17.-18. Fejezet

 

TIZENHÉT

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Mariah

 

 

Fordította: BaBett

 

 

– Hű, gyönyörű vagy ma! – Lance beindítja a motort, és kihajt az utcára. – Valami újat csináltál a hajaddal?

– Miért vagy ilyen furcsa? – nevetek, és becsatolom a biztonsági övemet. Fogalmam sincs, hogy tudunk ilyen könnyű ritmusba esni, mintha mindig ezt csinálnánk, és soha nem történt volna semmi kínos, de így van, és én sokkal hálásabb vagyok érte, mint valaha.

A válla fölött rám néz.

– Olvastam egy könyvet az illemről. Azt írta, hogy bókoljak, amikor találkozunk.

– Azt hiszem, az első dolog, amit mondtál nekem, az volt, hogy „Tudtam, hogy megadod magad”– mondom ásítva.

– Próbálkoztam. – Ráncolja a homlokát. – Álmos vagy?

– Egy kicsit. Hajnal kettő körül döbbentem rá, hogy mivel állok ma szemben. Nehéz volt elaludni.

A kocsi kihajt az autópályára Lancaster felé a címre, amit megadtam Lance-nek korábban. A forgalom gyér, a nap ragyogóan süt. Most, hogy már a kocsiban ülünk és úton vagyunk, egy éles, szinte keserű érzés a karmait a gyomromba fúrja. Inkább Lance-re összpontosítok, ahelyett, hogy erre koncentrálnék. Jáde színű galléros inget visel, sötét farmerrel. Úgy döntött, hogy felveszi azt a fekete szemüveget, amit imádok, és amit ritkán visel. Azt hiszem, a magabiztosság, amit a szemüvege sugároz, az az, ami miatt elájulok, amikor meglátom az arcán. Van egy kis borosta az állkapcsán, ami lezser életérzést kölcsönöz az öltözékének. Csodálatos. A kezemet a combom alá dugom, csak hogy ne érjek hozzá, és próbálom a figyelmemet az útra összpontosítani.

– Mi a mai terv? – kérdezi.

– Hogy érted ezt?

– Hát, szemet szemért, vagy szépen játszunk? Bármelyikre képes vagyok, de szeretnék némi operatív irányt kapni, mielőtt belevágunk.

Az alsó ajkamat a fogaim közé húzva, előre-hátra mozgatom. Nem lehet tudni, hogyan fog ez menni. Nem láttam Chrissyt már elég régóta, kivéve amikor véletlenül összefutottunk a gyógyszertárban húsvétkor. Minden interakció közöttünk heves, egy életen át tartó versengés eredménye. Verseny, amire én nem jelentkeztem. Ez fáj. Amikor még kislány voltam, és anya és Chrissy elmentek egy szépségversenyre vagy egy lányos napra a fürdőbe, én pedig egyedül maradtam otthon, dühös lettem. Nem mintha akartam volna ezeket a dolgokat, csak szerettem volna én is benne lenni. Aztán a húszas éveim elején váltottam. Érzéketlenné váltam, és figyelmen kívül hagytam, így könnyebb volt. Nem volt szükségem rájuk. Amikor találkoztam Erickel, biztos voltam benne, hogy találkoztam a férfival, akivel majd családot alapítok – és aztán elhagyott értük. Olyan volt, mintha összeesküdött volna az ellenséggel, és ők mind az arcomba röhögtek volna. A fájdalom, a düh nem csak Eric elvesztése miatt volt. Hanem azért, mert elvesztettem őt azok miatt, akiktől neki kellett volna megvédenie engem.

– Nem tudom, mi a terv – vallom be. – Talán csak haza kéne mennünk?

Egy szellemes válaszra számítva visszatartom a lélegzetemet, és várok. Lance meglepett helyette.

– Szerintem mennünk kéne – jelenti ki.

– Miért?

Elmélázik a kérdésemen, miközben a rádióban lévő dal ütemét veri a combján. Egy autó mellett száguldunk el, és iszik egy korty kávét az elviteles pohárból, mielőtt felém fordulna.

– Szerintem el kéne mennünk, mert én bármit megadnék, hogy megünnepeljem az anyukámmal a születésnapját– mondja.

A szívem megszakad az arckifejezése láttán. Olyan magányosnak látszik, ezért lehúzom a kezét a combjáról, és gyengéden megszorítom. Az érintés nem az a villámcsapás, mint általában. Ez egy lágy, gyengéd zümmögés, amit a testem minden sejtjében érzek. Viszonzásul az ajka sarkai picit felfelé mozdulnak, de ez minden.

– Sajnálom, hogy a szüleid meghaltak – mondom. A keze meleg és határozott, erős, mint ő maga, ahogy a tenyeremben forgatom. Az ujjai egy lusta táncban mozognak az enyémekkel, ami túl jó érzés. Megszorítja az ujjaimat, és egy hosszú másodpercig szorosan tartja őket, mielőtt elhúzza a kezét. Az immár szabaddá vált kezével elfordítja a kormányt, ami levezet minket az autópályáról Lancaster belvárosába.

– Az én családom azonban nem olyan, mint a tiéd – mondom. A szorongás buborékja lecsap, amikor megállunk a város első lámpájánál. – Majdnem olyan, mintha nem is az én családom lennének. Én csak egy tartozék vagyok. Az utolsó pillanatban dobtak be, mint azokat az almáspitéket a gyorséttermekben, amiket kilencvenkilenc centért megveszel, aztán soha nem eszed meg. Ez vagyok én.

– Ugyan már – viccelődik. – Te legalább a csokis pite vagy.

– Nem is tudom... – mondom, a szavaim végét nevetéssel árnyalva.

