13.-14. Fejezet

 

TIZENHÁROM

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Mariah

 

 

Fordította: Suzy

 

 

MINDEN LÉPÉS közelebb visz az ajtóhoz. A lábam minden egyes mozdulatára visszatartom a lélegzetem, és arra várok, hogy a tenyere megérint a deréktájamon. Mire félúton járok, már viszketek, hogy megforduljak és megkeressem. Ott van. Bármi is mozog közöttünk, amikor egymás közelében vagyunk, az üvölt, szinte fenékre lök.

Ez önmagában elég. De azzal az új tudással társulva, hogy Lance a Töris Izompacsirta, olyan, mintha az egyes kategóriájú vihar egy pillanat alatt hatos kategóriájúvá válna. Itt vagyok, egy rongyos kis vitorlásban, navigálni próbálok ebben a pokoli helyzetben. Egyetlen dolog, ami segíthet a felszínen maradni, ha kinyúl felém.

– Hadd nyissam ki neked az ajtót – ajánlkozik. Több mint elég helye van, hogy körbesétáljon. – Tessék.

A padlót nézem, míg kimegyek, nem tudom, mit gondoljak erről a távolságról. Utálom. De valami mégis normálisnak tűnik olyan igazán szomorú módon. Ericre és az ő fizikai figyelmének hiányára emlékeztet. – Kösz.

A nap ragyog, hunyorgok, ahogy kilépek. Az ajtó becsapódik, de én előretörök. Ez már több, mint kényelmetlenség. Ez már a félelem a visszautasítástól. Tudom, kivel állok szemben, és azon tűnődöm, hogyan fogom feldolgozni, amikor hétfőn az irodámban fogja tervezgetni, hogyan fekszik majd le más nőkkel. Mit tegyek? Vigyorogjak és tűrjem? Mert nem kétséges, mit fog majd tenni. Ő bocsánatkérés nélküli Lance.

Felgyorsul a tempóm, és meglátom a kocsimat a sor végén. Nem észlelem a gyöngyházlila fényezésű SUV-ot a bal oldalamon, amíg késő nem lesz.

– Szervusz, édesem. – Az anyám leveszi a túlméretezett napszemüvegét, a kulcsai a kezében lógnak. – Mit csinálsz itt?

– Most ebédeltem.

Tíz, talán tizenkét lépésnyire vagyok a kocsimtól. Arra csoszogva lerövidíthetem nyolcra. Esetleg hatra.

Ezt nem tudom megtenni ma.

– Tényleg mennem kell, anya. – Tompa lüktetés kezdődik a halántékomban. – Később felhívlak.

– Még arra sincs időd, hogy köszönj a parkolóban?

A hangja túl hangos, túl követelőző ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyjam. Már csináltuk ezt korábban. Ha elsétálok, csak felerősíti a hangerőt, és fél Merom tudni fog a dolgainkról. Vagy az ő verziója szerint egy seggfej vagyok lánynak, a legjobb esetben.

– Anya...

A figyelme mögém irányul. A csípőm fordul, de megállok. Nem kell megnéznem. Lance az.

Anya szeme kikerekedik, a maszk, amit használ, amikor figyelik, könnyedén eltűnik a vonásairól. Eltereli a figyelmemet anyám előadásáról, amikor Lance átkarolja a derekamat, és magához húz.

Meleg és masszív, és ha nem lenne eleve fura, a mellkasába temetném az orrom, és csak megszimatolnám, mint egy csokor virágot. Az egyik kezemet a mellkasa közepére teszem, hogy megtartsam magam. A szívverése ugyanolyan durván dörömböl a tenyerem alatt, ahogy az enyém kong a mellkasomban.

– Otthagytam a kulcsaimat – mondja lenézve rám. Szemei zöldje tele van valami névtelen érzelemmel, amit egész nap néznék az íriszében úszni. – Jól vagy?

– Igen.

– Bocsánat. Ki maga? – Anyám áthelyezi a súlyát, blúzának eleje lecsúszik. Ez egy bevett mozdulat, és sok férfi bedőlt neki. Felnézek, hogy lássam Lance reakcióját.

Ő engem néz. Egy csak nekem szóló kacsintással, anyám felé fordul. – Lance vagyok. Maga biztosan Mrs. Malarkey.

