5.-6. Fejezet

  

ÖT

 

 

  

 

Lance

 

 

Fordította: Mandy

 

 

ÉN: Vicces tény – a nők mindent túlelemeznek.

 

NAGYOKOS NŐVÉRKE: Nem minden nő.

 

ÉN: De. Minden nő. Mindegyik, akivel találkoztam, pedig elég sokkal volt dolgom.

 

A kocsimban ülök a Crave előtt, ami egy, a legfiatalabb öcsém, Machlan tulajdonában lévő helyi ivó, és hallgatom, ahogy az eső csöpög a szélvédőre. Az üzenetek még mindig érkeznek a nővéremtől, aki azért szekál, mert randiappot használok, hogy nőkkel ismerkedjek.

Blair szerint jobban kellene becsülnöm a saját és a nők értékeit is azzal, hogy a hagyományos módon csinálom. Mikor elmagyaráztam neki, hogy az érték, amit hajszolunk, magába foglalja a sikosítót és a farokgyűrűt, bepöccent. Szerintem viccelt, mikor azt mondta, hogy meg kellene vizsgáltatnom a fejemet, de ha egy doki hív randira jövő héten, nem fogok meglepődni.

 

NAGYOKOS NŐVÉRKE: Rosszul sikerült a kalandod este? Haha

 

ÉN: Kivételesen a nővérem.

 

NAGYOKOS NŐVÉRKE: Te dugsz a nővéreddel? Kiszállok.

 

Nevetek, leállítom a kocsit, de még nem szállok ki.

 

ÉN: Nagyon vicces.

 

NAGYOKOS NŐVÉRKE: Itt az én vicces tényem ma estére – ne dugj dolgokat olyan helyre, ahova nem valók.

 

ÉN: Ez valami szexuális figyelmeztetés? Hogy análba ne? Olyasmi?

 

NAGYOKOS NŐVÉRKE: Ha már análról beszélünk…

 

ÉN: Ez az én csajom :D

 

NAGYOKOS NŐVÉRKE: …az imént láttam, hogy egy férfinak egy gyertyát távolítottak el az ánuszából.

 

Fészkelődöm az ülésemben, megpróbálom elképzelni, de aztán úgy döntök, hogy inkább mégse.

 

ÉN: Bocs. Kellett egy perc, hogy megbizonyosodjam, jól olvastam– e. Megkérdezhetem, hogy miért?

 

NAGYOKOS NŐVÉRKE: Nyilván, ha behelyezed és meggyújtod a végét (ami az ánuszodon kívül van), a viasz egyfajta erotikus stimulációt nyújt. De gondolom, az eltört darabok eltávolítása már nem.

 

ÉN: Megijesztesz.

 

NAGYOKOS NŐVÉRKE: Haha.

 

A bár ajtajára pillantva azon tűnődőm, hogy beindítom a kocsit és hazamegyek. Eleinte arra gondoltam, megnézem, Megan McCarter itt van– e valahol, legalább egy szopásra jó lenne, de minél többször gondolok rá, annál inkább úgy érzem, hogy á...hagyjuk.

De akkor is, egyedül hazamenni még kevésbé tűnik étvágygerjesztőnek.

 

ÉN: Mennem kell. Sok szerencsét azzal az anális játékkal.

 

NAGYOKOS NŐVÉRKE: Te tudod. ;)

 

ÉN: Örülök, hogy beszélgettünk.

 

NAGYOKOS NŐVÉRKE: Azért nagyon ne örülj.

 

Ahogy a nevetésem betölti a kocsit, arra gondolok, lehet, már késő.

Becsukom az appot, bezárom, a kocsit, és elindulok a járdán a bár felé. Halvány fények, halk zene. Nem ezt reméltem és nem erre számítottam.

– Nem vártalak ma este.– Az öcsém, Machlan észrevesz a bárpult túlsó feléről, és már nyúl is awhiskey-ért. Fiatalabb nálam, a legfiatalabb a családban.

