15.-16. Fejezet

 

TIZENÖT

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Lance

 

 

Fordította: Suzy

 

 

HÉTFŐ reggelenként mindig korán érkezik. Ez az egyik kis része a beosztásának, amit meg tudok jósolni, és az egyik, amit a bennem lévő kocka imád. A legtöbb ember szenved hétfőnként. Mariah a hét első napján legalább egy órával korábban érkezik az iskolába.

Bár nem mindig kezdem rosszul a hetet, ma elkéstem. Mondhatnám, hogy az extra két perc miatt, amíg a zuhany felmelegedett vagy a tény miatt, hogy nem aludtam éjszaka. Vagy tehetném a blamázst Machlan vállaira is, amiért átjött, és valami rakétameghajtós hülyeséget csinált nekem, ami tényleg segített összerakni a délután történteket kevesebb unszolással.

Igazság szerint szándékos volt.

A szalagavató bálról szóló értekezleten egymással szemben ültünk volna egy emberekkel teli helyiségben. A felszínen ez tökéletes módnak tűnik a jég megtörésére. A feltételezések gyakran tévesek.

A történelem harmadik szabálya az, hogy a csend nem hangosabb a szavaknál. Amikor a dolgok történelmileg túl csendben vannak, elfelejtődnek. A kaotikus pillanatok, amik tele vannak szenvedéllyel és érzelemmel – azok az emlékezetesek. Amikor újra látom őt, nem egy emberekkel teli helyiségben lesz. Nem leszek arra kényszerítve, hogy csendben legyek. A szavak, amiket használni fogok, még nem fogalmazódtak meg, valószínűleg nem is fognak, míg el nem jön a pillanat, mert azóta próbáltam megtalálni a megfelelőt, mióta tegnap eljöttem tőle, és nem jött elő semmi. De jönni fognak. Vele mindig eljönnek.

– Biztosan fejezzétek be ma este – mondom a másodéveseknek, ahogy összeszedik a cuccaikat. – Holnap leosztályozom. Ez figyelmeztetés.

– Legyen szép napja, Mr. Gibson. – Két lány, akik sok bajt fognak okozni néhány szegény srácnak, integet, ahogy elhalad az asztalom mellett.

– Viszlát, hölgyek.

Minden erőmbe bele kerül, hogy ne álljak fel, és dobjam ki őket az ajtón. Az órára pillantva, van öt percem, míg általában felmegyek a lépcsőn és besurranok Mariah irodájába, miközben ő ebédel. A legtöbb napon, kiveszem a zsebemből a telefonom és megnézem, mi van a beérkezett üzenetek között. Ma beteszem az asztalomba.

Eljátszottam tegnap este azzal, hogy törlöm az appot. Machlan rámutatott, hogy esélyes, hogy üzenetet küld nekem, és ha válaszolnék rá, akkor nem lépném át a határt. Így nem tettem. De nem ellenőriztem a Peaches parkolója óta.

Gyorsan fertőtlenítem a kezeimet egy kis géllel. Épp felállok, hogy felmenjek az emeletre, amikor látom, hogy Ollie távolodik az ebédlőtől. Zavartan kimegyek a folyosóra, és látom, hogy hosszan iszik az ivókútból. Az óra „indulást” ketyeg, de a lábaim a helyükön maradnak.

– Hé, Ollie. Be tudnál jönni egy percre?

Meglepődve pördül meg.– Persze, Mr. Gibson.

Ellép mellettem, ugyanaz a viseltes ing lóg a vékony alkatán, amit pénteken viselt, és megáll Kennedy elnök szobra mellett.

– Nem az én dolgom – mondom. – De miért nem vagy az ebédlőben?

– Én, öö, egyedül eszek. Az ebédlő túl hangos.

Rajtam kívül minden másra ránéz a teremben. Az óra elkattint egy újabb percet, és én beszívom a levegőt, tudva, hogy ez a helyzet valószínűleg ellopta a pillanatot, amire tegnap óta vártam.

– Oké. Érthető. Általában hol szoktál enni? – kérdezem.

– Csak akárhol. – A kezeit zsebre teszi, ahogy az arcára kiül a beletörődés.