– Ó, nem – mondja megrázva a csípőjét. – Taylor Stevens vagyok. Mariah anyja igen, de az apja pokoli volt. Évtizedek óta nem vagyunk együtt, és visszavettem a lánynevemet. Egy napot sem bírtam volna tovább, hogy kapcsolatban legyek azzal a szörnyeteggel.

– Sajnálattal hallom. – Lance ujjai belemélyednek a csípőmbe, tulajdonosi impulzust küldve az ereimbe és eltelítve a hasamat.

Szinte nem is akarok lélegezni ilyen közel hozzá. Szinte nem is akarok, ha ez azt jelentené, hogy eltaszítsam és visszatérjek a valóságba. Nem mintha tudnám, mi a valóság. Ez biztosan egy alternatív valóság, ha Lance Gibson karol át, mintha szeretők lennénk.

Anya figyeli, ahogy Lance az oldalamat markolja. Napszemüvegének szára utat talál a szájába, ahogy próbálja felfedezni, miért lenne egy olyan férfi, mint ő, egy olyan lánnyal, mint én.

Pánik bugyog a gyomromban, felülírja Lance előjátékát és eltolom. – Mennem kell – mondom neki.

– Hadd kísérjelek el a kocsidig.

Anyám szusszantása megállít. – Mariah, olyan goromba vagy.

– Sajnálom, anya – sóhajtom. – Migrénem lesz.

– Mindig van kifogásod – mondja. – Nem beszéltünk már erről?

Beletörődve a vitába, összeszedem magam. – Ez nem kifogás.

– Mindig ez van, és aztán azon tűnődsz, miért nem történik semmi jó az életedben. Azért, mert az emberek nem akarnak pátyolgatni téged, édesem.

– Hűha, várjunk egy percet – mondja Lance, és kuncogással fedi el a hangszínében hallható dühöt. – Mariah-nak fáj a feje. Könnyítsük meg számára.

– Nem kell ezt csinálnod – suttogom neki.

Válaszul visszahúz a karja alá. Ezúttal nekitámasztom a fejemet. A testem megereszkedik. Erősebben szorít.

– Nyilvánvalóan nem vagy vele régóta – mondja anya Lance-t figyelve.

– Ez igaz. De tudom, hogy sok nagyszerű dolog van az életében. Ezek egyike én vagyok.

A belőle áradó parázs felgyújthatna egy házat. Az ő pimasz és magabiztos keveréke, ami befurakodik a hívatlan helyekre. Kemény bütykei a köldököm alatti puha bőrt simogatják, végigsiklanak a csípőmön. Az érintése gyújtó hatású, a súrlódás – tiszta dinamit.

– Hát, ha ez igaz, miért nem csatlakozol hozzá a jövőhéten a születésnapi partimon? – kérdezi anyám csapdába ejtve.

– Szívesen. – Lance válasza gyors, túl gyors, hogy közbeavatkozzak.

– Még nem mondtam, hogy elmegyek – emlékeztetem anyámat, és informálom Lance-t. – Talán terveim vannak.

– Kivel, ha nem vele?

– Más barátaim is vannak rajta kívül.

– Igen? – kérdezi Lance. Előrehajol, ahogy gyomron könyöklöm.

– Igen. Több barátom is van, nem csak te. Ami azt illeti, abban sem vagyok biztos, hogy a barátod vagyok. – A szavak nem jönnek ki nevetés nélkül.

Maga elé húz, összekulcsolja a kezeit a hátam mögött, és a testéhez ránt. Anyámat figyelmen kívül hagyva elvigyorodik. – Nem kell a barátodnak lennem, amíg megkapom az előnyöket.

– A cupcake-ekre gondolsz? – A kérdés lihegősebb, mint vártam, rekedtebb, mint akartam, de a hely, ami a motorikus készségeket irányítja az agyamban, egy lenyűgöző tűzijáték-shownak ad otthont, ami most gyors egymásutánban robban fel.

– Nevezd, aminek akarod, szívem.

Nevetve eltolom magamtól. Ez feltehetően a legnehezebb dolog, amit valaha tettem. Nekem van szükségem egy cupcake-re az akaraterő küzdelem után.

