3.-4. Fejezet

 

 

HÁROM

 

 

  

 

 

 

Lance

 

 

Fordította: Suzy

 

 

A CSENGŐ UTOLSÓ figyelmeztetésként jelez a diákoknak, hogy üljenek le.

Az asztalom szélére huppanva egy teremnyi élénk fiatallal nézek szembe. Nem győzök azon csodálkozni, hogy az emberi populáció nem hal ki tizenhét évesen. Életünk ezen szakaszában a nemi szerveinkkel gondolkodunk, büdösek vagyunk az izzadtságtól vagy a túl sok olcsó kölnitől, és gyakorlatilag fogalmunk sincs, mit csinálunk. Mégis megcsináljuk. Valahogy.

Az osztálytársaival vagy a termemmel nem törődve a focicsapat kapitánya elkönyököl egy harmadakkora lányt az útjából, és leül a helyére.

Talán ő lesz az egyetlen, aki nem csinálja meg.

– Brandon! – kiáltom a teremben lévő zajon keresztül. – Az irodába.

A diákok elhallgatnak, letelepednek a padjaikba. Rólam Brandonra néznek.

– Kibaszottul viccel velem?– kérdezi talpra kászálódva. – Mi bújt a seggébe?

A lábam lesz a tiédben, ha nem tűnsz el innen.

– Osztály – mondom a szememet Brandonon tartva. – Mi a történelem első szabálya?

– Ismétli önmagát – válaszolnak egyhangúan.

– Ismétli önmagát. Így van. – Az ajtó felé indulok, és kinyitom. – A múlt héten, véletlenül nekimentél Mr. Greysonnak, és a falnak lökted. Emlékszel erre?

Leesik az álla.

– Volt egy csomó helyed, hogy elsétálj mellette, de te elfogadhatónak találtad, hogy átgázolj rajta. Eltávolítottalak.

Összehúzza a szemeit.

– Csak úgy elvetted Ms. Cambria könyveit az asztaláról, és kirúgtad a helyéről. A történelem első szabálya érvényes: Még egyszer el fogsz hagyni minket. Csak ezúttal a történelem második szabálya is érvényesül.

– A második szabály? – kérdezi Stacy az első sorból.

– Soha nem kapod meg azt a háborút, amit akarsz. – Brandonra villantva a tekintetem, a folyosó felé bólintok. – Kifelé.

– De…

– Az izmaidat akarod befeszíteni és mutogatni? Csináld az igazgatói irodában.

– De…

– Mi? – kérdezem felhúzott szemöldökkel. – Nem erre a harcra vágysz? Hirtelen nem igazságos, hogy egy nagyobb hatalommal bíró valaki gyakoroljon irányítást?

– Bassza meg!– csattan fel, elviharzik mellettem.

– Nem vagyok hajlandó elhinni, hogy az az ostoba sportoló vagy, amit olyan keményen próbálsz elhitetni velünk.

Ez felkelti a figyelmét. Megáll, az ujjai ismét megragadják a könyvei szélét, amikor megáll az iroda felé vezető második lépcsőfokon. Kilépek a folyosóra, és kissé behúzom magam mögött az ajtót.

– Azzal, hogy ellököd az embereket, és olyan szavakat használsz, amilyeneket bármelyik idióta használhat, nem teszel jót magadnak, Brandon– mondom elég hangosan, hogy meghallja.

Nem néz vissza, de nem is mozdul előre. Ezt győzelemnek veszem.

– Talán otthon és a többi órádon megúszod ezt, de az enyémen nem fogod. Elvárom, hogy a képességeidnek megfelelően dolgozz, és úgy is viselkedj. Világos?

Nincs válasz, és nem is várok. Egy kicsit kevesebb vehemenciával megy le a lépcsőn, mint előtte.

Visszamegyek a tantermembe. – Ok és okozat, fiúk és lányok – mondom, visszapattanva az asztalomra. – Viselkedj bolondként, úgy is bánnak veled.

– Úgy hangzik, akár az apám – nevet Kyle.

– Az apád biztos egy zseni. De olyan jóképű is, mint én?

– Az inkább egy nem – kuncogja Stacy.

Az egész terem nevetésben tör ki, én pedig megrúgom magam, hogy egyenesen belesétáltam. – Oké. Nyugalom. Azt akarom, hogy írjatok egy beadandót… – Felállok, és az asztalomat megkerülve a tisztára törölt táblához megyek, ahogy felcsendülnek mögöttem a nyögéseik, fekete filccel felírom a témát. – Írjatok minimum ezer szót egy általatok választott történelmi eseményről, és arról, mi okozta és milyen hatással volt a világra.

– Írhatok Kim…

– Nem. – A vállam fölött ránézek Stacyre, megcsóválom a fejem.

– De…

– Nem.

– De ő…

– Minden eseménynek a születésetek előtt kell megtörténnie. – Ránézek a diákjaim eléggé fiatal arcára. – Ez kizár egy csomó népszerű témát – mondom Stacyre célozva.

– Rendben – morogja.