– El akarsz menni? Elmegyünk. Te akarsz lenni az utolsó ember ott? Mi ottmaradunk. Én itt vagyok neked. – Halálosan komolyan a szemembe néz, és én keményen küzdök, hogy ne lássa, ahogy pocsolyává olvadok. – Ha a dolgok eldurvulnak, csak mássz fel a hátamra, és én kimentem a segged. – A feje ide-oda mozog, mintha gondolkodna. – Bár lehet, hogy kifelé menet megfogom a segged. Csak figyelmeztetlek.

– Azt utálnád, ugye?

– A pokolba is, dehogy – vigyorodik el. – Lehet, hogy csak azért tenném, hogy megmutassam az exednek, hogy mit hagy ki.

Az arcom elfintorodik, ahogy megbékélek azzal, hogy látom Ericet. Van egy kérdés, ami lóg a levegőben, de Lance nem teszi fel. Megvárom, amíg elérjük a következő lámpát, és csak akkor kérdezem meg, hogy mi jár a fejében.

– Ez az Eric, így hívják, ugye? – kérdezi, miközben én bólintok. – Mennyire volt komoly köztetek?

Visszagondolok arra a napra, amikor szakított velem. Hogyan hívott fel a munkahelyemen és kért meg, hogy jöjjek a lakására, mert beszélni akart. Hogy aznap azt gondoltam, hogy talán, de csak talán, ez lesz az a beszélgetés, amire vártam – az, ami egy egyszerű gyűrűvel és egy életre szóló ígérettel volt megspékelve. Ez nem olyasmi, amit meg akarok beszélni Lance-szel. Egy kicsit kínos, még ha tudom is, hogy nem feltétlenül engem tükröz. Hosszú, hosszú időbe telt, mire ezt félig-meddig elhittem, és még nem tartok ott, hogy úgy tudnám ezt a hozzáállást mutatni, mintha ez lenne feladatom. Mégis.

– Azt hittem, hogy megkéri a kezem– vallom be. – Tudtam, hogy gyűrűket nézeget, mert nyitva hagyta a böngészőt a számítógépen. Igazából csak arra vártam, hogy feltegye a kérdést – mondom, és nem vagyok hajlandó Lance-re nézni. – Aztán a semmiből szakított velem, szóval gondoltam, hogy megijedt. Megtörténik. De aztán hat héttel később, vagy valahogy így, meghívott ebédre anya, és ott ült Chrissyvel.

– Anyukád csak úgy hagyta, hogy ez megtörténjen? – kérdezi hitetlenkedve.

– Ó, igen – bólintok lelkesen. – Az én hibám volt, hogy unalmas voltam, és nem hoztam rendbe magam, vagy nem maradtam izgalmas. Mit tehet egy férfi?

Lance ujjbegyei elfehérednek, ahogy a kormánykereket markolja. A gumik csikorognak egy kicsit, ahogy befordulunk az utolsó kanyarba. Csodálattal figyelem, ahogy fizikailag reagál erre a történetre. Hogy egyáltalán érdekli annyira, hogy reagál, és ez egyszerre megdöbbentő és lenyűgöző.

Ahogy a ház a látóterembe kerül, a légzésem szaggatottá válik. Kifújom a levegőt, ahogy a kocsi felkapaszkodik a felhajtóhoz vezető dombon.

– Itt is vagyunk – mondja, miközben leparkol egy hatalmas fehér terepjáró mögé. – Ha szükségem lenne óvadékra, hívd Walkert. Azt gondolnád, Machlant, mert neki van egy bárja, és ez inkább az ő műfaja, de ő csak megkeresné Ericet, és rámenne a második menetre.

Megcsapom a vállát, és felkacagok. – Nem lesz szükséged óvadékra. Ők nem verekszenek. Csak seggfejek.

– Igen – mondja, miközben kinyitja az ajtaját. – De én verekszem az emberekkel, és komoly bajom van a seggfejekkel.

Megrázza a fejét, és figyelmeztet, hogy ne nyissam ki az ajtót, miközben megkerüli a kocsit. Ülök, mint egy hercegnő, és várom, hogy kinyissa az ajtómat. Az egész egyszerre mulatságos és kedves, mert bár már többször is csinált ilyet, most valami mégis másképp van. És én nem bánom, hogy ez így van.

– Figyelj! – mondom, miközben elindulunk a rózsabokrokkal szegélyezett hosszú járdán. – Ők mások, mint én.

– Találkoztam az anyáddal, emlékszel? – nyögi.

– Igen, de a mai nap más lesz. Ma nála van Chrissy és a baba. – Összeszorul a torkom, ahogy erőltetem a nyelést. – Ők az ő büszkesége és öröme. Hozzászoktam már. Tudom, milyen lesz. De...

Megfordít, hogy szembe nézzek vele. Megijedve kapkodom a levegőt, de a lélegzetem elakad, ahogy a tekintetem találkozik az övével. Lenéz rám, zöld szemei szikráznak.

– Azért vagy itt, mert te vagy a jobb ember. Én azért vagyok itt, mert veled vagyok. Ha megpróbálnak tenni vagy mondani bármit, hogy kevesebbnek érezd magad, mint amilyen vagy – kevésbé okosnak, szépnek vagy tehetségesnek –, az azért van, mert bizonytalanok.

Erre több száz válasz van, de úgy tűnik egyet sem tudok kimondani. Az ő együttérző szavai cselekvésképtelenné tették az enyémet. A szívem kalapál, ahogy a keze az arcomhoz simul.

– Ha csak úgy gondolom, hogy kezded hagyni, hogy a közeledbe férkőzzenek, már itt sem vagyunk. – Egy édes, egyszerű csókot nyom az arcom közepére.

Ez a legfelszabadultabb csók, amit valaha kaptam tőle, de talán a kedvencem is.

Mint egy bolond, csak bólogatok, képtelen vagyok összefüggő választ adni. Összefűzi az ujjainkat, nem törődve izzadó tenyeremmel, és az ajtóhozvezet. Megnyomja a csengőt, még mindig a kezemet fogva.

