29.-30. Fejezet

 

HUSZONKILENC

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Mariah

 

 

Fordította: Maya

 

 

– KÖSZÖNÖM, JOE – mondom. A karbantartó visszarakja a kis fémdobozába azt a néhány szerszámot, amire ehhez a feladathoz szüksége volt. – Biztos vagyok benne, hogy reggel hatkor zárat szerelni az ajtómra nem a te elképzelésed volt a vészhelyzetről, de tényleg nagyra értékelem.

– Vagy ez volt, vagy pucolhatom a vécét a férfi mosdóban – kuncogja.

– Örülök, hogy segíthettem.

Mielőtt kisétál a könyvtárból, megbillenti az elnyűtt Dodgers sapkáját. Megkerülöm az asztalom, és kipróbálom a zárat. Olyan élesen kattan, mintha még sosem használták volna.

Megszakad a szívem.

Csak bámulom a sárgaréz zárat, mintha valahogy, ha elég sokáig nézem, minden megváltozna.

Nem fogok belépni az alkalmazásba. Nem fogom minden délután megtréfálni Lance-t, amikor bejön ide. Nem fogok sírni.

Újra és újra hazudok magamnak, olyan ígéreteket teszek, amikről tudom, hogy a következő pillanatban megszegem őket.

A nap a horizonton lebeg, narancssárga napsugarak cikáznak fel a fák vonalából a focipályákon át. Egész éjjel az ágyamban feküdtem, és azon tűnődtem, mit fogok érezni, amikor felkel a nap. A nappali fénynek megvan az a tulajdonsága, hogy megváltoztatja a perspektívákat. Valahogy nem tűnt úgy, hogy a nap, a hold vagy a csillagok jobbá tennék a szavakat, amiket tegnap este Lance mondott.

Szemem sarkában könnyek csillognak, ahogy az íróasztalom sarkára nézek. A péksütemények hiánya csak még inkább biztosít arról a tényről, hogy az életem már nem a régi. A mellkasomban érzett sajgás a garancia arra, hogy soha nem fogok helyreállni. Nem teljesen.

Évekig jártam Erickel. Azt hittem, feleségül megyek hozzá. Végül a nővéremet vette el, ami a legfájdalmasabb élmény volt, amin valaha keresztülmentem, és az nem ér fel ehhez.

Eric azt mondta, hogy szeret, és ez jólesett. Jó volt, hogy van egy társam, valaki, akivel építhetek valamit. Állandóan azt mondtam neki, hogy szeretem, olyannyira, hogy ez bosszantotta őt. Akkoriban azt hittem, hogy ez csak szokás volt, de most azt hiszem, talán szükségem volt rá, hogy hangosan halljam. Szükségem volt rá, hogy emlékeztessem magam, és innen tudom, hogy valójában nem is szerettem őt.

Soha nem mondtam ki hangosan, hogy szerelmes vagyok Lance-be. Sosem volt rá szükségem.

Ő az első gondolatom, amikor felébredek, és amin elmosolyodok, amikor este lehunyom a szemem. Ő az, akire gondolok, amikor brownie-t sütök, és akinek el akarom mondani, amikor a nővérem úgy dönt, hogy végre felhív. Lance az, akit ebédidőben várok, és aki eszembe jut, amikor meghallok egy dalt a rádióban.

Soha nem ismertem a szerelemnek ezt a formáját. Ez nem egy dolog, nem egy szó, nem egy darab papír, nem egy közös bankszámla. Nem egy vezetéknév vagy egy jelzálog.

Ez egy bizsergető érzés a gyomrodban, amikor meghallod a nevét.

Ez egy vigyor, ami olyan erősen húzódik az arcodra, amikor megérzed a kölnije illatát. A keze érintése, amikor a legnagyobb szükséged van rá, egy buta nevetés, amikor már sírni készülsz. Kiáll érted, amikor gyengének érzed magad, és hagyja, hogy eless, amikor már nem tudsz erős lenni.