Elfoglalják magukat a feladat leírásával, egymást között suttognak a lehetséges témákról. Mindenki, kivéve Ollie-t.

Ollie feje a padján fekszik, a karjai kinyújtva lógnak le a szélein. A régebben rövidre nyírt hajkoronája vad csomó, ami egy seprűre hasonlít.

Tavaly tavasszal az egyik legjobb diákom volt. Kurvára okos. Elkötelezett. Olyan karizmával, ami Peck unokatestvéremre emlékeztetett. Ahogy telt az év, a ruhái gyűröttek lettek. Az arca egyre pattanásosabb. A füzetei szélei egyre rojtosabbak.

– Ma este meccsünk van, Mr. Gibson– mondja Lottie a helyéről. – Dolgozhatnánk ma ezen a teremben? Kérem?

– Mit tehetek én a tanórán kívüli tevékenységeidről? – gúnyolódom játékosan, visszapattintva a kupakot a filcre. Lepillantva a javításra váró dolgozatok halmára, úgy döntök, hogy belemegyek… ezúttal. Végül is, nehogy azt higgyék, könnyű eset vagyok. Nem ők a megfelelő célközönség ehhez.

– Magának ajánlom az első gólomat ma este – ajánlja fel Lottie, egy megawattos fényes vigyorral.

A hatás kedvéért felsóhajtok, belecsusszanok a székembe, és felrakom a lábaimat az asztalra. – Ennél jobban kell csinálnod.

– Nem fogunk megpróbálni kialkudni kevesebb szómennyiséget – ajánlja Kyle.

Úgy teszek, mintha megfontolnám.

– Nem mondom el Ms. Malarkey-nek, hogy ellopott egy cupcake-et az irodájából. – Stacy felvonja a szemöldökét, összeszorítja az ajkait. – Láttam az íróasztalán.

– Ő adta nekem, köszönöm szépen. – A hangom önelégült, ahogy az arckifejezésem is. – Igazából kettőt is adott.

– Van maguk közt valami? Ő szingli, tudja? És rohadtul aranyos – vonja meg a vállát Stacy. – Csak mondom.

Elkezdek tiltakozni, hogy rámutassak, Mariah azt mondta nekem, hogy nem szingli. Mielőtt a szavakkiszöknének a számon, megállok.

– Csak megjegyzem– mondom letéve a lábaimat a padlóra, összezavarodott aggyal –, hogy nem a ti dolgotok, ki a szingli a tanári karban.

– Mivel maga túl öreg hozzám, legalábbis még pár évig, megfontolhatná…

– Elég – mondom neki.

A teremben kitör a kuncogás, és én feladom.

– Rendben. Nyertél. – Legyőzötten emelem a magasba a kezeim. – Dolgozzatok most a beszámolón. De ha bármelyikőtök is beszélgetni kezd, órát tartok. Egész nap tudok a függetlenségi háborúról beszélni, skacok.

Legnagyobb meglepetésemre, előveszik a füzeteiket. Tartózkodom attól, hogy körbejárjak a teremben, és megbizonyosodjak arról, hogy azt írják, amit kell, mert elég biztos vagyok abban, hogy nem, és nekem ma nincs kedvem vitatkozni velük. Csak örülök, hogy nem kísértették a szerencséjüket, mert az agyam erősen megragadt Mariah szerelmi életénél, és nem a tizenhetedik században zajló háborúnál.

Egy utolsó pillantást vetve Ollie szunyókáló testére, leveszek egy papírt a kupacról. A karom az eldobott cupcake-es papírnak ütközik.

Egy halk, félig nevetés találja meg útjátaz ajkaim között, ahogy megfogom a papírt, és szemetesbe dobom. Mariah-val túl könnyű szórakozni, túl könnyű felbosszantani. Az elődje a könyvtárban egy szenilis öregasszony volt, aki sose használta az irodát. Az első nap, ahogy Mariah besétált,és egy olyan beszélgetésen kapott rajta, ami a középiskola épületében az elfogadható határát súrolta, szétrúgta a seggem. Én viszont az övét akartam. Alattam. A kezembe fogva fenekének mindkét gyönyörű félgömbjét.

– Francba!– motyogom a lehető legdiszkrétebben megigazítva a farkamat, és kiszorítom a fejemből a meztelen Mariah Malarkey minden gondolatát.

Megszólal a csengő, ezzel segítve az erőfeszítéseimet. – Legyen szép estéje mindenkinek. Maradjatok távol a bajtól. – A gyerekek talpra ugranak, megfogják a hátizsákjaikat, és terveket készítenek a hétvégére;teljes a káosz. – Ollie, tudnál maradni egy percre?

Összeszedi a dolgait és várja, hogy a terem kiürüljön. Amint csak ketten vagyunk, visszasüllyedek az asztalom mögé. – Hogy mennek a dolgok? – kérdezem.

A vállai felhúzódnak és leereszkednek. – Jól. Remekül. Miért?

Van egy kis tétovázás a hangjában, ami miatt én is tétovázom. Ha nyomulok, bezárkózik. Ez a tinik rendje.