Minden egyes másodperc, ami eltelik, egy életnek tűnik, és legszívesebben megfordulnék és elmennék. Fogalmam sincs, mire számítsak, csak azt tudom, hogy bemegyek azzal a tudattal, hogy mennyire nem tudok megfelelni anyámnak. Ez már biztos.

Amíg várunk rá, a jó öreg forgatókönyv, ami mindig fut a fejemben, elkezd játszani. Emlékeztet arra, hogy az anyja meghalt, amikor tíz éves volt, és a nagymamája pedig még azelőtt elhunyt. Nem teljesen az ő hibája, hogy nem tudja, hogy hogyan kell viselkedni ebben a szerepben; soha nem mutatták meg neki. Ez egy kifogás, tudom, de egy olyan, ami egy kicsit könnyebbé teszi az alkalmatlanságát.

Az ajtó kinyílik. Anya áll a túloldalon, egy kisbaba fészkelődik egy puha rózsaszín takaróban a karjában.

– Jó reggelt, Mariah! – mondja. – Annyira örülök, hogy el tudtál jönni.

Megijedek a látványtól, ahogy a kisbabával látom. Tudtam, hogy Chrissy lánya itt lesz, és tényleg ez a fő oka annak, hogy belementem ebbe az idióta ötletbe. De látni a takaró tetejéből kilógó kis pisze orrát, az elég ahhoz, hogy teljesen lesokkoljon.

Lance lecsap a mentőakcióval.

– Boldog születésnapot, Taylor! – mondja, és megszorítja a kezem. – Kedves volt tőled, hogy meghívtál minket.

– Micsoda csodálatos meglepetés! – nyávogja. – Biztos voltam benne, hogy nem jössz el.

– Miért ne jöttem volna? – kérdezi.

A szeme sarkából rám néz. – Biztos vagyok benne, hogy érdekesebb dolgokat is csinálhatnál ma, mint elkísérni a lányomat.

Az első reakcióm az, hogy elfordulok, és a kocsihoz megyek. A szúrása párosulva a baba látványával az első húsz másodpercben egy kicsit sok, de Lance keze az enyémre tapad.

– Nincs más hely, ahol szívesebben lennék.

– Milyen édes! – dorombolja. – Gyertek be! A nővéred és a férje már a nappaliban vannak. Meg akartam hívni néhány barátomat villásreggelire, de úgy gondoltam, hogy inkább családi összejövetelt tarthatnánk.

Megfordul a fejemben, hogy talán szándékosan próbál az őrületbe kergetni, miközben átmegyünk az előcsarnokon. A ház egyáltalán nem olyan, mint amilyenre emlékszem. Most már szinte teljesen fehér, sok arany tükörrel. Túlméretezett vázák állnak itt-ott a belőlük kiálló művirágokkal. Semmi sem olyan kényelmes vagy otthonos, nem mintha otthonosnak éreztem volna, amikor én is itt éltem. Átmegyünk egy újonnan lekerekített boltíven, ahol egy csillárból a kristályok szikrázó fényt szórnak a szobába. Befordulunk egy sarkon, és megállok.

Chrissy és Eric egy ablakfal mellett áll. Egyértelműen várják az érkezésünket. Lance egy lépéssel közelebb lép hozzám, miközben próbálom fenntartani a nyugalmamat. Az agyam összezavarodik, miközben próbálom eldönteni, mit mondjak, vagy mit kellene mondanom, vagy egyáltalán mondjak-e valamit.

Chrissy idősebbnek tűnik, mint amikor utoljára láttam. A haja most vörösesbarna, és az arca teltebb, mint korábban. Emlékeztet apánkra, és kíváncsi vagyok, hogy látta-e mostanában.

Ericnek sörhasa van, ami kilóg az övcsatja fölött. A hajvonala kissé visszahúzódik, még korábban, mint ahogy azt megjósoltam. Nincs csillogás a szemében, nincs vicc a nyelve hegyén, és azon tűnődöm, vajon mit is láttam benne.

– Helló! – mondja Lance, megtörve a jeget. – Hogy vagytok?

Eric átsuhan a szobán. – Szia, Eric vagyok. – Kezet nyújt Lance-nek, rám nem is figyelve. Lance visszaharap egy mosolyt, miközben megrázza Eric kezét.

– Lance vagyok. Örülök, hogy megismerhetlek.

– Én is. – Rám néz, majd rögtön vissza Lance-re. – Ő a feleségem, Chrissy, és a lányunk, Betsy.

Lance nyel egy nagyot. – Ő a barátnőm, Mariah, de ezt már tudod.

A könyököm az oldalába talál, és érzem, ahogy a teste némán megmozdul a kuncogástól.

– Örülök, hogy látlak, Mariah – biccent Eric az irányomba, mielőtt újra csatlakozik a nővéremhez néhány méterrel arrébb.

Egyikükre sem akarok ránézni. Biztonságban vagyok Lance oldalához simulva, attól függően, hogy kiszámítható módon átveszi a gyeplőt, amikor szükségem van rá. Csak azt kívánom, bárcsak máshol lennénk együtt.

– Hogy vagy, Mariah? – Chrissy hangja az, ami megtöri a kínos csendet, lágy és óvatos.

– Jól vagyok. – Elvonom a tekintetemet Lance-ről, és a nővéremre nézek. – Hogy vagy, Chrissy?

– Jól. – Megpróbál mosolyogni rám, de úgy tűnik, bizonytalan abban, hogy ez a helyes dolog-e.

– Mariah! – kiáltja anya. – Az étkezőben vannak az előételek. Tudom, milyen éhes vagy, és pár perc múlva kész lesz a reggeli.

Ez egy gúnyos megjegyzés, ami belém szúr. Olyan mélyen, mint a Mariana-árok. A fogaim csikorognak, mert tudom, hogy ez lesz az első a sok közül.