– Akkor ti ketten jöttök? – ütögeti anyám az ajkait a manikűrözött ujjaival. – A nővéred nagyon szeretne látni téged.

Lance-re nézve felhorkanok. – Fogadok, hogy így van.

– Fejezd be, Mariah. Túl kell lépned ezen. Viselkedj nőként, ami vagy és ne gyerekként. Elegem van a viselkedésedből.

– Viselkedjek nőként? – vágok vissza.

– Igen! Chrissy magán kívül van. Össze kell szedned magad, és túlesni rajta.

Az ég felé billentem az állam. Tökéletes, felhőtlen kék, mint a szemem, ahogy apám mondta, és igyekszem erre fókuszálni és nem arra, hogy arcon vágjam anyámat.

– Megmondom, mi lesz – mondja Lance. – Ha Mariah úgy dönt, hogy elmegy, ott leszünk. És ha nem akar elmenni, akkor nem. – Rám néz, a szemei az enyémeket kutatják. – De most mennünk kell. Szép napot, Ms. Stevens.

Könny szökik a szemem sarkába, ahogy a kezébe fogja a kezemet. Anyám elviharzik a Peaches felé, miközben Lance az autómhoz sétál velem. Nem próbálom meg kihúzni a kezem a szorításából, mert nem biztos, hogy engedné.

A zár kinyílik, ahogy megnyomom a gombot. A táskám átcsúszik a vezető oldali ülésen a másikra.

– Kísértésbe esem, hogy azt mondjam, ez a nap már nem lehet rosszabb, de úgy érzem, visszaütne – sóhajtom.

– Ő egy érdekes nő.

– Nem mondod.

Amikor megfordulok, engem figyel. Nem úgy, amitől úgy gondolom, hogy mentálisan épp vetkőztet, hanem olyan tekintettel, ami ennél intimebb. Libabőrös leszek.

– Köszönöm – mondom.

– Micsodát?

– Hogy jöttél megmenteni.

Felemeli a vállait, és aztán leejti. – Ez valójában csak egy lehetőség volt, hogy sokszor megérintselek. De, ha azt hiszed, miattad volt, akkor jó.

– Persze, hogy így volt – kuncogok. Ahogy elhal a nevetésem, úgy a köztünk lévő könnyedség is. Az eddig nemtörődömséggel kitöltött teret felváltják a szöveges appok és majdnem-csókok és az egymás közötti különböző nevekkel és helyzetekben megbeszélt kamu-randik. – Ez furcsa, ugye?

– Ugyanaz a két ember vagyunk, mint múlt pénteken.

– Ez ordas nagy hazugság.

– Jó – adja meg magát. – Tudom, hogy nem szeretsz gumival szopni és…

– Lance – sziszegem.

– De ezt akkor pénteken is tudtam. Csak azt nem, hogy te vagy az.

Beszállok a kocsimba, mert térre van szükségem. Amikor beindul a motor, bekapcsolom a légkondit, bár elviselhető a hőmérséklet.

Megfogja az ajtó tetejét, és bedugja a fejét. A haja oldalra hullott, az arca frissen borotvált.

– Tudod – mondom kissé lehalkítva a ventilátort –, ha csukva tartanád a szádat, majdnem aranyosnak tűnhetnél.

– Aranyos vagyok. – Játékos vigyor csókolja az ajkait. Amiket majdnem megcsókoltam tegnap este. – Egész szépen belehelyezkedtem a fényes páncélú lovag szerepébe.

– Most már az vagy?

– Jonah. Anyád – gúnyolódik. – Ki más lenne az?

A fejemet az ülésen pihentetve felnézek rá. Egy kérdés motoszkál a nyelvemen. – Kérdezhetek valamit?

– Aha.

– Miért találkoztál ma Nagyokos Nővérkével?

A szemei először az épületre szegeződnek, aztán az út túloldalára. Összeszorítja az ajkait, mintha tele lenne a szája szájvízzel.

A válasz nem számít, a dolgok nagy összefüggésében nem. Ő még mindig ő, és én még én vagyok. De attól még választ akarok.

Megköszörüli a torkát, mielőtt válaszol. – Tudod, nem vagyok biztos benne. – Fordul a kocka. – Kérdezhetek valamit?

– Azt hiszem.

– Miért küldtél nekem üzenetet az appon tegnap éjjel?