– Van egy húgom és két öcsém. Van egy dolog, amikor te vagy a legidősebb gyerek egy nagy családban –észreveszel dolgokat. És én észrevettem, hogy mostanában sokat alszol az órán. – Eltekintek a többitől, amit észrevettem, kicsit mélyebre megyek. – Minden rendben otthon?

– Ja. Minden jó. – A lábaival csoszog, a pólója lazán lóg a felsőteste körül. – Értékelem, hogy érdeklődik irántam, Mr. Gibson, de csak fáradt vagyok. Nem késhetem le a buszt.

– Persze. Igen, menj csak. – Valami gyötör, ahogy nézem, amint elmegy. Az érzés minden egyes ajtó felé tett lépésével nő. Majdnem elmegy mellettem, mielőtt megint megszólalok. – Hé, Ollie?

– Igen, uram?

– Azért csak megjegyzem itt… Ha valaha is szükséged lenne valamiben segítségre, ne habozz, hogy megkeress, oké?

A tornacipőjét a linóleumon csúsztatva, bólint. – Persze. Kösz, Mr. Gibson.

Picit intek, nézem, ahogy csatlakozik a tömeghez a folyosón, és eltűnik a szemem elől. Aztán amilyen gyorsan megtelt a folyosó tanulókkal, olyan gyorsan ki is ürül.

Ráérősen kijavítok néhány dolgozatot Latin-Amerika történelméről. Brandon esszéjét a tetejére teszem, néhány megjegyzéssel, hogy a lustaság, amivel összeállította ezt a feladatot, nem lesz elég. Ez a kölyök sokkal többre képes. A szülei nem erőltetik. A többi tanára hagyja, hogy félmunkát végezzen. Látszólag mindenki tojáshéjakon lépdel a kölyök körül, csak mert tud focizni, és a pletykák szerint néhány nagy iskola figyeli őt.

Bassza meg!

Én benne vagyok, hogy kövessük az álmainkat, de kövessük a logikát is. A logika azt mondja, hogy nem fogsz befutni a profi futballban, így jobb, ha van valami, amire támaszkodhatsz. Mint a munkamorál. Egy hasznos elme. Jó szokások.

Ahogy a papírhalmot igazgatom, mozgás ragadja meg a figyelmem a folyosón. Bárhol felismerném azt a feneket.

Az aktatáskám a padlón van, és felveszem kifelé menet. Miután lekapcsolom a villanyt, végigmegyek a rágógumipapírral és egyéb összegyűrt papírral teleszemetelt folyosón. A lépteim felgyorsulnak, így el tudok osonni a tanári mellett, ahogy Kelly igazgatónő hangja kiárad a félig nyitott ajtón. Mire elérem a parkolóba vezető duplaajtót, szinte kocogok.

Aztán megállok.

Nem időzítek ilyen tökéletesen minden nap. Nem mintha nem próbálkoznék, de Mariah szeszélyes. Néha elmegy kicsengetéskor, néha itt marad sötétedés utánig.

– Hát, képzeld, hogy itt találkozunk – mondom, bezárva köztünk a távolságot. Tántorogva lépked, de nem néz hátra, ahogy közeledem. – Milyen volt a napod?

A szél fodrozódik az üres parkolóban. Hosszú, sötét haja, ami százszázalékig biztosan tökéletesen nézne ki a markomba fogva, ahogy hátrahúzom a fejét és végigcsókolom a nyaka oldalát, mielőtt beletemetném magam az édes kis testébe, hullámzik a szélben.

– Jó nap volt – mondja, ahogy fellép a padkára. – Milyen volt a tiéd?

– A cupcake-ek okozta cukormámor után? – Vigyorgok. – Egyébként nagyszerűek voltak.

– Azok nem neked voltak.

– Eh. Azt hittem, talán mégis.

– Ó, tényleg? – nevet. – Miből gondolod?

Ugyanakkor állunk meg. A kocsijaink előtt állunk, amik egymás mellett parkolnak, nem véletlenül. Az arccsontja magasan van, a rózsaszín árnyalatú orcáit keretezi, amiket megcsókolt a hűvös szellő.

– Tudod, hogy személyes telefonfülkének használom az irodádat. Amikor kis nasikat hagysz szétszórva, úgy érzem, mintha idomítanál. Mint Pavlov kutyáját. Használom az irodádat… kapok egy jutalomfalatot. – Oldalra tartva a kezem, vállat vonok. – Nem tehetek róla, hogy arra idomítottál, hogy minden nap elmenjek hozzád.

A szemeit forgatja, ahogy egy gombnyomással kinyitja a kocsiját a kulcstartójával. – Beszereltetek majd egy zárat.

– Nem fogsz, különben már rég megtetted volna.

Kinyitja a száját, mintha vitatkozni készülne, de semmi sem jön ki. Kinyitja a hátsó ajtót, és beteszi a táskáját az ülésre.

– Csúnya pletykát hallottam ma rólad – mondom az autóm oldalának dőlve.

– Ez érdekes lesz.