– Velem mindig ehetsz. Még ha nem is vagyok itt, bejöhetsz és bekapcsolhatod a tévét, ha akarod. Oké?

– Kösz, Mr. Gibson.

Nem a helyszín a gond, és ezt mindketten tudjuk. Töröm az agyamat, hogyan oldjuk ezt meg, anélkül, hogy rosszul érezné magát, közben az asztalomat ütögetem. – Volt egy hátsó szándékom, amikor megkértelek, gyere be.

Féloldalasan vigyorog rám. – Micsoda?

– Szívességre van szükségem.

– Tőlem?

Bólintok, próbálom olyan simán összehozni ezt, amennyire lehetséges. – Benne vagyok abban a tanári testületben, amit az iskolaszék állított össze, hogy elemezze a menzai ételt. Ezt nem igazán akarják elterjeszteni a politika és ilyesmi miatt. Mindenesetre nekem kell kiválasztanom egy diákot, aki mindennap kap egy menüt, és aztán beszámolok arról, mi a véleményük.

– Oké – húzza el baromságot gyanítva.

Meg kell erősítenem a történetem. – Ms. Malarkey választ egy elsőst, és azt gondoltam, te nagyszerű felsőbb éves lennél.

– Nem biztos, Mr. Gibson.

– Nézd, csak annyit kell tenned, hogy elveszel egy menüt – mondom, lekényszerítve egy nyelést. – Az iskola jóváír a számládon naponta egy menüt az év hátralévő részében.

Kíváncsian néz rám. Egyfajta büszkeség ül az álmos szemei mögött, amitől összeszorul a szívem. Amiatt is aggódom, hogy nem fog beleegyezni a tervembe.

– Ha nem akarod megenni, akkor kidobhatod a szemétbe – teszem hozzá. – Csak mondj nekem valamit májusban, mennyire tetszett, mit utáltál, és csak azt, amit gondolsz.

– Csak annyit kell tennem, hogy elveszek egy menüt, és írok róla egy papírt májusban?

– Igen. Ez nem jegyre megy vagy ilyenek. Még plusz kreditet is adhatok vagy ilyesmi, mert tudom, fájdalmas neked megtenni. Megkérhetek valaki mást – mondom folytatva a bűntudat faktort –, de tényleg szükségem van valakire, aki őszinte, és megírja a beszámolót.

Látható a megkönnyebbülés.

– Leszólok most az irodába – mondom, kénytelen vagyok elnézni. – Felveheted a menüdet, és elkezdheted ma, ha akarod. Nincs nyomás.

– Megtehetem – mondja lelkesen.

– Remek.

Az ajtó felé indul. – Megyek is most. Kösz, Mr. Gibson. Ha májusnál hamarabb lesz szüksége valamire, csak kiáltson.

– Igen. Fogok. Köszönöm.

A tenyeremet használva megtörlöm az egyik szememet, amibe biztosan valami por került. Felcsörgetem az irodát, és a titkárnő felveszi.

– Szia, Lance vagyok – mondom neki. – Van valami Ollie ebédszámláján?

– Ezt nem szabad elmondanom neked – mondja. – De… – Gépelés a másik végen. – Nem. Nincs.

– Rá tudnál tenni húsz dolcsit, és majd délután lemegyek és elmondom?

– Persze.

– Kösz.

A kezembe temetem a fejem. Valamilyen szinten, ezért lettem tanár elsődlegesen. De azért is, amit senki sem magyarázott el korábban. Nagyszájú gyerekek, megtévedt diákok, meg olyanok, akiket nem érdekel – ezt tudom kezelni. Éhes gyerekek? Elhanyagoltak? Gyerekek, akinek egy bilijük sincs, amibe pisilhetnek? Azokat nem.

Kopogás hallatszik az ajtón. Amikor felemelem a fejem, nem tudok máshová nézni.

Mariah áll ott sárga ruhában, amit öv fog át a derekán. Ma le van engedve a haja, és a kezében az a kis táska van, amiben az ebédjét hordja.

Csinosabb, mint valaha, és rájövök, hogy ez valami szex-megvonás miatti színes szemüveg dolog. De miközben azt próbálja kitalálni, hogy mondjon-e valamit vagy sem, én át akarok viharzani a termen, és az ajkaira préselni a számat.