A Crave eléggé üres, pláne, hogy péntek este van. Lecsusszanok egy székre a pénztárgép elé és figyelem, ahogy elkészíti az Old Fashionedömet. Nem vagyok nagy ivó, főleg, ha rengeteg munka vár rám otthon. Csak ma este valahogy nincs kedvem Latin-Amerikáról esszéket olvasni, és határozottan nem tudnék koncentrálni rájuk.

Az agyam a véletlenek szarcunamija. Ez soha nem jó dolog.

– Azt hiszem, unatkoztam – felelem vállvonogatva. – Kell ok, hogy bejöjjek ide?

– Mindenkinek van valami oka, ha besétál egy bárba – nevet. – Valakik elfogadják ezt az indokot, valakik meg nem.

– Nézd csak, milyen filozofikus lettél.

Meglöki az italt a pulton. Majdnem tökéletesen pontosan előttem landol.

– Lenyűgöző – nevetek, és felemelem a poharat.

Machlan vág egy grimaszt. – Pecktől tanultam. Egyike a fura bűvészmutatványainak.

Ezt nem nehéz elképzelni. Peck, az unokatesónk, az állandó mókamester. Tele van fura adatokkal és szokatlan tudással, és az elméjével fogpiszkálókat tud összekötni. Láttam, hogy ezt csinálja. Furcsa szarság.

De mégis ő a kedvencem ezen a világon. Aranyból van a szíve, egyenes jellem, és bármiből kidumálja magát vagy bármibe bele.

– Örülök, hogy hasznos dolgokra is van ideje – mondom, és belekortyolok az italomba.

– Kinek van ideje hasznos dolgokra? – kérdi Peck, és lehuppan a mellettem lévő székre. – Szia, Machlan. Kaphatok egy sört?

– Nem, te szarházi, nem kaphatsz. Már egy hónapja nincs kifizetve a számlád.

Peck hátrahajtja a fejét, és sóhajt. – Nincs nálam a pénztárcám, és a bátyád majdnem kinyírt ma. Lehetnél elnézőbb, nem?

– Mit csinált Walker? – kérdem azon tűnődve, hogy Peck csak túloz-e vagy tényleg történt valami. Ő Walkernél dolgozik – a három Gibson fiú közül ő a középső – a Crank nevű szerelőműhelyében. Anyámnak egyszer volt egy visszatérő rémálma, hogy valami történt Walkerrel abban a műhelyben.

– Semmit. Nem csinált semmit. És ez a baj. – nyögi Peck. – Sienna, Isten a tanúm, hogy szeretem őt, de amikor Walker közelében van, a srác csak annyira hasznos, mint a cicik egy apácán.

– Hát igen, de nem mondanám, hogy ezért hibáztatom őt – szólalok meg, ezúttal nagyobbat kortyolok. – Baj lenne, ha azt kívánnám, bárcsak az én kocsimat verte volna szét, hogy én mondhassam stipi-stopi!

– Jobb, ha nem mondod ki, azt, amire gondolok, hogy mondani akarsz. – Egy nagy tenyér érinti meg a tarkómat, amitől előre dőlök. Már épp fordulnék, hogy szemtől szembe legyek azzal, aki meglegyintett, mikor Walker ül le a másik oldalamra. Olyan komolysággal a szemeiben néz rám, amit csak Sienna tud kihozni belőle. – Miért beszélsz a csajomról?

– A segéded hozta fel a témát– bólintok Peck felé a tarkómat dörzsölve. – Ha még egyszer hozzámérsz, a szart is kiverem belőled.

Felnevet és elveszi a sört Machlantól. – Szeretném látni, hogy megpróbálod.

– Figyelj!– Machlan a bár másik végéhez sétál, és meglöki a sört a faburkolaton. Tökéletesen landol Peck előtt. – Elrontottam.

– Mondtam neked. Minden a csuklókon múlik– nevet fel Peck, és az üveggel Machlan irányába int. – Köszi.

– Jó, jó, jó.

– Ha a munkába fektetnél mindennap ennyi energiát – kezdi Walker, de Peck hirtelen közbevág.