– Úgy tűnik, az egyik lány az osztályomból azt gondolja, szingli vagy.

Könnyed nevetéssel a kocsijának dől. Egymással szemben vagyunk, testtartásunk tükröződik. – Örülök, hogy azzal tölti a diákság az idejét, hogy a szerelmi életem miatt aggódnak.

– Ez egy odavetett megjegyzés volt – ismerem be.

– És csodálkozunk, hogy miért zuhannak a jegyeik.

– Ez igaz?

– Igen, a jegyeik zuhannak – kacsint.

Zsebre dugom a kezeim, a cél, hogy lazának tűnjek. – Nem erre értettem.

– Öö... – A fülé mögé tűr egy tincset. – Nem tudom biztosan, hogy ez mit számít.

– Nem is – mondom. – De igaz?

– Olyasmi? – nevet. – Utálom a címkéket.

– Ha én lennék a fickó, akivel randizol, utálnék arra gondolni, hogy „olyasmi” szingli vagy.

Ellöki magát az autótól, ismét felnevet. – Ó, ezt lefogadom. Ezt teljesen tisztává tetted a csajaidnak, ugye? Azt mondod, „Ne feledd. Holnap Gloriával fogok lefeküdni, szóval teljesen szingli vagy.”

– Én nem erre gondoltam – mondom kiegyenesedve. Habár igaza van. De nem rólam van szó. Hanem róla. Ez más. – Úgy értem, nem találja sértőnek ezt a fickó, akivel találkozgatsz?

Keresztbe teszi a karjait, és világos, hogy nem akar válaszolni a kérdéseimre. Önként témát váltok.

– Szoktál vörös bársony cupcake-et csinálni? – kérdezem. Nem igazán van fogalmam, mi a fene is az, de hallottam a fivérem barátnőjét erről beszélni a múltkori vasárnapi vacsorán.

– Szoktam – mondja, nyilvánvalóan összezavarodott. – Csinálok néha az Idősek Otthonának.

– A templom melletti gondozási otthonnak?

– Igen. Hosszú történet, de ismertem egy lányt, aki ott dolgozott. Ő mesélt történeteket a bentlakókról,és hogy nincs családjuk, és ez összetörte a szívem. Szóval, néha sütök nekik. – Egy kis mosoly húzódik az ajkaira. – Van egy ott egy idős férfi. Polgármesternek hívják, de nem vagyok biztos benne, hogy az volt valaha – nevet. – Mindegy, a vörös bársony a kedvence. Teszek róla, hogy minden szállítmányban legyen néhány.

Van benne valami más, gyengédség, amit nem gyakran látok. Általában lelkesen mulat velem, éles nyelve készen áll és vár.

– Lance?

– Bocs – mondom megköszörülve a torkomat. – Ez nagyon kedves dolognak tűnik.

– Célt ad nekem. – Alighogy befejezi a mondatot, felém bök az ujjával. – Ne merj!

– Mi ne merjek? – nevetek.

– Ne gúnyolódj rajtam, hogy ezt mondtam.

– Én…– Oldalra döntöm a fejem, meggondolom magam. – Mindannyiunknak kell egy cél. Csak máshonnan merítjük. Te a sütijeidből… hát, valahogy én is a tieidből.

A szemeit forgatva kinyitja a vezetőoldali ajtót. – Nagy tervek estére? – kérdezi témát váltva.

Vissza akarok menni pár perccel ezelőttre. Abba a pillanatba, amikor kicsit sebezhetőnek tűnt, amikor szinte készen állt elmondani magáról valami valódit, de elengedem. Nincs értelme játszani a homokozóban, amikor nincs szándékomban ott maradni.

– Egy perc múlva kiváló hangot fogok hallatni – cukkolom –, aztán lehet egy kis orál is, attól függ, hogy halad.

– Nem tudlak elviselni – nevet.

– De igen. Állandó a meghívás. Nem tettem nyilvánvalóvá?

Még jobban nevet. – De igen. Köszönöm.

– És… – hízelgek.

– És…– gúnyolódik. – És mi?

– És mikor csatlakozol hozzám?

– Jó éjszakát, Mr. Gibson.

Teljesen szakszerűtlen tőlem, hogy azt nézem, ahogy a ruhája szegélye felcsúszik a combján, amint beül a kocsiba. És még annál is szakszerűtlenebb, hogy nézem őt és kacsintok, amikor rajtakap, de a fenébe – semmi sem hasonlítható ahhoz a képhez, hogy meztelenül van a kocsi hátsóülésén, amit most elképzelek.

– Olyan jellemtelen vagy. – A motor beindul, de az ajtaja nyitva marad.

– Imádod.

– Fogalmam sincs, honnan veszed ezt.

– Beidomítottál, emlékszel?

– Újra kell programoznom téged. – Mielőtt válaszolhatnék, félénk kis mosollyal kiáll a parkolóból.