Nem azért szeretsz, mert muszáj, ahogy anyám teszi velem. Nem bűntudatból szeretsz, mint Chrissy. Nem azért szeretsz, mert ez a helyes dolog, és mert ezt várják el tőled, mint Eric. A szeretet egy választás. Ez egy olyan kapcsolat valaki mással, amit nem lehet megmagyarázni, egy kapcsolat valakivel, aki segít abban, hogy a lehető legjobban érezd magad, és viszonozza a jót, amit adni tudsz.

Szeretem Lance Gibsont, és őt kizárni a szívemből a legnehezebb dolog lesz, amit valaha is meg kellett tennem. Üres a mellkasom, fájdalmat érzek, éppúgy lelkileg, mint fizikailag Soha nem fogom megtudni, hogyan sikerült beásnia magát a lelkembe, annak ellenére, hogy mindent elkövettem, hogy távol tartsam. Hogy miért voltam olyan ostoba, hogy közel engedjem magamhoz – azt sem fogom soha megtudni.

Leülök, és átnézem a munkatársaktól kapott e-maileket. A kért könyvek listája elég ahhoz, hogy néhány percre elterelje a figyelmemet, legalábbis addig, amíg nem kopogtatnak az ajtón.

A szívem kalapálva felgyorsul, majd összetörik, mint a hangulatom, amikor Tish az, aki visszanéz rám.

– Ne tűnj ennyire boldognak, hogy látsz engem! – csiripeli, és besétál. -Miért vagy itt ilyen korán?

– Rengeteg e-mail – mondom a számítógépem felé biccentve. – És te?

– Tudományos projektek.– Elfintorodik. – Minden lehetséges kísérletet láttam már a tanári pályafutásom során. Értem, hogy ez nem rólam szól, hanem a gyerekekről, de nem lenne rossz, ha egyszerűen odaadnám nekik az összes megoldást, és inkább tanulmányi kirándulásra mennénk?

Megpróbálok mosolyogni. Tényleg, igazán próbálok.

– Elütöttél egy kiskutyát ma reggel? – kérdezi.

– Nem. Miért kérdezed ezt tőlem?

– Mert én is így néznék ki, ha ilyen történne velem.

– Igen. Erről jut eszembe...

– Mi történt? És miért nincsenek brownie-kkkk... – Kikerekednek a szemei. – Ó.

Sóhajtva keresek egy helyet a szemközti falon. – Ez nagyjából összefoglalta a dolgokat.

– Oké, tudtam, hogy flörtöltök egymással. De ennél többről volt szó?

Igen. Nem?

A tekintetemet az övére vonva, csak megvonom a vállam.

– Pokollá kell tennem az életét? – kérdezi. – Mert megtehetem. Vannak kapcsolataim. Még az Öregdiák-találkozó Bizottságába is be tudom juttatni, és ez nagyjából egyenértékű azzal, mintha a Hádész gödrébe parancsolnám.

– Ne! – sóhajtok újra. – Semmi baj. Volt egy kis kalandunk. Azt hiszem. Nem tudom, de most már vége, szóval próbáljunk meg olyan normálisan viselkedni, amennyire csak lehet.

Leül oda, ahová a muffinokat szokták tenni. – Vagy borzalmas az ágyban, amit hajlamos vagyok elvetni pusztán a kinézete alapján, vagy egy pöcs. Úgy érzem, valószínűleg ez sem igaz.

– Gondolom, te is ugyanúgy össze vagy zavarodva, mint én.

– Őszintén nem tudod, mi történt?

Nyolcvankilencedszerre is eltöprengek ezen. Legalább most egy kicsit zsibbad, egy kis ajándék fentről, amiről azt várom, hogy mire ma elmegyek a suliból, el fog múlni. Vagy inkább, amint találkozom vele.

– Tudom – próbálkozom. – Tudtam, hogy jobb, ha nem csinálom ezt egy ilyen fickóval.

Mentségére szóljon, hogy sosem bánt velem rosszul. Az én védelmemben, túlságosan megkönnyítette a dolgomat.