Lance lehajtja a fejét, hogy a szemembe nézhessen. Olyan, mintha magához rántana, és emlékeztet arra, hogy ki vagyok és ki nem vagyok. – Jól vagy?

– Igen. – Egy gyors mosolyt küldök felé, majd a családom felé fordulok. Anya még mindig a babát fogja a kanapén. Mivel ő az igazi oka annak, hogy belementem ebbe az egészbe, ezért játszom egy kicsit. – Megfoghatom Betsyt?

Anyát mintha megdöbbentette volna a kérdésem. A nővérem rám néz, kissé kevésbé meglepetten, mint anyánk.

Nem mondok semmit, és ő sem, de csendben beleegyezünk. A kanapéhoz megyek, és várom, hogy anyám a még mindig rózsaszínbe burkolt babát a karjaimba tegye.

– Ó! – mondom halkan, és lenyomom a takarót, hogy láthassam az arcát. A szemem megtelik könnyel, ahogy magamhoz veszem. Chrissy hosszú, sötét szempilláit és Eric telt ajkait örökölte. Elakad a lélegzetem, amikor meglátom az apró anyajegyét közvetlenül a felső ajka fölött, olyan mint az enyém. – Hát, szia! – suttogom remegő hangon. – Én vagyok a nénikéd, Mariah.

Olyan kapcsolatot érzek ezzel a gyönyörű kis angyallal, amely felülmúlja azokat az érzelmeket, amiket a szülei iránt érzek. Pici és ártatlan, és megérdemel minden szeretetet, és remélem, hogy valamilyen értelmes módon részese lehetek az életének.

Az ajkaimhoz emelem, és csókot nyomok édes illatú bőrére. Az szívem összeszorul, ahogy szorosan magamhoz ölelem, és gyengéden ringatom előre-hátra. Amikor kinyitom a szemem, Lance-t látom.

A szemöldöke összeráncolódik, az állkapcsa előre-hátra dolgozik. Nem tűnik dühösnek, amikor Chrissy közeledik felém. De nem is tűnik aggódónak. Úgy néz ki, mint aki gondolkodik valamin, ami minden erejét elveszi, hogy feldolgozza.

– Hát nem tökéletes? – suttogja Chrissy, miközben mellém lép. Van egy kis tétovázás a hangjában, mintha csak tapogatózna a reakciómra várva.

– Gyönyörű – mondom halkan. – Az én anyajegyem van rajta. – Elhúzom a mellkasomról, és újra ránézek. – Maga nagyon szép, Miss Betsy. A dédnagymamád nagyon, nagyon szeretett volna téged.

– Hadd nézzem meg! – mondja Lance, és a baba után nyúl.

Nem vagyok benne biztos, hogy jól hallottam. De biztos, ami biztos, megteszi azt a néhány lépést felém, kitárt karokkal. Tartja a tekintetemet, miközben a babát átteszem az ő erős karjaiba.

A bőrünk egymásét súrolja, ahogy átadjuk egymásnak. Emiatt melegség fut végig a gerincemen, amit nem tudok megmagyarázni, de tudom, hogy szeretném újra megtapasztalni.

Néhány lépéssel hátrébbról figyelem, ahogy Lance szemügyre veszi Betsyt. Olyan nagynak tűnik, ahogy a kezében tartja az apró kisbabát. Még a távolságot sem veszi fel a kezétől a könyökéig. Úgy tartja, mintha már milliószor csinálta volna, mintha egy baba tartása rutinszerű dolog lenne, amit, minden hétvégén csinál. Nincs semmi ügyetlenség, nincs tiltakozás Betsy részéről, hogy visszaadja őt valakinek, aki ismeri, aki tudja, mit csinál. Ugyanolyan nyugodtan alszik a karjaiban, mint az enyémben.

– Aranyos vagy – mondja neki. – Nagyon hasonlítasz Mariah nénikédre, és ez nagyon jó dolog. – Az enyémre emeli a tekintetét, majd a nővéremre. – Gyönyörű. Gratulálok!

– Köszi. Ööö, olyan sok haja van – mondja Chrissy, ideges éllel a szájában amit elfed a vidámság. – Remélem, hogy göndör marad.

Nem vagyok benne biztos, hogy kire céloz, ezért nem vesződöm a válasszal. Egy utolsó pillantást vetve a babára, Lance visszanyújtja nekem. – Akarod őt?

– Igen – mondom, és érzem, ahogy hozzám simul. Ez a legcsodálatosabb érzés a világon. A kis szemei lassan kinyílnak, ahogy kényelembe helyezi magát. – Szia! – mondom, ahogy megpróbál rám koncentrálni. – Hogy vagy, édes kicsim?

Az ajkai sírásra görbülnek, ami igazából nem is sírás.

– Azt hiszem, éhes – mondom, a nővérem felé fordulva. Átadom neki, még mindig nem tudom, hogy kell ezt Chrissyvel elintézni. Látom rajta, hogy beszélgetni akar, hogy úgy tenne, mintha rég nem látott barátok lennénk, de nem vagyunk azok. Sosem voltunk barátok, és ezt én nem felejtettem el.

Miután Eric ölébe vette a babát a cumisüveggel, kifújom magam.

– Gratulálok! – mondom mindkettőjüknek. Vagy egyiküknek sem. Nem tudom.

– Köszönöm – mondja Chrissy. – Örülök, hogy megismerhetett téged.

– Én is – mondom, és hátradőlök.

– Szeretnék csatlakozni ehhez a kis csapathoz – jelenti ki anya a semmiből. – Gondolod, hogy Mariah-val hamarosan gyerekvállalásról fogtok beszélgetni, Lance? Szeretném, hogy végre megállapodjon.

– Tényleg, anya? – kérdezem, megvetéssel a hangomban. – Tényleg ezt csinálod ma?

– Mit a bajod, édesem? Csak a terveiről kérdezem. Ennyi az egész.

Lance a karomra teszi a kezét. Anyámra néz. – Bárki is legyen az, akit Mariah a gyermekei apjának választ, szerencsés ember lesz.