– Szia – mondja, ahogy a táskát a kezei között váltogatja. – Mi folyik itt?

– Hogy érted ezt?

– Épp megebédeltem, és valahogy meghallottam egy részét a beszélgetésednek Ollie-val. – Félénken elmosolyodik. – El se kezdd a hallgatózós dolgot.

– Ezúttalaz én termemben voltam – mondom felállva. A nap változtatta a helyét az ablakon túl, de biztosan fényesebbnek érződik idebent. – Igazán érdekesnek tartom, hogy megtalálod a módját, hogy meghallgasd a beszélgetésemet, még akkor is, ha nem megyek érted, hogy megtedd. Inkább imádnivaló, mint furcsa, ha kíváncsi vagy rá.

Vigyorog. – Azt hiszem, a nevem állított meg útközben.

– Még mindig hallgatózás – cukkolom. – Szeretnél bejönni?

A vigyor elhalványul. Betör a valóság, a homloka ráncolódik. – Kellene?

– Nyitva van az ajtó. Szándékos szójáték.

Megforgatja a szemeit, de ez elég vicces, hogy megmozduljon. Bejön és teljesen körbefordul a termemben. – Jól néz ki.

– Ezt sokszor megkapom.

– A termed néz ki jól.

– Szóval semmi az ingről? – kérdezem, megrángatva a konzervatív ingem nyakát. – Azért vettem fel, mert szerintem ilyen színűek a golyóim.

– Lance… – Nagyot nyel. – Nem tudom, mit mondjak.

– Én igen.

Megkerülöm az asztalomat, nekidőlök. A táskáját piszkálja. A körmei rózsaszín árnyalatúak, ami furcsa, mert általában nem festi őket. De nem kérdezem. Nem most van az ideje.

Ma hajnali négy körül, ahogy egy főzőműsort néztem a tévében, előjöttem egy félig kész tervvel. Nem akarom, hogy annyira kényelmetlenül érezze magát, hogy ne akarjon találkozni velem. Miközben erősen próbálom nem megérinteni, nem áll szándékomban befejezni, hogy találkozzam vele. Nem ment el az eszem.

– Nem fogom megemlíteni az appot, ha ez kényelmetlen neked – ígérem. – Azt fogom mondani, hogy imádom látni azt a részedet – most, hogy tudom, te voltál – és hisztérikusnak találom, hogy egész idő alatt üzengettünk és nem tudtunk róla. De elengedem.

– Úgy lesz?

– Úgy. De ha megvágom magam a papírral, akkor hozzád megyek majd azokért az ápolói készségekért, amiket megígértél, hogy megmutatsz.

Meglendíti az ebédes táskáját, és felkaron vág, de az arcán lévő boldogság megfizethetetlen. Szemmel tartva őt az ajtóhoz megyek, és becsukom.

– Melyik nap megyünk anyádhoz? – kérdezem. – És tényleg találkoznunk kell a testvérrel? Mert, ha az anyádra hasonlít, elkezdek inni indulás előtt.

– Nem fogunk. – Kinyitja a táskáját, és kivesz egy zacskót. – Nem megyek.

– Kérdezhetek két dolgot?

– Igen.

– Először és ami a legfontosabb, mi van a zacskóban? – A szemöldökömet felvonva kinyújtom a kezem. – Desszertnek tűnik.

Bekap egy falatot, és vállat von. – Citromos szeletek. Nem szereted a citromot.

– Feltételezhetem, hogy készítettél nekem valamit?

– Nem.

Leesik az állam. – Akkor jó. A második kérdésem, hogy miért nem megyünk el anyád bulijára?

– Én nem megyek el anyám bulijára, mert ő lehetetlen. És a testvérem is ott lesz a férjével és a gyerekükkel, és nem érdekel, hogy találkozzak velük.

Kinyújtom a kezem, és kiveszek egy citromos szeletet a zacskójából. Felhevült tekintettel figyel. Ezt a részt ignorálom. Ezúttal.

– Megkérdezhetem, miért? – A szeletet a számhoz viszem, beleharapok. Édesebb, mint gondoltam, élénkebb az íze. Nem igazán citromos, de gyümölcsösebb. – Ez tényleg jó.