A széllel a hátamban és a még mindig a levegőben terjengő virágos parfümjével, nézem, ahogy elhajt. Van egy olyan furcsa érzésem körülötte, amit egyszerre utálok és szeretek. Ez egy teljes tomboló merevedés olyan kényelemérzettel, amit sosem éreztem még személyesen egy nővel. Talán mert valószínűleg ő az első nő, akitől szabályosan kék golyókat kapok, és nem dugtam meg.

Ezt a részét utálom: nem dugtam meg őt.

Aztán mégis valahogy szeretem ezt a részt: nem dugtam meg őt.

Nagyon furcsa.

A vibrálás a zsebemben kihúz a gondolataimból, ésa telefonomat elővéve látom, hogy egy üzenet a randi appomról. A gyomrom összeszorul.

Felpillantva és látva, ahogy Mariah autójának hátsó lámpái befordulnak a sarkon a Goodman’s Benzinkút felé, szinte… bűntudatom támad.

Hagyd abba!A dugás felszabadító. Tiszta. Komplikációmentes. Ne legyél hülye!

Az üzenete újra pittyen.

 

NAGYOKOS NŐVÉRKE: Kissé taknyos vagyok ma. Boldogan beszélgetek később, de nem tudunk találkozni.

 

ÉN: Azt hiszem, Én-vitaminhiánytól szenvedsz.

 

Nevetve gépelem be a választ, a gyomromban lévő sav elpárolog, és megint minden normálisnak érződik.

 

NAGYOKOS NŐVÉRKE: Minden. Alkalommal.

 

ÉN: Azt hinné az ember, mostanra számíthattál rá. Mióta is üzengetünk már egymásnak?

 

NAGYOKOS NŐVÉRKE: Két hónapja küldted az első farok-fotódat.

 

ÉN: Az nem az én farkam volt.

 

NAGYOKOS NŐVÉRKE: És azok sem az én lábaim.

 

ÉN: Micsoda csalódás.

 

Bemászom az autómba, elhelyezkedek, ahogy az üzenetbuborékja felugrik az app alján.

 

NAGYOKOS NŐVÉRKE: Ez egy kizáró ok.

 

ÉN: Volt egy egyezségünk?

 

NAGYOKOS NŐVÉRKE: Két hónap, és még mindig nem sikerült találkoznunk…

 

ÉN: Ezért szeretem az ápolónőket. Elfoglaltak vagytok. Nem lehettek túl ragaszkodóak. ;)

 

NAGYOKOS NŐVÉRKE: Jól ismerjük a tűket és a szérumokat is. ;)

 

Egy gyors felpillantással Kelly igazgatónő kocsijának szélvédőjén nézek be. Kecsesen, kimondatlan célzásokkal int felém. Két ujjal szalutálok neki, mielőtt visszatér a figyelmem a beszélgetésemhez.

 

ÉN: Igazad van. Újra kell gondolnom a megállapodást.

 

NAGYOKOS NŐVÉRKE: Ha az nem a te farkad volt, akkor ugyanabban a csónakban vagyunk.

 

ÉN: Te csak a csomagom miatt akarsz engem?

 

NAGYOKOS NŐVÉRKE: Ez egy randiapp. Azt hitted, feleségül akarok menni hozzád?

 

ÉN: A legtöbb nő igen.

 

NAGYOKOS NŐVÉRKE: Beteg érkezik. Próbálj meg nem hiányolni.

 

ÉN: K

 

NAGYOKOS NŐVÉRKE: Pá, Kálium.

 

NAGYOKOS NŐVÉRKE KILÉPETT

 

 

 

 

 

 

NÉGY

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Mariah

 

 

Fordította: Red Ruby

 

 

– SZERETEM, ahogy otthonosan mozogsz. – A táskámat a kanapéra dobva, ahogy elmegyek mellette, lerúgom a cipőmet. – Legalább vacsorát csinálhatnál nekem egy nehéz munkanap után.

A legjobb barátnőm, Whitney a válla fölött rám pillant. – Én nem főzök. De azért rendelek neked valamit.

– Azt hittem, ma dolgozol.

– Én is azt hittem. Utálom ezt a rugalmas munkaidőbeosztás-szarságot – sóhajtja, és nagy, kék szemeivel felnéz rám. – Igazából megjelentem a kórházban, hogy megtudjam, nem az én napom van. Ki csinál ilyet?

– Te.

Visszafordul a könyvhöz, amit olvasott. Megtöltök egy poharat jéggel, és egy brokkolifej mögé rejtve találok egy kólát. – Szóval, miért vagy itt?

– A te házad közelebb van a kórházhoz, mint az enyém, és szükségem volt egy kis szunyókálásra.

A pohár peremén keresztül nézek rá, és várom a további magyarázatot. De nem kapok. Tényleg, még csak fel sem néz rám.

Whitney a saját hullámhosszán mozog. Már évekkel ezelőtt felhagytam azzal, hogy megpróbáljam megfejteni. Okos, vicces és nincs nála hűségesebb, de néhány dolgot el kell engedni, ha róla van szó. Nem mindig van értelme.

– Milyen volt ma a suli? – kérdezi, és becsukja a puhafedeles könyvet. – Úgy érzem magam, mint az anyám, amikor ezt mondom.