– Ahányszor te megdugtad a szemeddel Siennát, míg én dolgoztam…

– Ne kezdd el ezt a szarságot, Peck – mondja Walker.

Peck a szemét forgatja, és leteszi az üveget a bárpultra. – De elkezdem a szarságaimat, mert ki vagyok merülve. Jobb lesz, ha holnap úgy bukkansz fel, hogy készen állsz a tényleges munkára.

– Légy vele elnézőbb – cukkolom, és közelebb csúszok ültömben Peckhez. – Én is nehezen tudnék dolgozni, ha ez várna otthon. A fenébe is, valószínűleg ki sem szállnék az ágyból.

Felkészülve az ütésre, mielőtt jönne és lebukok. A keze épphogy súrolja a kabátom szélét, de engem teljesen elkerül.

Machlan felnevet. – Kezdesz lassulni, Walk.

– Ha lassú lesz a…

Nem számítok egy második ütésre. Az ökle a bicepszembe csapódik, negyedakkora erővel, mint amivel üthetett volna, de így is nekidőlök az unokaöcsémnek. Peck söre kilöttyen az üvegből, és ráfröccsen a pólójára.

– Ez fáj egy kicsit – nevetek, és a karomat dörzsölöm.

– Figyelmeztető ütés volt – vigyorog, mintha nem gondolná komolyan. Pedig komolyan gondolja. Nem szórakozik, ha Siennáról van szó, márpedig legtöbbször ez az oka, hogy csesztetem.

És Machlan is cseszteti.

És Peck is.

– Részemről is – kacsintok.

– Nem kéne máshol lenned? – kérdezi Walker a fejét csóválva.

Peck egy szalvétával babrál maga előtt. – Mi van az ápolónővel, akivel flörtölgettél? A jólábúval. Mi van vele?

– Még nem találkoztunk – vallom be. – Mindig közbejön valami. Váltott műszakban dolgozik egy kórházban, és ez mindig felborítja az időbeosztását.

– Ez kifogásnak hangzik – jegyzi meg Machlan egy cseppnyi önelégültséggel.

Egy kis nyugtalanság ülepszik meg a gyomromban, mert egy részem nekem is így gondolja. Ez több kell legyen, mint a véletlen, hogy sohasem egyezik az időbeosztásunk. De ha igazán belegondolok, ez néha az én hibám is. Például mikor el kellett mennem a Mamihoz, mert a biztosítása nem fizette ki az inzulinját, és nekem kellett elintéznem. Vagy amikor egy hirtelen jött szülői értekezlet miatt kellett lemondanom őt. 

Erre fókuszálva várom, hogy elmúljon az idegesség. De nem múlik. Elhessegetve a gondolatot, hogy talán nem is ennek a kis dolognak a szervezése billentett ki az egyensúlyomból, hanem inkább az, hogy mennyire szeretek vele beszélgetni, hosszan, ráérősen iszom egyet.

– Mi ez a tekintet? – kérdi Peck.

– Milyen tekintet?

– Ez – mutat az arcomra.

– Talán a fejfájás, amit megpróbálok leinni. – A biztonság kedvéért iszok még egy kortyot.

Walker felsóhajt mellettem. – Csak meséld el a történetet, amit annyira el akarsz mondani.

– Nincs történetem.

– Neked mindig van történeted. – mondják minden szinte egyszerre.

Nevetésük közepette teszem le a sört.

– Kivel dugsz? Hol dugtok? – kérdi Walker. – Vasárnap vacsora után mentem haza Mamitól, és arra gondoltam, hogy hűha, Lance nem mesélt nekünk ma egy történetet sem. Ezt még kétszer egymás után megteszed, és akkor fel fogom hívni Blairt, aztán meglátjuk, mit kell tennünk, hogy bevitessünk.

– A nővérünk jogász, nem orvos.

– Igen, de kinek vannak jogai hozzá? – nevet Walker. – Ha elveszted az eszedet, melyikünk tud majd elvitetni?

– Én. Ó, Istenem, hadd legyek én az!– mondja pléhpofával Machlan.