– Kösz.

– Vissza a testvérhez?

– Olyan tolakodó vagy – jegyzi meg, visszatéve a zacskót a táskájába.

– És a lényeg?

Megint a táskájában kotorászik, de céltalanabbul, mint korábban. Több szarságnak kell itt lennie, ha ilyen sokáig tart neki. Mégis tartózkodom attól, hogy nyaggassam, bármilyen nehéz is megtenni.

– A testvérem – kezdi, nagyot nyel – hozzáment az exbarátomhoz. Olyan hat hónappal később, hogy szakítottunk.

– Hülyítesz engem?

– Nem.

Csettintek a nyelvemmel a szájpadlásomon, elkezdenek a dolgok értelmet nyerni. – Arra gondolsz, hogy ha hamar hozzáment, akkor…

– Hogy keféltek azalatt, míg együtt voltunk? Így van.

Homályosan azon tűnődöm, hogy néz ki a reakcióm a nézőpontjából. Teljes a zavar azzal kapcsolatban, hogy egy férfi, aki le akarta kötni magát, hogyan sétálhatott el Mariah-tól? Tiszta méreg szökik a vérembe a férfi felé, akit nem is ismerek, amiért ezt a kifejezést tette Mariah arcára – mintha nem lenne méltó valaki első választásának.

Kapja be az a fickó.

– Igazad van – mondom, befejezve a citromos szeletet. – Utáljuk őt.

– Fogalmad sincs.

Ellököm magam az asztaltól, teszek felé néhány lépést. Ma más a parfüme. Még mindig lágy és nőies, de virágos helyett szexibb. Vagy talán csak a feromonjait veszem észre. Akárhogy is, érzem, hogy a gyomrom görcsbe rándul, mintha azzal fenyegetne, hogy utasításokat küld az ágyékomba. Mintha meg kellene neki mutatnom, milyen kívánatos.

– Ha meggondolod magad, és menni akarsz, én boldogan veled megyek. Csak barátként – mondom, feltartom a kezeimet, amikor rám kapja a tekintetét. Mert azt akarom, hogy normálisnak érződjön, kicsit hozzáteszek a végéhez. – De ha vannak egyéb juttatások is, benne vagyok.

Nevet. – Nem megyek, de köszi. Most, vissza Ollie-hoz. Hogy is van ezzel?

– Ha megkérdezne, egy diákbizottságért vagyunk felelősek az ebédlői ételek tanulmányozásához. Te választottál egy gyereket, én is választottam egyet. Érted?

– Ó, Lance – mondja a sorok között olvasva. – Szórakozol velem.

– Ma tettem pénzt a számlájára. Nem tudom, mi folyik körülötte, de bassza meg, Mariah. Hogy lehet éhes egy gyerek ebben az országban manapság, és ebben a korban?

– Hiszed vagy sem, ez az oka annak, hogy ilyen sokat sütök és hozok.

– Azt hittem, ez csak nekem van – duzzogok.

A kuncogása csak szorosabbá teszi a csomót. – Bocs. – Az ajtó felé indul, az óra majdnem megbillen, amikor megszólal a csengő. – Szólj, ha segíthetek. Szeretnék.

Nem érkezik tőlem válasz, mert nem mondhatnék semmit, amit jól fogadna. Eddig nem sikerült elrontanom. Valószínűleg bölcsebb lenne, ha csukva tartanám a számat.

Kivéve, hogy nem vagyok bölcs.

– Vannak dolgok, amikben segíthetsz…

Nevet, kilép a folyosóra és eltűnik, ahogy megszólal a csengő. A termem kezd megtelni, ahogy a diákok besorjáznak. Elmotyogják a köszönésüket, és robotpilótaként kérdezem őket a hétvégéjükről, miközben az enyém újrajátszódik az enyémben.

A késésjelző csengő szinte megszólal, amikor Stacy keringőzik be. – Üdv, Mr. Gibson – dalolja.

– Jobb, ha leülsz, mielőtt megszólal a csengő.

– Hoztam magának valamit.

Ledobva a tollamat, felnézve egy sárga töltelékes piros cupcake-et látok a tenyerén. – Ezt Ms. Malarkey küldte magának.