A szempilláim megrebbennek, kétségbeesett kísérletet téve arra, hogy elrejtsem a könnyeket, amelyek a szempillasoromnál gyülekeznek. Nem tudok Tishre nézni. Nem tudok a számítógépre nézni. Csak ülök, mint egy rakás szerencsétlenség, elmondva egy halk imát, hogy képes legyek ezt úgy kezelni, mint az a felnőtt nő, aki vagyok.

– Édesem, bárki könnyen elveszíthetné magát abban a férfiban – helyezkedik el az asztalomon. – És olyan aranyos veled. Magam is láttam.

– Igen, nos, ma reggel már nem érzem olyan aranyosnak.

– Lefogadom, hogy nem – ráncolja a homlokát. – Tíz perc múlva megbeszélésem van Kelly igazgatóval. Lehet, hogy Mr. Gibsont fogom javasolni, hogy segítsen a felvonuláson a kocsiknál.

– Csináld csak!

– Megteszem.– Felemelkedik, a fa nyikorog, ahogy megmozdul. – Itt vagyok, ha szükséged van rám, Mariah.

– Köszönöm.

Megvárom, hogy elmenjen, hallom, ahogy a főkönyvtár ajtajai bezárulnak, mielőtt becsukom az irodám ajtaját, és kisírom a szemem.

 

 

 

 

LANCE

 

 

 

 

A TOLLAM AZ ASZTALRA CSAPÓDIK.

Kopp.

Kopp.

Kopp.

Kopp.

Ez volt minden idők leghosszabb reggele, részben azért, mert tegnap este még az ágyba sem jutottam el, nemhogy aludtam volna. Másrészt azért, mert tudom, hogy ő csak egy emelettel felettem van, és semmit sem tehetek érte.

Ma hajnali négy óra körül a kocsimban ültem, a motor beindult, és már ott volt a nyelvem hegyén a mondandóm. Negyedórán át ültem ott, és próbáltam lebeszélni magam arról, hogy elmenjek hozzá, és csak úgy kiöntsem a szívemet.

Az ebédemet egy kis barna zacskóban hoztam magammal, gondoltam, így le tudom foglalni magam, és nem esek kísértésbe, hogy elmenjek a könyvtárba. Nem volt akkora szerencsém. Az órára pillantok, figyelve, hogyan szalad el minden egyes perc. Minden egyes számmal, ami továbbhalad, a szívem egy kicsit őrültebbé válik. Minden egyes másodperccel, ami ketyeg, a lábam egy kicsit kétségbeesettebb, hogy megmozduljon. Csak tíz perccel a szokásos idő után indulok fel az emeletre, amikor az ablak alatti asztalon megpillantok egy könyvet, ami nem az enyém.

Olyan gyorsan ugrom fel, hogy beverem a térdemet az asztalba, úgy tartva a kezeimben, mintha egy díj lenne. A címlap alján a LINTON UNION HIGH SCHOOL felirat olvasható. Bingó.

Kettesével veszem a lépcsőfokokat, szidva magam, amiért azzal vesztegettem az időt, hogy azt hittem, képes vagyok nem feljönni ide. Még mindig barátok vagyunk. Ezt tesszük. Nem lenne normális, ha ma nem néznék be hozzá. Egy pöcs lennék, ha nem győződnék meg róla, hogy jól van-e.

A főkönyvtár ajtajai kinyílnak. Fele annyi idő alatt vagyok a burgundi vörös szőnyegen, mint általában.

Nem tudom, hogy hogyan fogom távol tartani magam tőle, hogyan nem török össze és vetek véget ennek az őrületnek, de ezt a kockázatot vállalnom kell.

Az ajtaja zárva van, amikor közeledem, ami nem szokatlan. Az ablak mellett lógó kis kivágott alma ferdén áll, és feljegyzem, hogy megjavítom neki, amikor elmegyek. Megragadva a kilincset előrenyomulok, és lépek egyet... és egyenesen a fának ütközöm.

Újra megrántom a kilincset.

Zárva van.