Megcsúsztatom az italomat a bárpulton, nekicsapódik egy szalvétatartónak és kiborul. A pohárban maradt Old Fashion cseppjei lassan tócsává gyűlnek a pulton. De ők folytatják, cikiznek, találgatásokba bocsátkoznak mindenről, a szexuális életemtől kezdve a felajánlásig, hogy feladnak egy online hirdetést a nevemben. Seggfejek.

– Mindegyikőtöket utálom – motyogom, leküzdve a késztetést, hogy letöröljem a kiömlött italt.

– Ez megválaszolja az eredeti kérdésemet – mondja Machlan.

– Ami mi is volt?

– Miért jöttél ide. Csak te még nem állsz készen, hogy elfogadd az okát.

– Miért jött ide? – kérdi Peck oldalról pislogva rám.

– Mert nem dughat – közli Machlan a legszélesebb szarrágó vigyorával. – Végigküzdötted már magad az összes csajon azon a baszós appon?

– Még annál is gyorsabban végzett, mint gondoltam volna – szól közbe Walker.

Felállok, előveszek pár bankjegyet, és a pultra helyezem őket. Basszák meg!– Én mindig dughatok. Ez soha nem volt gond.

– Ezidáig– teszi hozzá Machlan.

– A féltékenység csúnya dolog, fiúk – mondom nekik útban a bejárat felé. A faliújságnál megállok és megfordulok. – A maradék nem borravaló. Tedd Peck számlájára. Ő az egyetlen közületek, akit kedvelek.

– Hé, köszi – kiáltja Peck, mikor az ajtó becsapódik mögöttem.

Beszállok a kocsimba, elhelyezkedem a vezetőülésben, de nem indulok el. Nem mozdulok. Hallom, hogy kavarog a gyomrom, érzem, hogy bizsereg valami a tarkómnál, de nem tudom beazonosítani, hogy honnan jön.

A fejemben még mindig nagy a káosz – talán nagyobb, mint ezelőtt. Nem tudatosult bennem, hogy egy ideje már nem voltam nővel, míg Walker nem mutatott rá. Úgy érzem, voltam, pedig nem. De ez a védjegyem, a hobbim. Mi a gond velem? Megtörtem?

A farkam még mindig feláll. Még mindig tudnék dugni, ha lehetőség adódna rá. Nincsenek szokatlan tüneteim vagy késztetéseim, mint például a monogámia, ami orvosi kivizsgálást igényelne.

Mégis, valami nincs rendben. Érzem. Tudom. A francba, ez biztos. Még Jessával sem akartam beszélgetni ma ebédnél. Hívott, és ez két dologra késztetett engem: kilépjek a beszélgetésből a flörtölő Kelly igazgatónővel, és bemenjek Mariah irodájába.

Mariah.

– Tényleg elmehetnék egy sütiért most – mondom hangosan kuncogva. Elfordítom a kulcsot, végighajtok az utcán, és elindulok haza, hogy megpróbáljak dolgozni egy kicsit.

HAT

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Mariah

 

 

Fordította: Mandy

 

 

– NEVEZZ MEG VALAMIT, amit csak akkor csinálsz, ha beteg vagy. – A műsorvezető leteszi a kártyáját, ahogy a versenyzők megnyomják maguk előtt a nagy gombokat.

– Hányok – mondom, és visszatolom a kanalat a jégkrémes dobozba.

A női versenyző eléggé önelégültnek tűnik. – Szundítok.

– Szundítasz? Te csak szundítasz, ha beteg vagy? – kérdem a szememet forgatva. Az egyes számú válasz megjelenik a képernyőn – szundítás. – Honnan szerzitek ezeket az embereket?

Újabb adag citromos süti ízű fagyit kanalazok a számba, és figyelem, ahogy a többi válasz is megjelenik a kijelzőn. Néha eszembe jut, hogy fel kéne kelnem, és kiválasztani a ruhámat a holnap esti randira. Újabb falat jégkrémmel válaszolok a gondolatra.