– Azt akarod mondani, hogy te nem vagy alkalmas a feladatra? – Meg sem próbál úgy tenni, mintha nem akarná megsérteni. – Jól hallom?

– Anya! – morgom, és örülök, hogy már nem tartom Betsyt a karomban. Az öklöm az oldalamra szorulnak, ahogy nézem, ahogy az őrjítő játékainak egyikét játssza.

– Szerintem hagynia kellene, hogy a lánya döntse el, kivel akar gyereket vállalni, és jobban kellene aggódnia amiatt, ami a konyhában ég – vonja meg Lance a vállát.

Amint kimondja, már érzem is az égett pirítós szagát. Anya is biztosan, mert feláll, és a konyha felé veszi az irányt.

– A babák akkor jönnek, amikor eljön az ideje, de kezdek azon tűnődni, hogy vajon ő talál-e valaha is olyan férfit, akivel megállapodhat – mondja anya szárazon, mintha csak az ég színét kommentálta volna.

– Ez nem tartozik rád – fröcsögöm.

Lance rámosolyog anyámra. – Lehet, hogy Mariah válogatósabb, mint a legtöbb nő. Talán, ha majd megállapodik, annak nem válás lesz a vége.

Anya összeszűkült szemmel, az irányunkba nézve elindul az ajtó felé. A szoba kollektívan felsóhajt, amint eltűnik a szemünk elől.

– Egy kicsit lazábban kellene hozzá állnod – mondja Chrissy. – Nagyon nagy nyomás alatt van.

Biztos nem jól hallottam. – Stressznek van kitéve?

– Igen. Tudod, hogy nem kezeli jól.

– És ez hogyan kárpótol a több évért, amit én átéltem? – kérdezem.

– Nem miattad van, Mariah – állítja. – Egyszerűen csak nem tudja normálisan kezelni, mint te vagy én.

– Én ilyen vagyok, és ez így van rendjén. Mindig is ilyen leszek – vonom meg a vállam. – Már nem érdekel. Ezen mindketten veszítettetek.

Van valami felszabadító abban, hogy ezt kimondom. Egy nagy súly esik le a vállamról, ahogy figyelem Chrissy reakcióját a szavaimra.

– Mariah...

– Nem, Chrissy – mondom, és megrázom a fejem. – Nem.

– Én…– Chrissy Betsyre néz Eric ölében, mielőtt visszanézne rám. – Szeretnék egyszer négyszemközt beszélni veled. Gondolod, hogy lehetséges?

Erre nincs könnyű válasz. Olyan sok mondanivalóm lenne, és mégis semmit sem mondhatok neki. Annyi évnyi kérdés, de semmi válasz, és már nem is számítanak.

Felnézek Lance-re, ő pedig rám mosolyog.

– Talán – mondom Chrissynek. – Beszéljük meg később.

Chrissy beleegyezik, mosolyt erőltetve magára. – Gyere, Eric. Nézzük meg anyát.

Lance álla leesik, amint eltűnnek. – Szeretnék négyszemközt beszélni veled valamelyik nap. Szerinted lehetséges ez?

– Most is egyedül beszélgetsz velem.

– A beszélgetés eufemizmus volt.

Kuncogok, és úgy fordulok a karjában, hogy vele szemben álljak. Ha van egy könnyű része a mai napnak, az a vele való együttlét. Hitetlenkedve, szinte tiszteletteljes csillogással a szemében néz rám, és az egész – ez a tekintet, a gyönyörű arca, ahogyan kiállt és hagyta, hogy rá támaszkodjak – ez túl sok. Biztos vagyok benne, hogy egyedül is meg tudtam volna oldani, de sokkal könnyebb volt így, hogy ő mellettem van.

Minden tégla, amit kettőnk közé raktam, kezd leomlani. Kezd egyre nehezebben eszembe jutni, hogy miért nem akarok semmit sem csinálni Lance-szel. Kezd lehetetlenné válni, hogy azt mondjam magamnak, hogy tartsam magam távol valakitől, akihez már olyan régóta vonzódom, különösen most, hogy annyira más oldalát mutatja meg.

Az állát a fejem tetejére támasztja, és összefűzi az ujjait a hátamon. Jó érzés, hogy egy pillanatra megpihenhetek rajta, érezni a karjainak erejét körülöttem.

– Mi a fene baja van az anyádnak? – kérdezi.

– Figyelmeztettelek – kuncogom.

– Erre nem tudtál felkészíteni. Hűha!

– Soha nem vagyok felkészülve, még akkor sem, ha tudom, mi jön.

Megcsókol közvetlenül a fülem mögött. Adrenalinban úszom az érintéseitől; az édes kis gesztusai elég ahhoz, hogy majdnem felrobbanjon a fejem.

– Megőrjítesz – lihegek, és érzem, ahogy a testem elernyed a karjaiban. – Komolyan, Lance. Nem bírom tovább!

– Mit akarsz, mit tegyek?

– Legyél egy pöcs! – nevetek. – Ne legyél már olyan kedves és aranyos, és ne érints meg…

A csípőjét egyre csak dörgöli hozzám. – Érzed, milyen kemény vagyok miattad?

– Szerintem mindig kemény vagy.

– Ez nem valami app-lánynak vagy egy másik változatodnak szól. Annyira kibaszottul kemény vagyok miattad, Mariah Malarkey, hogy nem bírom ki. De ki fogom bírni, mert nálad van az összes kártya. Hogy ez miért van rendben, azt kurvára nem tudom, és lehet, hogy ez lesz a vesztem – kuncog.

Magabiztosabbnak, pimaszabbnak érzem magam, mint valaha életemben, ezért megfordulok és lábujjhegyre állok. A szám a fülére tapad, a leheletem forró a fülén. Olyan halk hangon, hogy magam is alig hallom, azt suttogom: – Olyan nedves vagyok miattad, Lance Gibson, hogy le kell vennem a bugyimat.