– Köszönöm – mondom elvéve tőle.

– Mr. Gibson?

– Igen?

Felnézek a diákomra, tiszta örömet látok rajta. Odahajol hozzám, és azt suttogja: – Gyönyörű gyerekeik lennének.

– És te késel – mondom, a széke felé mutatok, ahogy a csengő megszólal felettünk.

A cupcake az asztalom sarkára kerül, és Stacy megjegyzése elraktározódik az agyam egy olyan részében, amit nem akarok ismét felkeresni.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

TIZENHAT

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Mariah

 

 

Fordította: Suzy

 

 

– HOGY TELIK EZ A HÉT? – kérdezi Whitney. A kocsim csomagtartójánál csatlakozik hozzám, és megnézi az ott felsorakozott desszerteket. – Megöl, hogy ennyit készítesz, és elajándékozod. – Felkapva a mogyoróvajas mázzal bevont banános cupcake-eket vállat von. – Egyet megtartok.

– Jó – nevetek. – Az lehet a fizetséged, hogy segítesz kiszállítani.

– Vehetnél nekem vacsorát.

– Csinálhatnád ezt a szíved kedvességéből is – jegyzem meg, átnyújtva neki a tálcát.

– Minden kedvességemet felszívta egy sikoltozó hároméves ma hajnali kettő körül a sürgősségin – mondja összerezzenve. – Azt hiszem, tartózkodni fogok a szextől.

Ránézek, kiveszek egy tálca citromos szeletet a csomagtartóból, és lezárom.

– Olyan két napig – teszi hozzá nevetve. – Szóval, hogy ment Lance-szel?

Keresztülballagunk az idősek otthonának hátsókertjén. Néhány lakó kint van, páran kerekesszékben, élvezik a szép napot. A játékterem ajtaja egy tágas kültérre nyílik.

Szeretek idejönni, hogy sütött finomságokat és könyveket hozzak és néha papucsokat vagy ajakbalzsamokat. Ettől úgy érzem, hogy nagyon békés módon kapcsolódom az emberiséghez.

– Nem olyan rosszul – ismerem be. – Tényleg nem annyira különbözik a korábbitól. Még mindig az őrületbe kerget, pajzán megjegyzéseket tesz, csak most sok homályos utalást épít be a beszélgetéseinkbe.

– Imádom a szerelmedet – sóhajtja boldogan.

– Őrült vagy.

– Korántsem vagyok olyan őrült, mint te. Csak nem látod.

Látom, de nem fogom bevallani neki. Bolond vagyok. Nevetségesen. Napok óta nem tudok leszakadni róla, mert most túl zavaros a Lance-ről való fantáziálás könnyedsége. Minden nap, minden vigyor, minden cukormáz lenyalás az ajkairól arra késztet, hogy sikítsak. Ezen a héten mind a négy délután, amikor nem telefonált a jelenlétemben, amikor nem is láttam a telefonját, megszédített.

Mérséklem magam azzal, hogy jegyzeteket írok az asztalomra, mint „igazság” és „bölcsesség”, ám nem segítenek ép szinten tartani a lelkemet. Az egyik nap rám fog omlani, mert a leopárdok nem változtatják a foltjaikat, és olyan fickók sem, mint Lance.

Nem töröltem le az appot a telefonomról, ha esetleg üzenne nekem éjszaka. Szeretném, ha így lenne, még ha nem is akarom feltétlenül látni az üzenetek sorát. Minden este, mikor ágyba bújok és átpörgetem a közösségi médiát, tartok egy kis buzdító beszédet magamnak. Holnap lehet az a nap, amikor minden visszaáll a normálisra. Amikor véget ér a móka velem, és tovább lép valaki mással. Fel kellene erre készülnöm. Próbálok. Eszembe jutott, hogy olyan lesz, mint a halál – nem igazán készülsz fel rá addig, míg a másik személy el nem megy.

– Ah, Mariah az – mondja Gretchen a kerekesszékéből az aloe vera tő mellől. – Mit hoztál ma nekünk, szívem?

– Van banános cupcake és citromos szelet – mondom neki, ahogy a csevegés felerősödik a teremben. – Van még néhány más finomság a kocsimban.