Elég jogos kérdés. Amire nem vártam, hogy válaszolnom kell. Számba veszem a lehetséges válaszokat, az összes ilyen vagy olyan módon észszerű és őszinte választ, mielőtt megállapodok a látszólag legigazibbnak tűnőn.

– El akartam terelni a figyelmemet – ismerem be.

– Miről?

– Rólad.

Elfordítja a tekintetét, féloldalas vigyor húzódik szét az arcán.

– Nincs értelme összejönnöm veled, Lance. Tegnap este hazaértem, és folyton rád gondoltam és a nagymamádra és Whitney alkalmatlan időzítésére és..

– És mire?

A gyomrom lesüllyed. – És mi lesz hétfőn?

– Munka? Cupcake-ek? Kelly igazgatónő elkerülése?

A torkomon leerőltetett nyelet éget. Körbenézve elmondok egy imát, hogy anyám nem nézi, és nem élvezkedik ezen. Ő így tenne, mert nekem fáj.

– A hétfő sokkal könnyebb lesz nekem nézelődőként, mint valakinek, aki már belemártotta a lábujjait a medencébe – mondom. – Whitney közbelépése egy mentés volt.

Végigsimít az arcán, hosszú ujjai végignyúlnak az állán. – Szóval a tegnap éjjeli üzenet tényleg azért volt, hogy elterelődj a hétfőtől. Nem tőlem.

– Nem, tőled – mondom, miközben az ülésem szélébe törlöm a tenyerem. – Azt akartam, hogy Töris Izompacsirta emlékeztessen arra, kívánatos vagyok. Hogy amikor Lance az irodámban lesz, miután majdnem megcsókolt, és random lányokkal cseveg, talán nem érzem majd magam olyan unalmasnak. Vagy fakónak. Vagy mellőzhetőnek az összehasonlításban. Mert Töris Izompacsirta még mindig akart engem.

– Ezt gondolod?

– Mit gondolok?

A hangja elhalkul, ahogy a szemeibe néz. – Hogy fakó vagy?

– Nem tudom. Nem számít. Ami számít, hogy ne úgy végezzem, hogy elutasítasz.

A torkából feltörő morgás kigördül az ajkain. – Soha nem utasítottalak vissza. Gyakorlatilag könyörögtem neked.

– Hogy lefeküdjek veled. Ez nem az, amit akarok, Lance.

– Hát ez az, de…

Nem nevetek a viccén. Nem vicces. Nem lényeges, hogy le akarok-e vele feküdni vagy sem. A lényeg, hogy nem tudok. Nem fogok.

– Ez pontosan az, amit te akarsz, és nem haragszom rád emiatt. Miért lennék? Csak nem akarok az app-lányaid egyike lenni.

– De valaki másé lennél? Töris Izompacsirtáé lennél, és rendben lennél ezzel?

– Ez nem számít. – Megfogom a fogantyút,ő pedig hátralép. Becsukom az ajtót. Leengedem az ablakot, miközben hátramenetbe teszem a kocsit, ránézek a jóképű arcára. – Nem akarom, hogy holnap furcsák legyenek a dolgok.

– Voltak valaha furcsák köztünk? – kérdezi halkan. – A francba, lehetnénk más emberek is és akkor sem azok. Fogadok, hogy úgy játszanánk, mint egy rohadék páros.

Próbálok mosolyogni. Próbálom megtartani azt a Lance-t, akit mindennap hallok. Igyekszem visszatenni magam abba a dobozba, és elkülöníteni a dolgokat, de nem tudom.

Egy bólintás. Egy kis intés. Még egy hamis mosoly is, miközben figyeli, ahogy kitolatok a parkolóhelyemről, és elindulok az utca felé.

Azt is érzem a gyomrom mélyén, hogy az előttem álló út nem lesz olyan könnyű.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

TIZENNÉGY

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Mariah

 

 

Fordította: Suzy

 

 

A CITROMOS szelet minden hozzávalója ott sorakozik a pulton. Ott vannak, mióta hazaértem. Két adag szennyes lett kimosva, megszárítva, összehajtogatva és elpakolva. Az új flanel lepedők tökéletesen illeszkednek az ágyamra, és a nappali szőnyege úgy illatozik, mint a levendula illatú víz, amit a samponos tisztítóhoz használtam.