– Ez kedves. Anyám mindig azt szokta mondani: – Mit csináltál ma, Mariah, hogy összehasonlíthassam azzal, amit a nővéred tett, és megmondhassam, hogyan buktál el az összehasonlításban.

Whitney elkomorult. – Hát, az anyád egy seggfej, és még csak nem is sajnálom, hogy ezt mondtam.

Már a puszta említése annak a nőnek, aki a világra hozott, a süllyesztőbe dobja a hangulatomat. – Ne menjünk bele– sóhajtom, és megdörzsölöm a halántékomat. – Úgyis fejfájással jöttem haza. Az utolsó órán a tanulószobán nem értik, hogy a könyvtárban csendben kell lenni.

– Emlékszem, milyen volt ennyi idősnek lenni. A péntek esték annyira ígéretesek voltak. – Felveszi az italát, és követ a nappaliba. – Olyan szomorú, nem igaz? Az alsó ajka majdnem az álláig nyúlik. – Régen olyan társasági életem volt. Ki gondolta volna, hogy én leszek az, aki péntek este unatkozva üldögél. Lassan olyan leszek, mint ... te.

– Ezt úgy mondod, mintha ez rossz dolog lenne. A kanapén összegömbölyödve figyelem, ahogy befészkeli magát a velem szemben lévő fotelba.

– Könyvtáros vagy. Ez egy rossz dolog – nevet fel.

– Ez a világ legjobb munkája.

– Persze, hogy az. Ezért vagy gyakorlatilag remete. Minden alkalommal, amikor átjövök, arra számítok, hogy majd egy macskafalka fogad.

– Egy macskafalka? – nevetek. – Olyan nincs is. Egyébként is, mi a baj a macskákkal?

– Egyetlen macskával nincs semmi baj. Egy macska teljesen normális. Két macska annak a jele, hogy valami nincs rendben. Ha két macskád van, akkor túl sok időt töltesz egyedül. Három macska? Az egy falka, és ez azt jelenti, hogy nem vagy képes emberekkel kapcsolódni, és életed hátralévő részét a szőrgombócokkal teli kanapédon fogod tölteni, kitalált emberekkel körülvéve.

Felvonva a szemöldökömet, elgondolkodom ezen– amin ő jól szórakozik. – Manapság már léteznek olyan kütyük, amelyekkel a szőrlabdákat lehet tisztítani. Tényleg nem látok semmi rosszat ebben a forgatókönyvben. Tulajdonképpen vonzó.

– Nem, nem az – mondja, és leteszi a telefonját az asztalra egy bekeretezett fotó mellé, amely néhány nyárral ezelőtt a Michigan-tónál készült rólunk. – Ez egészségtelen.

– Egészségesebb, mintha nyilvános helyen járnék, és a végén elveszíteném a józan eszemet a sok ember miatt!

Az ajkába harap, és a szemei kissé összeszűkülnek. Ez éppen elég figyelmeztetés.

Sóhajtva becsukom a szemem, és várok. Nem várakoztat sokáig.

– Ha már emberekről beszélünk... – mondja, és a hangja elakad.

– Nem.

– De olyan aranyos! – A hangja szinte szédítő. – Ő rezidens, ami azt jelenti, hogy szuper okos, és hamarosan nagy pénzt fog keresni.

– Whit. Nem.

– Miért? Egy randi nem fog megölni.

– Előfordul. Nézem azokat a műsorokat a tévében. A vakrandik már nem olyanok, mint régen, haver.

Szemeit forgatva előrehajol. – Ez nem vakrandi. Ismerem őt. Nagyjából, de nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy megöl, hogy látom, ahogy elpazarolod az életed ebben a kis házikóban. Fiatal vagy, Mare. Gyönyörű. Nagyszerű személyiség vagy, amikor nem vagy szándékosan egy pöcs.

– Hú, köszi – kuncogom.

Elmosolyodik, de lassan elhalványul. – Azt akarom, hogy a legjobb életedet éld. Jonah lehetne az neked. Vagy egy egyéjszakás kaland ...

Próbálom a plafont nézni, miközben a tekintete szinte lyukat fúr az arcomba. A legjobb életem az, amit kétségbeesetten akarok – egy tisztelettel és szeretettel teli életet, és valamikor két-három gyereket. Az az élet, amilyen még sosem volt, és amire annyira vágytam, amióta az eszemet tudom.

Ellenkezem magammal. Az én életem nem rossz. Ott van Whitney és Tish, akik szeretnek engem, és boldoggá tesznek, még akkor is, ha Tisht a munkán kívül soha nem látom. De nem ez a lényeg. Kiteljesedem a sütögetésben, és már gondolkodtam azon, hogy szerzek egy cicát a menhelyről társaságnak, de Whitney megjegyzései az egész macskás hölgy dologról óvatossá tesznek, hogy ne túl hamar vágjak ebbe bele.

Azért az életem nem rossz. Csak nem nagyszerű.

Amikor újra ránézek, olyan, mintha olvasna a gondolataimban.