Átpillantok a vállam felett, és megállapítom, hogy egyedül vagyok. Újra próbálkozom a kilinccsel, bekukucskálva a rolókon, hátha láthatom őt. Három különböző szögből is megbizonyosodok róla: elment.

Hátam a falnak ütközik, egy új ifjúsági regény plakátja leválik a tetejéről, és a padlóra hullik.

Ilyen érzés lehet, amikor a szívedet apró darabokra vágják és megetetik veled. A keserűség csípős érzése a számban elég ahhoz, hogy a felforduljon a gyomrom.

Ezt kértem. Minden kibaszott nap, amikor délután felmentem a lépcsőn, hogy lássam őt, ezt kértem. Tudtam. Mélyen legbelül tudtam, hogy túl közel kerültem ahhoz a határhoz, hogy ne csak ismerősök legyünk, mielőtt rájöttem, hogy ő Nagyokos Nővérke. Akkoriban, ami egy örökkévalóságnak tűnik, hétvégenként azon tűnődtem, hogy mit csinál, vagy hogy tetszene-e neki a könyv, amit éppen olvasok. Barátok vagyunk, gondoltam, még akkor is, ha tudtam, hogy ahová tartok, az nem az a hely, ahová az ember egy barátjával megy.

Hagyom, hogy a fejem a falnak dőljön, és a reménytelenség érzése borít el. Ez az egész túl új ahhoz, hogy feldolgozzam. Túlélik ezt az emberek?

Az ajtóra nézek, a hűvös gipszkartonfal a hátamnál csak fokozza a pillanat ridegségét. Nincs semmi meleg ebben a pillanatban, semmi meleg az életemben.

Minden, amit korábban élveztem, most erőtlennek tűnik, miközben azon gondolkodom, hogy visszatérek a régi kerékvágásba. Megnyithatnám az alkalmazást, intézkedhetnék a hétvégére, elszórakoztathatnám magam, amíg a munka véget nem ér. De... miért?

A testem remegve megborzong. Nem a külső hideg az, ami miatt megmozdulok; a gondolat, hogy soha többé nem lehetek Mariah-val, az, ami miatt úgy érzem, mintha megfagynék.

Ez nem lehet. Nem lehet, hogy itt véget ér a történetünk, véget érnek a vicceink, teljesen megszűnnek az ebédjeink, mert elég hülye voltam ahhoz, hogy szerelmes legyek.

Nem. Bassza meg!

Ez nem lehet. Kell lennie valami megoldásnak.

Várjak? Nyissam ki a zárat, és várjak az irodájában? Hívjam fel a központi irodát, és kerestessem?

Minden logikusnak, teljesen ésszerűnek tűnik, és már csak egy lépésre vagyok attól, hogy feltörjem a zárat, amikor a könyvtár ajtaja kinyílik.

A kezem a levegőbe lendül, hogy szóljak neki, hogy ne forduljon meg, amikor rájövök, hogy Ollie az. Meglát engem, és dadogva lépked, zavarodott tekintet a vöröses arcán.

– Jól van, Mr. Gibson?

– Igen. Jól vagyok. Csak nem számítottam rád, ennyi az egész.

– Később is visszajöhetek... – A válla fölött az ajtók felé bökött. – Nem probléma.

– Nem, nem – sóhajtok. – Semmi baj, Ollie. Mit tehetek érted?

A vigyora az egész várost be tudná ragyogni. – Csak meg akartam köszönni önnek és Ms. Malarkey-nak. Átmegyek a vizsgán. Ms. Holden le volt nyűgözve.

– Örülök neked.

– Én is.

Kihúzva a fejemet a seggemből eszembe jut, hogy szakember és pedagógus vagyok. Valamint, hogy híreim vannak a kedvenc diákomnak. – Nekem is el kell mondanom valamit.

– Oké – mondja.

– Beszéltem a testvéreimmel, és kiderült, hogy van szabad szobájuk. Talán még valami állás is, ha érdekel.

A szemei megegyeznek a mosolya csillogásával. – Komolyan?