Ez elég volt ahhoz, hogy félig elterelje a figyelmem a napról. Habár a célt nem értem el. Míg a testem elfáradt, az agyam nem.

Kinyújtom a karjaimat az asztalon, rájuk teszem a homlokomat. A takarításhoz használt víz és a szappan elmosta Lance kölnijét. Körbeszaglászom a pólómon, a vállaimon, az alkarjaimon, és csak az illata hiányát érzem.

A nyögésem utálkozó. Megismétlem, ezúttal halkabban, ahogy Whitney kulcsának kattanása kinyitja a bejárati ajtót.

– Itthon vagy? – Becsapódik az ajtó. – Mariah! – Motyog valamit arról, hogy itthon vagyok, mert a kocsim odakint van, és mekkora bunkó vagyok, hogy bújócskát játszom vele. De, amikor beér a konyhába, és a tekintetünk találkozik, megáll. – Uh, mi a fene történt veled?

Az asztal felé fordítom az arcom, így nem kell látnom őt.

– Jól vagy? – Lehuppan a mellettem lévő székre, tenyerét a csuklómra teszi. – Beszélj hozzám.

– Sose kellett volna használnom azt az appot – motyogom.

– Használtad? Ezt nem tudtam. Valahogy büszke vagyok.

Megint felnyögök, ezúttal nem olyan utálkozva, hogy közönségem van, ülőhelyzetbe tornázom magam. Gyorsan felméri a kinézetemet, és megrezzen.

– Ne tedd – fújtatom. – Nincs ebben a fiaskóban semmi, amire büszke lehetnél.

– Találkoztál valakivel onnan? – Fészkelődik a székén. – Vannak szabályok az emberekkel való találkozás során, Mariah. Nem egy zakkanttal találkoztál, ugye?

Lance mosolya villan fel emlékként. Ahogy felbukkant a semmiből, amikor összefutottam anyámmal, pedig távol is maradhatott volna. Eszembe jutott, ahogy tompította a helyzetet, ami mértéktelen melegséggel töltött el.

– Nem – megfontolom a választ. – Nem volt zakkant. – Ahogy megdörzsölöm az arcomat a kezeimmel, a tarkómban megfeszülnek az izmok. – De találkoztam valakivel. Valakivel, akit már ismerek.

– Ööö...

– Igen.

– Megalázottnak érzem magam, Whit– kiáltom. – Minden nap elmondom a diákjaimnak, hogy figyeljenek arra, kik ők online. Hogy ne tegyenek vagy mondjanak dolgokat, amiket nem mondanának senkinek a való életben. Prédikálok és prédikálok és prédikálok, szórólapokat osztok erről a témáról. Kiteszem azokat a cuki posztereket a könyvtárban, hogy emlékeztessem őket a közösségi média veszélyeire, és erre mit csinálok? Pontosan azt, amit mondok nekik, hogy ne tegyék.

Igazi könnyekkel tudnék sírni. Összeszorítom az orrnyergemet, lehunyom a szemeim és csalónak érzem magam. – Mondtam neki dolgokat azon a hülye appon, amit soha, de soha nem mondanék a való életben. És most minden nap látnom kell őt, tudván, hogy tudja, hogy én mondtam azokat. Én csak… – Leejtem a fejem, a vállaim vele együtt ereszkednek meg. – Én csak el akarok bújni egy szikla alá, és meghalni.

Óvatosan figyel. – Megkérdezhetem, ki az?

Felkészítem magam a reakciójára. – Lance.

– A dögös tanár? – mondja pókerarccal.

– Igen – morgom.

– A fickó, aki itt volt a múltkor este. Aki elvitt a nagymamája házába.

– Igen.

Határtalan a jókedve. – Hadd tisztázzam. Az összes férfi közül az appon, neked valahogy sikerült megtalálnod őt?

Ez költői kérdés. Vagy jobb, ha az, mert nem vezetem végig ezen a folyamaton.

– Ez egy félig helyi, regionális app. Szóval nem teljesen lehetetlen, de én a sors felé hajlok, Mariah. – Talpra áll, és úgy lebeg a helyiségben, mint egy rajzfilmhercegnő.