A randizás nem az erősségem. Ha csak rágondolok, görcsbe ugrik a gyomrom. Ha önelemző lennék, valószínűleg arra a következtetésre jutnék, hogy a nem-randizásom fő oka, hogy a kapcsolatokat előnybe részesítem az egyéjszakás kalandokkal és alkalmi dugásokkal szemben. Kínos magamról beszélni. Hallgatni valakit magáról beszélni, miközben megpróbál érdekes lenni, kényelmetlen. Egy vacsorát végigülni borzalmas, ha nincs bennünk semmi közös, és nem sok férfit érdekelnek azok a dolgok, amik engem. És még ha jól is megy és felélednek a remények, az álmok gyakran szertefoszlanak. Egy ilyen helyzetben nem nyerhetsz.

Légy pozitív. A dolgok mindig lehetnek rosszabbak.

Kikapcsolom a tévét és megdermedek. Csengő hang hallatszik lentről a nappaliból. A citromos fagyis vödrömet leteszem a dohányzó asztalra, és végigrohanok a folyosón a hálószobámba, hogy felvegyem.

A gyomromban lévő összes fagyi elkezd lötykölődni, amikor meglátom a nevet: Anya.

Látod? A dolgok csak rosszabbak lesznek.

Minden alkalommal, mikor felhív, azt mondom magamnak, ez lehet az a nap. Talán a szalonban volt, és valaki kérdezett felőlem és rájött, milyen elszalasztott lehetőséggé vált az anya-lánya kapcsolatunk. Vagy talán régi fényképeket nézegetett, és bűntudata lett, hogy nem emlékezett arra, hogy aranyérmet nyertem középiskolában a fuvolaszólómmal a Szóló és Együttesen.

Általában hagyom, hogy a hangpostára beszéljen, de néha több a reményem, mint az agyam.

Egy.

Kettő.

Három.

Veszek egy nagy levegőt és végigsimítom a képernyőt. – Tessék?

– Szia, Mariah.

– Szia, anya. Minden rendben?

– Minden rendben van, drágám. Miért kérdezed?

– Csak úgy – válaszolom a körmömet rágva. – Általában akkor hívsz, ha van valami.

Túl erősen és hosszan sóhajt, érzem, hogy a félelem kezd kialakulni a tarkómnál. Hangpostára kellett volna küldenem.

A matrac meghajlik, ahogy leülök az ágy szélére, és hallgatom, ahogy csak mondja, mondja, hogy ő felhív engem, de én nem veszem fel, és hogy milyen tiszteletlenség nem fogadni az anyád hívását. Minden második mondatnál a nyelvembe harapok, hogy ne vágjak vissza olyasmivel, ami ugyan igaz, de tüzet okádna tőle. Bármennyire is szórakoztató lenne hallani, ahogy levegőért kapkodna – ez mindig kicsit felvillanyoz –, de nincs elég energiám, hogy véghezvigyem.

– Anya – vágok közbe. – Szükséged van valamire?

A döbbenettől, hogy valaki veszi a bátorságot, és nem csak ül és hallgatja a fecsegését, elakad a szava. – Én… Hát… Tessék?

– Szükséged van valamire? – kérdezem lassan. Körbenézek a szobámban, a világosszürke és rózsaszín kényelmes fészekben, és azon tűnődöm, hogy ágyneműt kéne cserélnem. Vettem egy vadonatúj flanelt, amit ki akartam próbálni, és az éjszakai hőmérséklet épp a határán lehet annak, amitől ez jó ötletnek tűnhet. – Épp benne vagyok valamiben, szóval nagyszerű lenne, ha csak kiböknéd.

Ahogy kimondom, összerezzenek, és felkészülök a válaszcsapásra.

– Kibökni? – akad fenn. – Jaj, Mariah. Mikor kezdesz úgy viselkedni, mint egy hölgy? Én nem így neveltelek.

– Lehetne, hogy… nem futjuk le a felesleges köröket, hanem egyenesen a tárgyra térünk?