– Mint egy szívroham.– És hogy én vagyok Mariah-val. Megint az ajtók felé pillantok, és azon tűnődöm, betegen hazament-e, vagy valami ilyesmi. A kocsija már itt állt, amikor hétkor beértem, remélve, hogy elég korán van ahhoz, hogy összefussak vele a parkolóban.

– Nos – mondja Ollie, és elgondolkodva összepréseli az ajkait. – Lehet, hogy elfogadom az ajánlatot. Én, ööö, ez tényleg furcsa meg minden, de Brandonnál voltam tegnap este. A szülei nagyon jó fejek, és, öhm, nem tudom, hogy lesz-e belőle valami, vagy komolyan gondolták-e, de régebben voltak nevelt gyerekeik. Tudják, hogy működik a rendszer, és azt mondták, talán segíthetnek a főiskolával vagy ilyesmi. Legalábbis kapcsolatba hoznának a megfelelő emberekkel.

Néhány napja először érzek reményt. – Ollie – mondom érdes hangon – ez tényleg nagyszerű.

– Az. Próbálok nem reménykedni, de azt hiszem, talán... – Újra elmosolyodik. – Szóval, köszönöm, Mr. Gibson.

– Bármikor, Ollie. És az ajánlatom áll. Semmi nyomás – mondom, és feltartom a kezem. – De ha bármire szükséged van, gyere hozzám.

– Úgy lesz. – Megfordul, és visszamegy az ajtóhoz, megáll, mielőtt kilöki őket. – És Mr. Gibson?

– Igen?

– Ön és Ms. Malarkey egyszer nagyszerű szülők lesznek.

– Ó, Ollie– mondom, és a torkom kapar. Tudod, ez valószínűleg nincs benne a pakliban.

Sokatmondó pillantást küld felém, olyat, amit csak egy ilyen gyerek tud megfejteni.

Egy apró fejbiccentéssel felsóhajt. – Azt hittem, sosem találok olyan embereket, akik törődnek velem és nem szarnak le… bocsánat a kifejezésért – teszi hozzá. – Régebben elmentem az emberek házaiba, és megpróbáltam olyan lenni, amilyennek gondoltam, hogy látni akarnak, azt hittem, ettől majd elfogadnak.– Egyet visszalép felém, a hangja egyre erősebb. – Volt egyszer egy család, amelyik szuper vallásos volt. Minden este a Bibliát olvastam. Majdnem idézni is tudnék belőle – kuncogja.

– Ez nem teljesen rossz dolog – nevetek fel.

– Azt hiszem, nem. De volt egy másik család, akik azt hitték, hogy gengszterek, és én azonnal kitöröltem az összes vallásos dolgot az agyamból, és feltöltöttem azt... egy csomó olyan dologgal, amit egy gyereknek soha nem szabad tudnia.– Az ajkai lefelé húzódnak. – Maga és Ms. Malarkey miatt jól érzem magam, már csak azért is, mert én vagyok, tudja?

– Nagyszerű gyerek vagy, Ollie. Te csak önmagad vagy.

Oldalra billenti a fejét. – Maga is csak önmagát adja, Mr. Gibson. Ez minden, amit tehet.

Állva maradok, furcsa szavain merengve, ahogy kilép a szobából.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

HARMINC

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Mariah

 

 

Fordította: Maya

 

 

– KÖSZÖNÖM. – Elveszem a visszajárót, három dollárt és harminchárom centet, és legszívesebben visszadobnék a pénztárosnak egy pennyt, csak hogy megszabaduljak a sok hármastól.

Már három napja nem beszéltem Lance-szel. Mindennap egy kicsit könnyebb és egy kicsit nehezebb.

Már nem ugyanaz az ember vagyok, aki akkor voltam, amikor először jelentkeztem be az alkalmazásba, és megtaláltam a Töris Izompacsirtát amegegyezéseim között. Habár ő nem úgy akar engem, ahogy én akarom őt, mint olyasvalakit, akivel ki szeretném próbálni az örökkét, biztosan érzem, hogy egy nap valaki nagyszerű lesz. Hogy a könyvek iránti szeretetem és a lakosságtól való begubózási vágyam nem totálisan lelombozó. Hogy a pocakom nem olyan borzasztó, ahogy egész életemben hittem. Hogyan is gondolhatnám ezt, amikor Lance Gibson minden centiméterét megcsókolta?