Az állkapcsa a padlóra esik. Egy gyors pillantást vetek rá, mielőtt félrenéznék, hogy ne lássa a rózsaszín pírt az arcomon.

– Na jó! Menjünk enni – kiáltom, és olyan gyorsan elsétálok, ahogy csak tudok.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

TIZENNYOLC

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Lance

 

 

Fordította: BaBett

 

 

– Ő egy szörnyeteg – teszem hozzá, nem tudom, mit mondhatnék még. Eric megpróbált csevegni az egész étkezés alatt. Két dolog világos: az egyik, hogy ő nem egy Einstein, és kettő, a humorérzéke a nullával egyenlő.

Folytatja az elmélkedést az új harcosról, Crew Gentry bostoni edzőterméből, mintha tudna valamit a bunyóról. A szakkifejezései és a harci stílusok magyarázatai mind egytől egyig nehézkesek, és nem tudja, mit mondjon, mindezt olyan magabiztossággal, amivel csak egy idióta rendelkezhet. Ez valahol lenyűgöző egy furcsa, kényelmetlen módon.

Mariah-t szemmel tartva leveszem a szemüvegemet, és megtisztítom egy szalvétával. Épp eleget beszélt az étkezés alatt, hogy udvarias maradjon és kifinomult. A háta azonban merev. A vállai olyan merevek, mint egy deszka.

Miközben hallgatom Eric fecsegését, a karomat a székének támlájára támasztom. Ő pedig odadől hozzá. Csak azért veszem észre, mert figyelek. A kezem a tarkójára simul, és a megfeszült izmokat masszírozom előre és hátra. Az érintésem önmagában is elernyeszti, de ahogy hátrafelé nyomkodom az egész teste ellazul. A kezemhez simul. Meghajlik, ahogy nyomom a finom bőrét, és megmozdul az ülésében. Ujjhegyeim végigsimítanak a gerincén, majd visszahúzódnak lefelé. Eric botladozó történetét hallgatva több erőfeszítésembe kerül, mint amennyit hajlandó vagyok ráfordítani

– Hallom, amit mondasz – mondom, hogy megpróbáljam rávenni, hogy befogja a száját –, de Pike nem olyan erős a földön. Tudom, hogy most Gentryvel van, és ez volt a specialitása, de nem rendelkezik olyan képességekkel, mint Crew. Legalábbis még nem. Nézd meg a lábmunkáját, amíg áll, aztán figyeld meg, ahogy küzd, amikor a háta a szőnyegnek ütközik. Fel akar állni.

– Azt hiszem, igazad van.

Nem mondod.

Betsy sírása halkan hallatszik a nappaliból. Chrissy ellöki magát az asztaltól, de Taylor előbb áll talpra. – Engedd meg, Chris. Nem tudok betelni azokkal a drága ölelésekkel.

Chrissy ismét Mariah-val szemben telepszik le. Miközben ő Erickel Betsy etetési rendjéről cseveg, Mariah a figyelmét rám irányítja.

– Jól vagy? – kérdezem.

– Jól vagyok. Te? – kérdezi kedvesen, mintha már tudná a választ.

A tenyerét a combomra teszi. Ujjai a farmerhez simulnak, gúnyolódnak, hogy milyen közel vannak a farkamhoz. Nem tudtam kitörölni a korábbi incselkedését. Az elmúlt negyvenöt percben azon tűnődtem, mennyire nedves valójában. Még mindig meglep, amikor ilyeneket mond, olyan dolgokat, amik miatt a Nagyokos Nővérkére emlékeztet. Azelőtt is szexi volt, de a megfelelő könyvtárossal párosítva, amit a kilenctől ötig tartó munkámból ismerek, tökéletes. Ez az a dolog, amikről dalokat írnak.

Mocskos, durva, hip-hop dalokat.

Talán édes country dalokat is.

Ez az én problémám.

Titokban mosolygunk egymásra. A kezem átkarolja a vállát, és közelebb húzom magamhoz. Eric tekintete szúrósan vizslatja az arcomat. Rá akarok nézni, és pontosan megmondani neki, hogy mit hagy ki, mindazt, amit eldobott magától. A probléma az, hogy benne volt Mariah-ban, és ez az apró részlet addig marcangol, míg belülről szinte nyers leszek.

Ez nem verseny. Mariah nem akarja őt. Az én combom az, amin a keze van. De a zsigereimben ott kavarog a testi vágy, ami könyörög, hogy jelöljem meg őt. Hogy olyan nyomot hagyjak rajta, amit nem tud majd olyan könnyen elfelejteni, mint ahogy ezt a férfit elfelejtette. Hogy megkötözzem őt, ahogy ő kötött meg engem.

Egy vonalat húzok a karján, felé hajolok, a fejemet elfordítom a többiektől, és azt suttogom: – Még mindig nedves vagy?

– Még mindig hozzám érsz? – lihegi. – Eléggé magától értetődő.

– Megöl a kezed – figyelmeztetem. – Ha még közelebb viszed...

Épp csak annyira hajtja le a fejét, hogy senki ne lássa a reakciómat, ahogy a tenyerével végigsimít a duzzadt farkamon. Sziszegve megmozdulok a székemben, és próbálok nem feltűnést kelteni, de majdnem elszabadul a pokol.

– Gonosz vagy – mondom neki.

Mariah szemei olyan könnyedséggel táncolnak, amilyet még nem láttam. Ezt az egész ebédet, beleértve az Erickel való kényszerű beszélgetést is, és még Taylor furcsa pillantásai is megérik, hogy így látom őt. A nevetése magára vonja Chrissy figyelmét.

– Szóval – mondja Chrissy összekulcsolt kézzel –, mióta vagytok ti ketten együtt?

– Ó – mondja Mariah meglepetten. – Hát, nos, mi... – megszorítja a combomat, mintha lökdösne, hogy segítsek.