– Kaphatok egy citromos szeletet?

– Hadd ellenőriztessem a nővérrel, és aztán hozok egyet magának, oké?

Miután megkaptuk a jóváhagyást a személyzettől, elkezdjük kiosztani a finomságokat. Beadom az egyetlen vörös bársonyt Mr. Henrynek, mielőtt visszamegyek Gretchenhez. – Tessék, drágám.

– Ezek a kis látogatások jobbá teszik a hetem – sugárzik. Elveszi a citromos szeletet, és a kezei közt tartja. – Milyen volt a napod?

– Jó. Milyen volt a magáé?

– Jó, jó. Ugyanazok a régi dolgok itt nap nap után. Ezért szeretünk találkozni veled. – Beleharap a desszertbe. – Olyan íze van, mint azoknak, amiket én csináltam.

– Fogadok, hogy nem olyan jó.

Megveregeti a kezemet. – Egyébként kitől tanultál meg sütni? Az anyádtól?

– Igazából a nagymamámtól – mondom a kerekesszéke mellé térdelve. – Nagyon hasonlított magára. Édes volt és gyönyörű.

– Ah, és most csak udvarias vagy.

– Nem igaz. Láttam, hogy Mr. Henry megnézte magát, mikor besétáltam.

Nevet, de megérinti az arcát, ahogy elpirult. – Megkért, hogy sakkozzak vele ma késő este. Szerinted kellene?

– Istenem, persze, hogy kellene! Ő jóképű, Miss Gretchen.

– Az, ugye? – kuncog. – Mi van veled? Van valami jóképű férfi, akivel együtt töltöd az estéidet?

– Sajnos nincs – mondom rögtön Lance-re gondolva. Azon tűnődöm, milyen lenne, ha vele tölteném az estéimet, mit csinálnánk, milyen szokásai vannak, amikor Gretchen bordán könyököl. – Elbambultam.

Belesüllyeszti a fogait a citromos szeletbe, és hátraveti a fejét. – Ez finom. Megcsinálod ezeket bárkire is gondoltál, és megnyered magadnak.

A barátnőmet figyelem. Ő az egyik legédesebb nő, akit ismerek, és mindig alig várom, hogy találkozzunk, amikor idejövök. Elhatározva, hogy kockáztatok, belevágok. – Neki csináltam – mondom.

– Szóval, van valaki.

– Nem igazán – sóhajtok. – Inkább barátok vagyunk.

– Szóval, nem jó fajta? – Felvonja a szemöldökét. – Öreg vagyok, de nem halott, édesem.

Nevetve megfogok egy széket, és mellé húzom.

– Mesélj róla – utasít, a citromos szelet már eltűnt.

– Hosszú és bonyolult.

– Ahogy az összes jó történet.

Körülnézve a teremben, ami tele van az életük utolsó éveit töltő emberrel, azon tűnődöm, milyen döntéseiket bánták meg mostanra. Melyik kockázat érte meg, melyik fájt nagyon, de visszafordulnának és újra megtennék, ha tehetnék.

– Házas volt, Gretchen?

– Igen. Negyven évig. Jó ember volt – mondja, a szemei csillognak. – Egyfajta fenyegetés volt, amikor először találkoztunk, de később összeszedte magát.

– Fenyegetés? Ezt meg kell magyaráznia.

– Állandóan bajba került, folyton bánatot okozott nekem. Az volt, akit anyám környékbeli kölyöknek hívott, úgy értve, hogy a szomszédok törődtek vele. Az anyja egy nyomorult nő volt. Egyszerűen szörnyű.

– Hogy találkoztak? – kérdezem, próbálom elképzelni őt az én koromban.

A háta mögött eligazítva a párnát, elhelyezkedik, mielőtt folytatja. – A bátyámmal barátkozott. Sokszor csatlakozott hozzánk étkezéskor, vagy anyám egy palack tejet hagyott neki a verandán, hogy elvigye, amikor nem jött át. Egy nap megcsókolt engem a csirkeólnál, és azt mondta, hogy ha megcsókolnék más fiúkat, akkor péppé veri őket – nevet. – Egész életemben nem csókoltam meg másik fiút.