– Sors? A sors mióta a pokol egy formája?

Megáll a forgásban, és nevet. – Mióta a kínzás egy formája a kufircolás egy dögös történelemtanárral?

– Nem kufircoltam vele – motyogom. De milliószor megdugtam magam a róla szóló gondolatokra.

– A te hibád.

Igen, az.

Értékelem a néhány csendes pillanatot, amíg megint hátradől a székén. A fantáziáim Lance-ről csak azok voltak – fantáziák. Képzelgések. Nem valósak. De a valóságom megborult, a feje tetejére állt, és most összeállt egy nevetségesen dögös, mégis kissé ijesztő helyzetté.

Whitney megrázza a fejét. – Te vagy az egyetlen ember az univerzumban, aki képes hibát találni egy olyan appban, ami segített neked találkozni egy nagyszerű és szexi férfival, aki már eleve kedvelt téged!

Ez sokkal bonyolultabb ennél. Annyira bonyolult, hogy nem is tudom, hogy tömörítsem össze, hogy értelmet nyerjen.

– Hogy fogadta? – kérdezi.

– Ó, úgy gondolta, ez a világ legjobb dolga.

– És neked is így kéne.

– Nézd – nyögöm, érzem, az arcom kész elárulni. – Van egy úgymond kapcsolatunk, a munkahelyen. Ami online volt köztünk, az nem igazán én voltam, és nem igazán ő volt. Vagy talán valójában ő volt. De én határozottan nem voltam önmagam.

A legegyszerűbb ennyiben hagyni. Nincs értelme felhozni a tényt, hogy ő egy felszedős srác, egy egyéjszakás – legjobb esetben pár éjszakás. És még ha fel is szednék egy egyéjszakást, Lance-szel nem tudnám.

Whitney több okból is a legjobb barátom. Egy, hűséges. Kettő, úgy fogad el, ahogy vagyok. Három, helyesen értelmezi minden árnyalatomat.

Kényelmesen elhelyezkedik, maga alá húzza a lábait. – Szóval, akkor azt mondod, hogy egy könyvmoly vagy személyesen és egy kicsit lotyó online?

– Nem – mondom túl gyorsan.

Alig fékezi a nevetését. – Mennyire voltál pajzán?

– Nem vagyok lotyó.

– Pontosan, különben meglovagoltad volna a farkát, mint bármelyik más forróvérű nőstény. Láttam őt, Mariah. Az önuralmad egy teljesen más szinten van.

– Fókuszálhatnánk a mostra? – kérdezem, kihúzva őt ebből a kérdéskörből. – Nem tudom, mit tegyek.

Egy gyors csevegést várok arról, hogy szexeljünk, vagy valami hasonló helytelen dologról, de meglep.

Ez egy olyan pillanat, amit csak olyannal tudsz megosztani, akihez közel állsz, egy pillanat, amikor nem kell beszélned, de a gondolatok mégis kicserélődnek. A lába pattogni kezd a padlón, ahogy megragadja a pánikom. Én viszont egy kicsit könnyebben fújom ki a levegőt a tüdőmből, mint az elmúlt pár órában bármikor.

– Reggel találkozni fogok vele – mondom elszántan. – Hogy oldjam meg ezt, Whit?

– Őszintén szólva, nem gondoltam, hogy használni fogod az appot. Imádom, hogy megtetted, de meglepődtem.

– Ja, én is. Mármint meglepődtem – tisztázom. – Nem imádom, hogy megtettem.

– Kezdjük itt. Miért csináltad?

Nyugalom telepszik rám, mint mikor bajban vagy, és végül elfogadod, hogy mindenki megtudja, te csináltad. Végigmész a mozzanatokon, hogy elmondd az igazat, mert az elkerülhetetlent halasztod, ha csak táncolsz körülötte. Csak azt akarod, hogy vége legyen a beszélgetésnek és tudatosuljanak a következmények.

– Csak ültem itt egy este, közvetlenül, miután meghallottam, hogy Chrissy terhes. – Ég a torkom, ahogy a magamban tartott gondolatokat az univerzumba mondom. – És azt hiszem, összeomlottam, érted. Nem sírva vagy ilyesmi, hanem inkább önsajnálattal. Azon gondolkodtam, hogy van-e velem valami baj. Fontolóra vettem, hogy adoptálok egy macskát.