– Egy ideje ismerjük már egymást – magyarázom. – Néhány éve, igazából.

– Ez nagyszerű! Nagyon boldognak tűntök– turbékol Chrissy.

– Azok vagyunk – válaszolom, és megpróbálom kisimítani a vonásaimat. – Úgy érzem, folyamatosan új rétegeket találok benne, amelyekről nem is tudtam, hogy léteznek.

Mariah körmei a combomba vágnak, ahogy közelebb húzódik hozzám.

– Milyen édes – mondja. A felhúzott szemöldöke nem más, mint egy kódolt „gyerünk, baszd meg”. Minden erőmmel azon vagyok, hogy ne nevessek.

– Te vagy édes – kacsintok rá, és figyelem, ahogy a szemöldök ívelt vonala még magasabbra emelkedik.

– Akkor te... – A szavak elmaradnak, ahogy a keze a nadrágom lágyékán pihen. Ez... mintha megnyomta volna a némító gombot, és hirtelen nem tudnék beszélni. Minden figyelmem arra a pontra irányul, ahol a tenyere pontosan a farkamon ül. – Te... tele vagy meglepetésekkel.

Tenyeremet az övére nyomom, és várom, hogy visszahúzódjon. De nem teszi. Elfojtok egy morgást, a bensőm minden erejével tombolva, és azon munkálkodom, hogy a kezét erősebben magamhoz szorítsam. A farkam annyira megduzzadt, hogy kizárt dolog, hogy most felálljak.

Mariah ezzel szemben csak nézi a nővérét a legártatlanabb arckifejezéssel. – Mi csak jól érezzük magunkat. – Édesen felém fordul, ahogy ujjait még közelebb viszi a farkamhoz. – Jól érzed magad ma, Lance?

Kuncogva leplezem a torkomban égő érzést, és nyelek egyet. – Abszolút.

Felemelem a kezemet az övéről, és az ölébe csúsztatom. Megmarkolom a ruháját, feljebb húzom. – Szerintem te csupa móka és kacagás vagy.

Amint a bőröm megérinti a csupasz combjának selymességét, a keze, amelyikkel hozzám ért, a torkához nyúl. Egy apró nevetés szökik ki belőle, ahogy válaszol valamire, amit a nővére mond, de nem néz rám.

Megfordulok a székemben, felé fordulok, és odaszólok Ericnek, hogy szóval tartsam. Ujjaimat a belső combja felé mozgatom, hagyom, hogy minden egyes ujjhegy súlyát érezze, mielőtt a következőt mozgatnám. Minden egyes érintéstől kiszárad a szám, a gyomrom görcsbe rándul, és a szívverésem a fülemben szárnyal.

Puha és sima. A lábai izmai megfeszülnek, ahogy széttárja a lábát, az egyiket az én irányomba mozgatja, megnyílik előttem, és a vérem tűzbe borul.

– Igen, nem vagyok egy nagy hokirajongó – mondom Ericnek, amikor rájövök, hogy válaszra vár. Ő megelégszik ezzel, és visszafordul ahhoz, amit a telefonján néz.

Chrissy Betsy legutóbbi orvosi látogatásáról mesél, elveszett egy olyan történet sodrásában, ami biztosan eltart egy darabig. Mariah úgy figyeli őt, amit bárki más úgy értékelhetne, mint elragadtatott figyelem – bárki más, csak én nem. Tudom, hogy én ennél jobban ismerem.

A puncija forrósága eléri a kezemet, ahogy az ujjaimat előrecsúsztatom. Megsimítom a combja belső oldalát, csak néhány centire a bugyijától. Rendezi a vonásait, de nem hátrál meg.

Az arca oldalát tanulmányozva, a bőröm hirtelen nem elég nagy ahhoz, hogy bent tartson mindent, ami ki akar ömleni belőlem, felemelem az egyik ujjamat. A tenyeremet a lába tetejéhez nyomva, az egyik ujjamat az öle felé csúsztatom a combjain. A légzése megremeg, ahogy mélyen beszívja a levegőt. Az én mellkasom mozdulatról mozdulatra megegyezik az övével. A bőre nedves a lábai közé fészkelt forró vágytól. A bugyijának széle határozott vonalat képez a csípője ívén, hogy egy édes pontra összpontosuljon alatta. Tekintetemet az ajkai duzzogására szegezem, és megpróbálom tudatosítani magamban, hogy vannak itt mások is.

– Eric – mondja –, hogy van az édesanyád?

A nevetésemet köhögés fedi el, ahogy az ujjamat a rését takaró csipke alá dugom. Még ott is nedves, a nedvesség túlságosan könnyű utat teremt a puncija oldalán.

Újra felnevet, ezúttal remegve. A teste előrehajlik, mintha ugyanúgy vágyna az érintésre, mint én. Kizárt, hogy ez igaz legyen. Én már azóta akarom ezt a nőt, amióta csak ismerem.

Betsy sírása a másik szobából magára vonja a szülei figyelmét. Mariah hátradől a székében, amitől csak még jobb hozzáférést biztosít. Miközben az ebédpartnerek egymás között mormognak, én az ujjamat a nyílása szélére csúsztatom.

Az arca lángol. Egy pohár vízért nyúl, miközben én elmozdulok, és a golyóim annyira megfeszülnek, hogy összerezzenek. Annyira nedves, hogy a nedvei lecsorognak az ujjamra, olyan forró, ahogy a teste nedvessége bevonja a kezemet.

Ahogy a pohár eléri az ajkait, az ujjam hegyét belemélyesztem a nyílásába. A szemei tágra nyílnak, miközben a vállai megkönnyebbülten ereszkednek le.

Eric hangja az érzékszerveim perifériáján szólal meg. Várnia kell a válaszomra. Az ujjamat a testébe nyomom, az izmai megfeszülnek a mutatóujjam körül.