Neheztelek a könyörgő hangszínemért, de egyre jobban gyűlölöm a szünetet, ami nyúlik köztünk. Kitölti a ki nem mondott csalódás, amit érez, amiért ő az anyám. A csend tele van azzal, hogy ő milyen szerencsétlennek érzi magát, és kínossággal, amit még rosszabbá tesz, hogy a kapcsolatunk írja elő, hogy kellene viszonyulnunk egymáshoz.

Már nincsenek könnyek, csak a helyzet néma elfogadása. Én az vagyok, aki, és ez nem elég jó neki. De magamnak elég.

– Hétvégén lesz a születésnapom – mondja végül. – Szeretném, ha eljönnél velem ebédelni.

Ez kicsit megzavar. – Hű, anya. Jól van. Hol akarsz találkozni?

– Ezúttal úgy rendeltem az ebédet. Az első alkalom lesz, hogy Betsy itt lesz, így tényleg szeretném különlegessé tenni.

– Betsy? – kérdezem, és próbálok visszaemlékezni, hogy melyik barátnője lehet. Biztos vagyok benne, hogy megszid, amiért nem emlékszem, hogy a teniszpartnere az, vagy akivel San Diegóba utazott, de tényleg nem emlékszem.

– A baba, Mariah.

Lassított felvételben pislogva rájövök, hogy odáig ment. Általában elég tisztességes ahhoz, hogy nyíltan ne hozza fel Chrissyt vagy Ericet vagy a terhességet, amit egy közös barátunk közösségi média posztjából tudtam meg, vagy a babát, akinek a nevét eddig nem is tudtam.

Könnyek lepik el a szemem belső csücskét, mikor ráeszmélek, hogy Chrissy a nagymamánk nevét adta a babának. Üresség visszhangzik a mellkasomban, minden gondolat egy olyan terület körül kering bennem, amit nem a magányosságnak kéne betöltenie.

Egy röpke pillanatra elképzelem, hogy besétálok anyám házába, és látom, hogy a nővéremegy babát tart a karjában. Ő még csak nem is akart gyerekeket. Én voltam az, aki nagy családot akart, de megelőzött, ahogy mindig is megpróbált mindenben felülmúlni, bármit is csináltam.

– Mennem kell – mondom gombóccal a torkomban.

– Hagyd abba! – A hangja hideg, nyers, nincs benne semmi együttérzés irántam. – Ideje felnőni, kisasszony.

– Felnőni? Te most viccelsz velem?

– Eric és Crissy hihetetlenül boldogok, és most van egy gyönyörű kislányuk.

– Én… jó nekik – mondom kételkedve.

– Igen, jó nekik. Talán követhetnéd a példájukat egy kicsit, ahelyett, hogy az összes idődet egy könyvtárban töltenéd.

Ez helyreráz. – Hát, anya, én igenis megpróbáltam csinálni valami hasonlót, de a nővérem ellopta a pasimat.

– Nem lophatsz el egy személyt – vág vissza. – Szerelmes lett belé. Nem beléd. Talán, ha kicsit érdekesebb lettél volna, kicsit jobban összeszedted volna magad…

– Nem. Nem csinálom ezt ma. Szia, Anya.

Hüvelykujjammal befejezem a hívást, és addig nyomom a bekapcsoló gombot, míg el nem sötétül a kijelző. A falat bámulom. Pár másodperc múlva, néhány mély lélegzetvétel után kitakarítom a fejemből ezt a sok szemetet.

Áttúrom a szekrényemet, pontosan tudom, hogy mit keresek. Azt a farmert, amit sosem hordok, de Whitney szerint nagyon jó benne a seggem, és már repül is az ágyra. A puha karmazsin pulóvert, ami szépen körbeöleli az idomaimat,0 és amiben jól érzem magam. Kicsit több időbe kerül megtalálni a testszínű magassarkú csizmámat, de ott lapul a szekrény aljában egy pár fekete cipő mellett. Mindkettő az ágyra kerül.

– Így. Ez elég lesz holnap estére.

De rövid életű az elégedettségem. Úgyhogy azt teszem, amit mindig is, amikor nem tudok lenyugodni: irány a konyha, és sütök valami édeset, hogy elűzze a keserűséget.