Színlelt rémülettel leesik az álla.

– Mindegy – folytatom –, csak kellett ez a megerősítés. Csak tudni akartam, hogy még mindig be tudok cserkészni egy pasit. Hogy nem vagyok béna.

– Ezt nem hiszem el. Nem fogok itt ülni és hagyni, hogy bénának gondold magad.

– Tudod, hogy értem.

Közelebb húzza a székét az enyémhez, és belerúg a lábamba. – Tudom, hogy most egy másik helyen lennél, de valami oknál fogva nem vagy.

– Rendben vagyok ezzel. Tényleg – bizonygatom, amikor úgy néz rám, mintha hazudnék. – Örülök, hogy nem vagyok Erickel. Nem lenne olyan rossz dolog, ha valami kedves, aranyos, cuki srác velem akarna lenni.

A szavak ki se jutnak a számon, mielőtt Lance arca bukkan fel újra a fejemben. Egy kép róla a kocsimnál, karjai a feje fölött kinyújtva, lágysággal a szemeiben, ami annyira ellentétes a játékos tekintettel, amit gyakran látok.

– Mint Lance? – kérdezi óvatosan.

– Annak a történetnek boldog vége lenne – nevetek. – Ami kizárja őt.

– De mi van, ha mégsem?

– De igen. – Felállok, a sütőhöz megyek és előmelegítem. – Ő a legnőváltogatóbb férfi, akit valaha ismertem. Valaha láttam. Csak az irodámban legalább háromszor beszél egy héten belül különböző nőkkel telefonon.

– De szingli, ugye?

– Igen. Szingli. Az életcélja, hogy szingli legyen. – A szavak egy kis fájdalmat okoznak a mellkasomban. – Nem hibáztatom emiatt. Nem erről van szó. Hanem a tudatról, hogy nem vágyom arra, hogy más nőkkel versenyezzek egy férfi figyelméért, és hogy ez a férfi olyan keményen játssza ezt a játékot, amennyire lehet.

Cukor és vaj kerül a mixerembe. A kezem kissé remeg, ahogy hozzáadom a vaníliát, de úgy döntök, arra fogom, hogy ma még nem ettem, és nem másra.

– Rendben. – Ez az egyszerű válasz semmi jelét nem adja, hogy vitatkozni fog velem. Felbosszant, de próbálom elrejteni. – Akkor szerintem azt kell kitalálnod, hogyan egyensúlyozz.

– Ezt mondtam az elejétől fogva – grimaszolok, kicsit nagyobb hévvel töröm fel a tojást, mint szükséges.

– Mondtál néhány, nos, szexisebb dolgot, amit személyesen nem mondanál ki?

– Ó, egy keveset. – Mondtam neki, hogy azt akarom, a mellkasomra élvezzen.– Meg akarok halni.

Whitney a mixerbe teszi a citromlét, és beindítja. – De elég kényelmesen érezted magad vele, hogy ilyeneket mondj?

– Azért, mert nem állt előttem, Whit. Annyival könnyebb azt mondani, hogy azt akarom, elfenekeljen vagy élveztessen el az arcán, amikor nincs ott az arca. Amikor azt hiszem, sosem kell látnom az arcát.

– Ezt mondtad? Le vagyok nyűgözve.

A gát átszakadt, szóval csak sodródom. – Rosszabbat írtam.

– Most valószínűleg megőrül – kuncog. – És kétlem, hogy rosszabbnak minősítené.

Majdnem felnyögök a konyhám közepén attól, hogy arcot, az ő arcát társítom azokhoz a szavakhoz. Egy dolog volt leírni őket, amikor az volt a lényeg, hogy erősnek érezzem magam. Tudni, hogy ő van a másik oldalon, ellentétes hatást kelt.

– Fel kell mondanom – mondom komolyan.

– Nem kell. – Kikapcsolja a mixert. A pultnak támaszkodva keresztbe fonja a karjait a mellkasa előtt. – Milyen érzés a gondolat, hogy tudja, te írtad azokat a dolgokat, és még mindig akar téged?

A szám harapása nem segít, hogy ne törjön ki mosoly az ajkaimon.

– Jó érzés, ugye? – kérdi.