– Ezt imádom.

– Az apám nem így volt – nevet visszagondolva. – Bár az anyám egyszerűen imádta. Valahogy befogadta, és úgy bánt vele, mint az egyik sajátjával.

Szünetet tart a történetben, hogy beszéljen a nővérrel. Kihozta az esti gyógyszereket, és ezt a folyamatot néhányszor már végignéztem. Ez olyan szabályozott és gondosan végrehajtott, hogy meglep, milyen gyorsan tudják megcsinálni helyesen.

Amikor visszafordul felém, onnan folytatja, ahol abbahagyta. – Kilencvennégyben hunyt el. Azt mondta, az egyetlen dolog, amit megbánt, hogy nem békült ki az anyjával.

Súly nehezedik a vállaimra, ahogy kapcsolódom a férfihez, akit sosem ismertem.

– Mi az, drágám? – kérdezi.

– Semmi. Csak nekem is elég bizonytalan a kapcsolatom anyámmal. Valahogy megértem, honnan jött a férje.

– Ti ketten beszéltek egymással?

– Olyasmi.

Vár egy pillanatot, hogy felfogja. – Akarsz néhány kéretlen tanácsot?

– Örülnék párnak – mondom, és hagyom, hogy a kezébe vegye a kezemet. – Mije van számomra?

– Ne légy haragtartó, Mariah. Én évekig olyan voltam. A jóbarátom elhunyt, mikor a harmincas éveinkben voltunk, épp csak gyereke lett, és az autója túlfutott egy töltésen bele a folyóba. Volt valami hülye vitánk, amire már nem is emlékszem. Évekig le voltam sújtva. Még mindig bánom. Sosem gondoltam, hogy nem lesz lehetőségem újra beszélni vele.

– Megpróbálom – mondom neki, arra az időre gondolva, hányszor próbálok békés lenni a családommal. – A legtöbb hívására válaszolok. Meghallgatom, amikor elmondja, milyen pocsék ember vagyok.

– Hát ez nem igaz. – Megszorítja a kezemet. – Talán beszélnem kellene vele.

Elismerően mosolygok rá arra gondolva, milyen lenne, ha tényleg egy olyan ember lenne az én oldalamon, mint ő. Nem tudom elképzelni, hogy csalódott lenne, vagy állást foglalna a szeretteivel szemben.

– Lesz egy buli a születésnapja alkalmából a hétvégén – mondom.

– Elmész?

Grimaszolok.

– Menned kellene. Legyél te a jobb ember.

– De meghívta a nővéremet is, és ketten együtt egyszerűen mérgezőek számomra.

– Vidd el Whitney-t – mondja a barátomra rámutatva, aki Mr. Henryt eteti cupcake-kel. – Vidd el, mielőtt tönkreteszi a ma esti sakkpartimat.

Nevetve nézem, ahogy a barátnőm egy kis cukormázzal cukkolja a férfit. Nyilvánvaló, hogy Mr. Henry élete pillanatát éli át. Mégis a másik barátom felé fordulok, és kacsintok. – Whitney nem is hasonlítható magához, Gretchen.

– Átkozottul igaz. – Komor kifejezés fut át az arcán. – Azt akarom, hogy emlékezz nekem valamire, oké?

– Oké.

– Nem választhatod meg, hogy az emberek hogyan bánjanak vagy viselkedjenek veled. Felkelnek reggel, és látniuk kell, hogy a csúnya dolgok, amiket tesznek, ott tükröződik az arcukon. – Hátragurítja a kerekesszékét, és középre gurul, hogy szemben legyen velem. – Neked, drága lányom, csak azzal kell együtt élned, hogyan hagyod, hogy hatással legyenek rád. Amikor a tükörbe nézel, látnod kell mindazt a szépséget, ami belül van, és amit sugárzol.

– Néha nagyon csúnyának érzem magam miattuk – vallom be.

– Mert hagyod nekik. – Ez a legegyszerűbb válasz, amit adhatott, és az egyetlen, ami a legkeményebbet üti. – Amikor eléred az én koromat, elkezdesz sokat gondolni a halálra. Visszanézel az életedre, és azokra az emberekre gondolsz, akiket már elveszítettél, és tudod, hogy az emberek, akiket magad körül látsz ebben a teremben, elkezdenek hullani, mint a legyek.