– Megérdemelsz egy nagyszerű életet. Olyan életet, ami tele van nevetéssel, szerelemmel és orgazmusokkal – kacsint.

Nem ellenkezem. Ez mennyeien hangzik. És gyakorlatilag lehetetlennek is hangzik, és ha mégis lehetséges, a folyamat nagyon-nagyon emberközpontúnak tűnik.

– Jonah-nak hívják – ismétli meg, ezúttal kicsit lágyabban és kevésbé lelkesen. – Osztályelső volt a Northwesternen. Nagyszerű mosolya van, kék szeme, ami a legfurcsább módon illik a műtősruhájához, de ez totál beindító– fecsegi. – Ráadásul lehet, hogy véletlenül megnéztem a hasizmait…És. Gyilkosak.

A látomás, amit fest, élénk, de nem hiszem, hogy ez az, amire céloz.

A gyilkos hasizmok említésére az agyam odamegy, ahova mindig is szokott. Régebben harcoltam ellene, fenyítettem magam, amiért hagyom, hogy hatással legyen rám, még akkor is, amikor nincs az irodámban, de tavaly karácsony táján feladtam ezt. Elfogadtam, mint a piszkos kis titkomat: Lance Gibsonról fantáziálok.

Az izmos hátán végiggördülő izzadság, a domborulatok és ívek nem túlságosan vaskosak, mintha a szabadidejét egy edzőteremben töltené, hanem szexibbek. Mintha itt-ott bedobna néhány fekvőtámaszt. Ahogy a csípője csavarodik és hajlik, a bevágás, ami az ágyéka felé mutat...

– Hová tűntél?

A fejem Whitneyfelé kapom. Az arcára van festve az a „elkaptalak” tekintet.

– Miről beszélsz? – kérdezem, miközben érzem, hogy az arcom elárult. Nem tudom letörölni a mosolyt az ajkaimról, és nem tudom lehűteni a forróságot sem, amit az izzadt bőrének látványa okoz az emlékezetemben.

– Mire gondoltál?

Megtöltöm a tüdőmet oxigénnel, és olyan lassan és időigényesen fújom ki, ahogy csak tudom.

Talán tennem kellene ezért. Talán igaza van. Lehet, hogy öreg macskás hölggyé változom, ha nem jutok ki. De épp, amikor egyetértenék Whitney-vel, képek hasítanak keresztül rajtam Eric idióta mosolyáról, Chrissyvel az oldalán, és anyám hangja cseng a fülembe...

Csatt! Whitney ujjaival csettint, mielőtt elkezd ide-oda mozgatni egyet az irányomban. – Hagyd abba!

– Én…

– Nem!– Felkapaszkodik, a keze a hajába túr, és magas lófarokba húzza. – Nagyon szeretlek, de sokkal jobban foglak szeretni, ha leállítod a hülye-gondolat-körhintát a fejedben.

– Fogalmam sincs, miről beszélsz – nyögöm ki.

– De igen, tudod. Elkezdesz magadhoz térni, aztán hagyod, hogy ők nyerjenek.

– Senki sem nyer – tiltakozom.

Nem tudom, hogy érdemes-e megvédenem magam vagy sem. Az ő álláspontja mindig ugyanaz. Ahogy az enyém is. Ez egy patthelyzet a barátságunkban.

– Minden nap, amikor itt ülsz nyomorultan, az egy nap, amikor ők nyernek – mondja tényszerűen.

– Mit akarsz, mit tegyek, mi?– A kezemmel a levegőben kalimpálok. – Ez kurva nehéz, érted? Ez fáj.– Katartikus érzés, hogy csak úgy kiadom magamból. – A tesóm anyám szerint a tökéletes lány, épp most szült gyereket a volt barátomtól. Tudod, melyiktől. Akiről azt hittem, hogy feleségül fogok hozzá menni.

Egy adag együttérzést várok. Ehelyett kifejezéstelen arcot kapok.

– A nővéred megtette neked az első szívességet, amit valaha tett. Örülj neki!– mondja szenvtelenül.

– Ahhh.

Whitney gondosan megválogatja a szavait. Darabokra akarja szedni Ericet, felsorolva a különböző hibáit, és elmondani, miért jobb nekem nélküle, de a baba múlt heti születése miatt átgondolja szóvirágos válaszát.

Hátradőlök a kanapén, felveszek egy rózsaszín hímzett párnát, és magamhoz szorítom. Pár napja végül megtörtem, és végigtrollkodtam Chrissy közösségi médiáját. A baba abszolút gyönyörű, Chrissy hosszú szempilláival és Eric olívaolajszínű bőrével. Van egy anyajegye az ajkánál, akárcsak nekem.

A könnyeket, amiket elpislogok, nem Ericért hullatom, bár valószínűleg Whitney ezt gondolja, ahogy engem néz. Hanem a kislányért, akit sosem fogok megismerni, mert az anyja és én gyerekkorunk óta nem értünk egyet. Semmi, amit valaha tettem, semmilyen döntésem, semmilyen ruhám vagy frizurám nem volt elég jó Chrissynek. Vagy az anyámnak. Biztos van némi irónia abban, hogy Eric elég jó volt nekik.