– Igen. Jó. Jó érzés. De a végtelenségig cukkol majd emiatt.

– Mert ő fiú, és a fiúk ezt csinálják.

Semmi fiús nincs benne.

Az előmelegítő figyelmeztetője csenget, és Whitney ránéz a sütőre, mielőtt ismét megszólal. – Ezt át kellett volna gondolnod, mielőtt találkoztál vele. Rámutathattam volna, ha elmondtad volna a szupertitkos tervedet.

Rengeteg dolgot át kellett volna gondolnom, mielőtt találkoztam Töris Izompacsirtával. Vagy mielőtt használtam azt a hülye appot.

– Valami nagyon, nagyon ostoba ok miatt, nem tűnt rossz ötletnek. Igen, a legtöbb beszélgetésünk szexuális természetű volt, de jó szívű volt. Mókás volt. Az évődésünk nagyszerű…

Az ujjam a vajba nyomódik, ahogy elfordulok. Csak Lance-re gondolok és a csevegésünk könnyedségére, és egyfajta ragacsos érzés tölt el.

– Mint ahogy a munkában évődtök?

– Jaj. Ez nem segít.

Egyáltalán. A munkahelyen Lance úgy bánik velem, mint egy intelligens, tiszteletreméltó, vonzó nővel. Töris Izompacsirta miatt egyenesen szexinek éreztem magam. Csábítónak. Kívánatosnak. Két különböző oldala… ugyanannak az éremnek? Ugyanazzal a pasival? A folyamat feldolgozás nem lesz könnyebb ahogy telnek a percek.

A szekrényt és a mosogatót feltúrva megkeresem a közepes tepsimet a citromos szelethez.

– Nem úgy tűnt, hogy azért találkozom vele, hogy szexeljünk– mondom több vajat keresve. – Úgy éreztem, hogy először találkozom egy baráttal. Nem voltak elvárások, és nem féltem úgy, ahogy gondoltam. Csak könnyű volt. Idegtépő, de könnyű.

A kezemben lévő vajjal körbekenem a tepsit, mielőtt a figyelmemet visszafordítom Whitney-re. Sokatmondó pillantást vet rám.

– Azt hiszem, köztetek minden könnyű, Mariah. – Elveszi a tepsit, és a mixer mellé teszi. – Ezt nem látod?

Igen, látom. Hogy is ne tenném? De itt rejlik a probléma – túl könnyű.

A csupasz igazság ott ül a nyelvemen. Békesség jár vele, amikor lecsupaszítom minden más romjait.

Még egyszer átgondolva a dolgot, belevágok. – A hétvége előtt Lance Lance volt. Nem volt nehéz beskatulyáznom őt a fejemben. Flörtöltünk a munkában vagy ilyesmi, de volt egy határ, és nem léptük át. Elkezdődött nyolckor, és befejeződött négykor. A magánélete az ő dolga volt. Nem vonódtam bele. A hódításai nem számítottak.

– De most már igen?

Megfontolom a kérdését. Egyik válasz, se az igen, se a nem, nem helyes. Nem számít, mert én még mindig a lány vagyok a munkahelyről. De mégis számít, mert nem érzem úgy, hogy ő még mindig a munkahelyi fickó. Mindez most összemosódik, mert a pasi, akinek azt mondtam, hogy a puncimban szeretném érezni a nyelvét, miközben a farka félig a torkomban van, ugyanaz a pasi, aki megölelt az anyám előtt.

Whitney nevet, ahogy leteszem a fejem a hűvös pultra. – Csak dugnod kellett volna vele. Az valamennyire enyhítette volna a feszültséget.

– Rendben. – Megint felegyenesedek, és visszatérek a citromos szelethez. – Úgy kell tennem, mintha semmi sem történt volna. Kitörölni ezt az egész hétvégét az agyamból.

A barátom úgy néz rám, mintha hivatalosan megbolondultam volna. – Meg tudod tenni?

– Muszáj lesz. – Egy csésze lisztet egyensúlyozva a levegőben, Whitney-re nézek. Meg kéne csinálnom a citromos szeleteket, és ezzel befejezni, de nem teszem. Nehéz sóhajjal, abbahagyom a színlelést, hogy nem így lesz. – Akarsz csinálni néhány vörös bársony cupcake-et?