De ennél többről van szó. Valami mélyen bennem, ami tudja, hogy meg tudok birkózni ezzel szarral. Képes vagyok kézben tartani az életet. Tudom kezelni anyát és Chrissyt. Életemben először én hozhatom a döntéseket, hogy mit akarok velük, és nem fogok meghunyászkodni, nem engedek az akaratuknak, és nem robbanok ki a dühtől. Az, hogy Lance nem akar engem, nem tör meg – addig a pontig hajlít, amíg hallom a szalagok recsegését, de nem tör meg. Talán ő nem szeret engem, de én igen. Én újra szeretem magam. Mindig hálás leszek, hogy megmutatta, hogyan.

Az éjszaka hajnali óráiban azon tűnődöm, vajon leszek-e még valaha szerelmes. Azt mondják, egyszer történik meg, és az nem Erickel volt. Most már tudom. Lance-be szerettem bele. Szerelmes vagyok Lance-be. És ha soha többé nem érzek így egy másik férfi iránt, az egy lélekromboló felismerés, amibe bele kell gondolnom.

Erickel azt hittem, hogy végigcsináljuk az életünk mozzanatait – eljegyzés, olyan fotókkal, amiktől tíz év múlva is megborzonganék, házasság, túlárazott esküvői előételekkel, nászút, gyerekek, bla-bla-bla-bla.

A bla-bla azonban elég izgalommal volt tele ahhoz, hogy azt higgyem, hogy akarom. Talán tényleg akartam. De Lance-szel, ha megengedtem magamnak, hogy belegondoljak, milyen lesz vele az élet, nem volt semmi bla-bla. Vele nem a mérföldkövekről és az egyes rubrikák kipipálásáról szólt volna, amelyeket a felnőtteknek ki kell pipálniuk. Őszintén az utazásról szólt volna – az összebújás a kanapén és a vitatkozás arról, hogy milyen filmet nézzünk, a kandalló előtt könyvek olvasásával töltött havas délutánok és elgondolkodtató részek megvitatásával. Ez az élet tele lett volna gépi kólával és Bluebird Hillsszel, és talán Mami Pyrex tányérjaikkal, amik csordultig vannak ételmaradékkal. Talán vasárnapi vacsorát készíthettem volna vele, és pletykálhattam volna az unokáiról, és tényleg a család részévé válhattam volna.

– Asszonyom?

Visszazökkenek a jelenbe, és a zsebembe tömöm az aprót. – Sajnálom. Elgondolkodtam – mondom a pénztárosnak.

– Semmi gond. További szép napot!

A nap boldogan süt be az ajtón, és hunyorognom kell, ahogy közeledek. Amikor kinyílik, a vakító fény épp eléggé gyengül, hogy fókuszálni tudjak. Aztán megállok.

Peck a loboncos szőke hajával és imádnivaló vigyorával áll előttem.

Mellette az egyik oldalon Lance sötétebb, zömökebb változata, a másikon pedig egy valamivel alacsonyabb, testesebb változat.

Kiszárad a torkom, az italom majdnem kiesik a kezemből. – A francba – motyogom, miközben jobbra rántom.

– Ilyen hatással vagyok a nőkre – vigyorodik el a zömökebb.

– Fogd be, Machlan! – nevet Peck. – Hogy vagy, Mariah?

– Ó!– Machlan elismerő pillantással a kemény vonásain bólint. – Te vagy Mariah.

– Én vagyok – mondom, és visszanézek Peckre. – Örülök, hogy látlak.

– Én is örülök, hogy látlak. Ő Machlan Gibson – mondja, és a sötétebb férfira mutat. – Ő pedig Walker Gibson. Lance testvérei.

Walker egy fogpiszkálót csavargat az ajka körül. – Ez sok mindent megmagyaráz.

