még egy sütit, és azon tűnődöm, miért így működik a világ. Mindent megteszek, hogy jó ember legyek. Elkerülöm a helyzeteket, amik bajt hozhatnak. Nem bántok senkit. Ha létezik a karma, miért kerülök ilyen helyzetekbe? Ahol minden tökéletesnek látszik kívülről, mikor, gyakorlatilag, nem az. Nem lehet.

– Miért nem jössz el holnap vacsorára, Mariah? – kérdi nagyi. – Készítek párolt húst, krumplit, répát, mindent. Ha korán jössz, megmutathatnád a süti trükködet.

A levegő elakad a torkomban. Mariah rám néz a szeme sarkából, hogy lássa a reakciómat. Mindent elkövetek, hogy ne mutassak semmilyen reakciót. Hogy itt van ma este, az egy dolog. De holnap az öcséimmel, az már más tészta.

– Nem hiszem, Mami – mondja halkan.

Megkönnyebbülök. És még érzek valamit, de nem akarok túl sokat ezen töprengeni.

– Hát, de én igen – erősködik a nagyi.

– Én… – Mariah megköszörüli a torkát. – Van programom. Bocsánat. – Fürkészőn figyel engem, ahogy megpróbálok kifejezéstelen arcot vágni. – De köszönöm az ajánlatot. Nagyon kedves magától.

– Ez az ajánlat érvényes báramikorra, drágám. Szívesen látnálak vacsorára.

Felállok a székről, vissza kell vennem az irányítást a helyzet felett. – Én is szívesen látnálak vacsorára.

Mariah rám pillant, én meg megpróbálok nem nevetni a saját viccemen.

– Mami, mennünk kell – mondom. – Örülök, hogy láttalak.

Mariah lép egyet felém és megáll. – Elintézted, bármi is volt az, amiért jöttünk?

Adok a Maminak egy puszit az arcára, és Mariah felé fordulok. – Igen, épp most.

– Én hívtalak vagy kértelek, hogy csinálj meg valamit? – kérdi nagyi. – Istenem, olyan feledékeny leszek öreg koromra. Ha én voltam, ne haragudj.

– Te rendben vagy – adok még egy puszit neki. – Gyerünk Társasági Pillangó – mutatok az ajtó felé. – Hadd vigyelek haza.

---

[1] cock angolul, ami kakast és péniszt is jelent. –szójáték.