– Láttam a születési bejelentést az újságban – mondja Whitney a hátam mögül. – Tudom, hogy ez szívás neked, és utálom. Sajnálom.

A testem megereszkedik az összetört szív súlyától. Szerettem Ericet. Az arcába néztem, és azt hittem, hogy a jövőmet látom. Aztán eljött az éjszaka, amikor szakított velem azzal az általános mondattal, hogy Nem miattad van, hanem miattam. Tudtam, hogy ez baromság. Tudtam, hogy valami többről van szó. Csak azt még nem is álmodtam, hogy mennyire rossz.

– Mi ez? – pillantok körbe anyám nappalijában. Semmi sem tűnik szokatlannak, leszámítva a két embert, akik a duplafotelben ülnek. – Miért van itt Eric?

A nővérem, az egyetlen ember a világon, akinek annyiszor megbocsátottam, akinek újra és újra a barátságáért imádkoztam, sőt, akit életem korai szakaszában bálványoztam, odanyúl, és a sajátjába veszi a volt barátom kezét.

– Valamit el kell mondanunk neked – mondja Chrissy kedvesen.

A többit nem hallgattam végig. Lehet, hogy már hat hét telt el azóta, hogy Eric és én szakítottunk, de még mindig úgy szúrt, mint millió méhcsípés, hogy a nővéremmel volt. És anyám, aki az ajtóban állt, és némán helyeselte ezt a kicsapongást, tudta ezt.

De nem ez a szívfájdalmam forrása. Nem igazán. A szívfájdalmam azokban a folyton feltett kérdésekre adott válaszokban rejlik: elég leszek-e valaha is a családomnak? Állnak-e valaha is az én oldalamra?

A válasz egy határozott nem.

A kézfejemen fekete csíkok vannak a szempillaspiráltól, ahogy szárazra törlöm a szemem. – Igazad van. – A tűz a mellkasomban kezd kialudni; a füst kitisztul a tüdőmből. – Ha egész hétvégén itt ülök, folyton ezen fogok gondolkodni, és ezt nem vagyok hajlandó megtenni magammal. El fogok menni. Akarsz a vacsorapartnerem lenni?

Az ajkai olyan mosolyra húzódnak, amitől görcsbe rándul a gyomrom.

– Mit csináltál?– kérdezem.

Felkapja a kabátját a szék háttámlájáról, és hátrálva a bejárati ajtóhoz sétál. – Randid van...

– Whitney. Nem tetted.

– De igen – rándul össze. – Szombat este jön érted és felvesz, de korábban este ügyeletben van, úgyhogy ha pár percet késik, légy elnéző vele. Vegyél fel valami mélyen dekoltáltat. Ő egy mell-rajongó férfi.

Egy magazint suhintok felé, de az éppen akkor csapódik az ajtóba, amikor becsukja maga mögött. A magazin lapjai suhognak, ahogy a padlóra esik, és a büszkeségem is vele együtt zuhan.

Jót akar. Mindig azt teszi. De nem akarom áterőltetni magam egy idegennel való beszélgetésen, és úgy tenni, mintha érdekelnének az orvosi eszközök, amikor csak egy könyvet és egy bögre forró csokoládét szeretnék magamhoz venni, és egyáltalán nem beszélgetni senkivel.

Elgondolkodom, hogy vajon jobban kijönnék az emberekkel, ha gyerekként magabiztosabb lettem volna. Érdekes kísérlet lenne. Sok időbe telt, mire megtaláltam önmagam, mire rájöttem, hogy nem vagyok az, aminek anyám mondott. Hogy megértsem, nem baj, hogy jobban szeretem a countryzenét, mint az operát, és a drogériát, mint a luxusmárkás kozmetikumokat. Jól elvagyok azzal, aki vagyok. Csak azt kívánom, bárcsak a családom is így lenne.

Lehunyom a szemem, és megpróbálok megbarátkozni a gondolattal, hogy vakrandira megyek. Minél tovább gondolkodom rajta, annál kínosabbnak érzem. Épp elég nehéz egy olyan férfival beszélgetni, akit már ismerek. Hogyan beszélgessek valakivel, akivel még sosem találkoztam?

Lance arca ugrik be az agyamba, a szarevő vigyora felhúzza az ajkaim szélét. Ő azt mondaná, hogy ezért kell csak lefeküdni velük. Nem kell beszélgetni.

Hangosan nevetve azon tűnődöm, vajon kivel van ma este. Vajon azzal a lánnyal, akivel az irodámban beszélt, vagy egy másikkal. Talán mindkettővel.

Ő egy csirkefogó, de a különbség Lance és Eric között az, hogy Lance nem titkolja. Nem tudom, hogy ez miért olyan üdítő. Akárhogy is, egy dolog biztos: ha Eric ekkora fájdalmat tudott okozni, egy olyan fickó, mint Lance, tönkretenne.