– Nem mondod – nevet Machlan. – Örülök, hogy megismerhetlek, és sajnálom, bármilyen idióta dolgot is tett a fivérem.

– Miből gondolod, hogy csinált valamit? – kérdezem.

– Mert nem tűnsz őrültnek – vonja meg a vállát Walker.

– Nem tudlak követni...

– Nézd – mondja Machlan, és int valakinek a bolt túloldalán –, Lance most mindenféleképpen el van baszva. A fiúd több tequilát iszik, mint amennyit valaha láttam, és még csak hozzá sem tudom adni a számlájához, mert annyira szánalmas.

Peck összerezzen. – Szánalmas, Machlan? Hadd tartsa meg a golyóit!

– Bassza meg a golyóit – horkant fel Walker. – Az őrületbe kerget. Bármit is tett, Mariah, csak bocsáss meg neki! Hadd kuncsorogjon, és vegyen neked valami szépet, de boldogulj ezzel és folytasd!

– Mielőtt tönkremegyek– teszi hozzá Machlan.

Nem tudok nem nevetni a bajtársiasságukon, azon, ahogyan könnyedén játszadoznak egymással. Velük lenni olyan, mintha a legjobb családi vakáció lenne, tele sok ugratással, viccelődéssel és általános blöffökkel. Nem tudom megállni, hogy ne vegyem észre, hogy minden nő, aki belép ide, azonnal felénk néz.

Egyenként mind hihetetlenül jóképűek. Együtt? Együtt nehéz elviselni.

– Utálom, hogy nekem kell a tudtotokra adni, fiúk – mondom, összeszedve a büszkeségemet –, de nem tudom, miért viselkedik úgy, mint egy seggfej.

Walker Machlanre néz. Peck az, aki rám néz.

Olyan kedvesség pihen ott, ami egy pillanatra ad valamit, amibe kapaszkodhatok. Fogalmam sincs, tudja-e, hogy Lance szakított velem, de valami azt súgja, hogy tudja. Talán még azt is tudja, hogy miért. De az íriszeinek tavacskáiban nincs szánalom, és ezt értékelem.

– Mennem kell – mondom nekik. – Van egy csomó sütemény a kocsim hátuljában, amit el kell vinnem a templom melletti idősek otthonába.

– Lance odakint van – mondja Walker, és megint megforgatja azt a fogpiszkálót. – Ma különösen idegesítő, úgyhogy figyelmeztetlek.

A szívem zakatol a bordáim között, olyan hangosan dobog, hogy nehezen tudom elnyomni. Kinézek az ablakon, a kezemmel védem a szemem, de nem látom őt.

– Ott van abban a teherautóban – mondja Peck, és egy ezüstszínű teherautóra mutat.

– Nyugodtan vidd magaddal őt! – viccelődik Machlan.

Mélyen beszívom a levegőt, hogy megnyugtassam magam, miközben a szememet a teherautóra szegezem. – Lehet, hogy itt várok, amíg elmentek.

– Azt mondanám, van egy perced, mielőtt téged keresve beront ide – jegyzi meg Walker. – Talán könnyebb lenne odakint beszélgetni.

Természetesen a kocsim közvetlenül a teherautó mellett parkol, így még egy oldalajtón sem tudok kisurranni. Emellett érzem, hogy az üvegen keresztül rám szegezi a tekintetét, és ettől csak még jobban hiányzik.

– Örültem a találkozásnak – mondom. Gyorsan rámosolygok a Gibson fiúkra, és kilépek a napra.

Lehajtott fejjel a kocsim felé veszem az irányt. Az aszfalton való lépteimen túl nem hallok semmit – egészen addig, amíg Lance ki nem mondja a nevemet.

Annak ellenére, hogy az agyam azt mondja: „Ne nézz fel!”, egyenesen a szemébe nézek.

Ugyanaz a gyönyörű zöld, amire emlékszem, és amit mindig látok, amikor becsukom a sajátom. Táskák vannak alattuk, a sarkukból kirajzolódó vonalak jelzik, hogy nem aludt jól. Vagy egyáltalán nem aludt.