– Gretchen!

– Ez igaz – vállat von. – De hallgass rám… az élet nem olyan bonyolult. Arra való, hogy azokkal éljünk, akik nélkül nem tudunk élni.

– Ez elég bonyolultnak hangzik.

– Nem az.

Ez olyan leegyszerűsítő meglátása a dolgoknak, és nem is lehetne igaz. Ebben a filozófiában nincs helye annak, hogy számba vegyük az ismeretlent: más embereket, vagy érzéseket, vagy a rossz dolgokat, amik velünk történnek.

– Éled az életedet, és megtöltöd azokkal az emberekkel, akiktől úgy érzed, fel kell kelned reggel. Azokkal, akik életet adnak neked. És a többiek? – Kifújja a levegőt. – A többieket csak engedd el.

– Még ha az anyám is?

– Talán – vállat von. – Talán nem. Itt egy ökölszabály neked: bánj úgy az emberekkel, ahogy bánnál velük, ha tudnád, hogy holnap meghalnak. Mert ez megtörténhet. Néha ez megbocsátást jelent és továbblépést, és néha csak megbocsátást. A kulcs az, hogy megtaláld a saját örömödet, és hogy mit kell tenned magadért… és nem értük.

A rendezvényszervező megkocogtatja a vállam. – Van egy férfi, aki csak most jött be kintről, és nem kapott cupcake-et. Nagyon dühös. Nincs már több, ugye?

– Tudod, hogy van – nevetek. – Megyek, hozok neki. – Mielőtt felállok, visszanézek Gretchenre. – Nagyra értékelem, tudja?

– Örömet hozol nekem. Csodás örömet, Mariah.

Kifelé indulok. A nap merész narancssárga színe azt ígéri, hogy hamarosan lesüllyed a láthatáron. Arra gondolva, mit mondott Gretchen, és aztán Betsy bébire és a nagymamámra, tudom, mit kell tennem.

Kinyitom a kocsit, először a hátsó ülésre ülök be. A táskám a padlón van, és felhúzom magam mellé.

Kiveszem a telefonom, és addig pörgetem a kijelzőt, míg meg nem találom az appot. Már a kék betűs zöld logó miatt is más embernek érzem magam. Erősebbnek. Magabiztosabbnak. És csak akkor jövök rá, miért, amikor áthúzom az ujjamat a képen, és meglátom Lance ikonját.

Ezért olyan könnyű megnyílnom neki. Nem csak általánosságban érzem magam jól vele. Magam miatt érzem jól magam vele.

Az ujjaim minden egyes érintésével a kijelzőn, az önbizalmam egy részét eltörli az idegesség. Kapkodva nyomom meg a ’küldést’, mielőtt lebeszélném magam róla.

 

ÉN: Van rá esély, hogy átgondold a randit?

 

A kis buborékok szinte azonnal feltűnnek, és visszatartom a lélegzetem, míg a szavak, amiket beírt, meg nem jelennek a kijelzőn.

 

TÖRIS IZOMPACSIRTA: Ó, valószínűleg. Az időbeosztásom elég nyitott mostanában.

 

Hogy érti ezt? Zavarom azzal, hogy megkérdezem? Talán túl van ezen? Esetleg randija van?

Beharapom az ajkam, begépelem a leggyorsabb választ az üzengetés történelmében.

 

ÉN: Hát, ha elfoglalt vagy…

 

TÖRIS IZOMPACSIRTA: ÁLLJ. Szabad vagyok. Mondd meg mikor és hol.

 

Az ujjaim gyorsan siklanak a billentyűkön, rögtön visszaesek a mámorba.

 

ÉN: Anyám házában. Szombat délután? *körömrágás*

 

TÖRIS IZOMPACSIRTA: Elviszem Mace-t.

 

ÉN: Te vagy a legjobb.

 

TÖRIS IZOMPACSIRTA: Még nem is láttad az elejét. ;)

 

ÉN: Mennem kell.

 

TÖRIS IZOMPACSIRTA: Csokoládés cupcake holnap? Mogyoróvajas mázzal?

 

ÉN: Szia.