Utálom így látni őt. Gyűlölöm, hogy ilyen érzéseket kelt bennem. Utálom ezt az egész rohadt dolgot.

– Szia! – mondom olyan egyenletesen, ahogy sikerül. Egyáltalán nem az. Ez egy remegő, kusza hang, amit félig-meddig szégyellek. – Hogy vagy?

A kocsimnak támaszkodik, miközben kinyitom az ajtót. – Szarul. És te?

– Jól.– A poharam a pohártartóba kerül. Az a kis zümmögő hang, ami megőrjít, ciripelni kezd, emlékeztetve, hogy épp most dugtam be a kulcsot a gyújtásba. Meg akarom kérdezni a tequiláról, meg akarom kérdezni, hogy elvesztette-e a fésűjét, de nem teszem, mert ezek a dolgok nem tartoznak rám. – Mennem kell!

– Hova mész? – kérdezi durván.

– Az idősek otthonába, sütöttem nekik. Még az ebédidő előtt oda kell vinnem őket.– A fekete aszfaltot nézem a lábam alatt. Több információt adtam neki, mint amennyit megérdemel, még ha egyik sem számít igazán. Mégis, abba kell hagynom ezt, és folytatni a napomat. – Tényleg mennem kell, Lance.

Ellöki magát a kocsimtól, és megáll tőlem alig néhány méterre. – Beszélj hozzám!

– Miért?

– Miért ne? – sóhajtja. – Miért tettél zárat az ajtódra?

– Hogy távol tartsalak.– Felemelem az állam, és a délutáni borostáját nézem. – Szükségem van egy kis térre, oké?

– Mariah, én...

– Nem.– A válaszom határozott, a hangsúlyom erős. Ez egy jó kiindulópont. – Nem haragszom rád. Nem gyűlöllek. De most nagyon érzékeny vagyok, és egy kicsit meg kell erősítenem magam, mielőtt visszajössz. Oké?

Hátrateszem a kezem, csak hogy ne nyúljak utána, amikor az ujjaival végig simít az arcomon. Halkan és frusztráltan felnyög, én pedig meg akarom csókolni az arcát, és megnevettetni, de nem teszem, mert nem az én dolgom.

– Ez a legjobb neked.– Kifújja a levegőt, miközben azon tűnődöm, hogy ezt nekem vagy magának szánta.– Tudom, hogy nem érted ezt, de ez az igazság.

– Tudod, mit nem értek? – kérdezem. – Nem értem, miért engedtél be ennyire, tudva, hogy nem akartál ott tartani.

A nyakát egészen hátra nyújtva az égre pillant.

– Ismered a kétségeimet – mondom neki. – És ha nem ismernélek jobban, azt hinném, hogy bedrogoznál, csupán azért, hogy megnézd, hogy képes vagy-e rá.

A szemei tágra nyílnak. – Ez baromság.

– Tudom, hogy az – mondom visszanyelve a torkomban lévő gombócot. – De bocsáss meg, hogy úgy érzem, mintha magadba bolondítottál volna, hogy aztán bezárkózz előlem.

A szavak az univerzumba csapódnak, és nincs mód arra, hogy visszaszívjam őket. A szája tátva marad, mintha ez valamiféle felismerés lenne, és ez csak még jobban bosszant.

Egy buborék fenyeget, ami ki akar pukkanni, amit azóta tartok vissza, mióta szakított velem. De amikor itt állok a parkolóban, és úgy nézek rá, mintha ő lenne az, akit megbántottak, üvölteni tudnék.

– Mennem kell – mondom, és sietős dühöngéssel mászok be a kocsimba.

– Mit mondtál az előbb?

Beindítom a motort. – Hallottad.

– Mariah...

Egy utolsó pillantást vetve felé, szomorúan elmosolyodom. – Viszlát, Lance.

Az ajtó becsukódik, miközben ő folytatja a tiltakozását, én pedig csak egy gyors pillantást vetve a visszapillantó tükörbe eltűnök.