A gyomrom olyan csomóba ugrik, biztos vagyok benne nem lesz egyszerű kibogozni.

– Megyek, megnézem Betsyt. – Chrissy hangja alig hallatszik át a fülemben lüktető vértől. Követem Mariah tekintetét, amely a szobából kilépő párra szegeződik.

– Istenem! – nyögi, miközben becsúsztatok egy második ujjat. – Meg akarlak ütni, hogy ezt itt és most csinálod.

Mozdulatlanná válok. – Akarod, hogy abbahagyjam?

Vesz egy nagy levegőt, mielőtt felém fordulna. – Igen.

Az ujjaim azonnal visszahúzódnak, a csomó a gyomromban megfeszül. Kétségbeesetten néz körbe, a szemei körbe-körbe járnak körülötte. Ellöki magát az asztaltól, és visszarángatja a ruhája szegélyét. A szemei félig lecsukódnak, ahogy fölém magasodik. Mariah már annyiszor felizgatott. De sem Mariah-ként, sem akkor, amikor mocskos dolgokat ígért nekem Nagyokos Nővérkeként álnéven, még soha nem tett keményebbé, mint most.

– Kezdem elveszíteni az eszem – lihegi, olyan nyerseséggel a hangjában, ami az önuralmam utolsó foszlánya. – Gyere velem!

Megfogja a kezemet, és talpra állít. Lépteink kopognak a járólapon. Átmegyünk egy boltíves ajtón, és jobbra fordulunk. Egy lépcsősort megkerülve, egy szoba van hátul eldugva. Elfordítja a kilincset, és belépünk a kamrába. Világosszürkére van festve, és egy sor szekrény sorakozik a kis, téglalap alakú térben. Felette polcok lógnak, néhány centivel a szekrényektől indulnak és a mennyezetig érnek. Az ajtó becsukódik mögöttem, a zár a helyére kattan. Hátranézek a vállam felett. A szoba közepén áll. A szemei szinte vadak, ahogy a mellkasa minden egyes nehéz lélegzetvételnél ugrál. Gondolatok sora söpör végig az agyamon, ahogy ránézek. Nekem nincs gondom az egyéjszakás kalandokkal. Jobban szeretem őket. Enyémek. De egy zizegő bizonytalanság fut át rajtam, amikor végigmérem a nőt, és nem úgy néz ki, mint egy egyéjszakás kaland, és nem tudom, hogy ez mit jelent.

– Biztos vagy benne? – kérdezem tőle.

– Fogd be, Lance!

A kezem az arcán van, az ajkaim az övéire csapódnak, mielőtt bármelyikünk észrevenné. A háta az ajtónak csapódik. Egy doboz gabonapehely zörögve esik le a polcról a padlóra. A szája könnyedén az enyémhez simul, a keze a hajamba gabalyodik. Cseresznye íze van, ahogy a szája megnyílik előttem. A nyelvem szétválasztja az ajkait, és az övére tapad. Nyögdécsel, de a csókom elnyeli. Minden egyes együtt töltött másodperc olyan, mintha egy másodperccel tovább tartott volna. Minden egyes pillanat átmegy a következőbe, és olyan szédítő mámort hoz létre, ami vetekszik bármelyikkel, amit valaha is éreztem. Megszakítom a kapcsolatot a szájával, csak hogy csókokat hintsek az állára és a nyakának lágy ívére. A teste az enyémhez simul, folyamatosan mozog, hogy kielégítse a szükségletét, amit csak egy orgazmus fog enyhíteni.

– Ez…– zihál, amikor áthúzom a fején a ruháját, és egy közeli polcra dobom – ez annyira nem helyénvaló. – Előrehajol, és a szánkat újra egymáshoz érinti.

– Mintha érdekelne – mondom két csók között, miközben a melltartója kapcsával babrálok.

Kinyitja a szemét. Összehúzza őket, ahogy beleharap az alsó ajkamba, miközben a vállát kibújtatja a pántjaiból. A melleit csak a puha rózsaszín melltartó kosarai tartják fel, ami alig fedi a pompás dombokat.

– Bassza meg! – sziszegem, végigcsókolom a nyakát, és lerántom a szatén kosarakat. A mellei kiszabadulnak. Mindkét kezembe fogva az egyiket, beszívom a megkeményedett mellbimbóját a számba. Mariah csípője felém gördül, ahogy nyög, körmei a fejbőrömet súrolják.

Ujjaimat a bugyijának finom szalagjai közé akasztom, és adok neki egy kis időt, mielőtt megrántom. Olyan könnyen semmivé válik, mint az akaraterőm. Úgy szorítom magamhoz, mint egy tinédzser, aki először lát egy nőt meztelenül. Olyan kibaszottul gyönyörű, a csípője körüli ívekkel, a melleivel, és a lábával és a hasa puhaságával. Bárcsak több időm lenne ezt értékelni, hogy élvezzem, milyen szerencsés vagyok, hogy most vele lehetek, de nincs. Erre majd később kerül sor.

– Miért van rajtad még mindig ruha? – dünnyögi.

– Mert meztelen vagy – mondom, és csípőtől csípőig végigcsókolok rajta egy vonalat. – Elég nehéz abbahagyni a nyalogatásodat.

– Ha csak egy kicsit nehéz, akkor jobb, ha abbahagyjuk.

Megállok. Valójában fájdalmas megszakítani a kapcsolatot, talpra állni, és szembenézni vele anélkül, hogy újra hozzáérnék. De sikerül. Valahogyan. Lecsúsztatom a cipőmet, majd a zoknimat, és oldalra rúgom őket. Nem vagyok hajlandó engedni, hogy máshova nézzen, miközben kigombolom az ingemet, és eldobom a levegőbe. A nadrágom és a tengerészkék bokszeralsóm a padlóra esik, és oldalra csúszik a többi cuccommal együtt. Egy mosoly csiklandozza az ajkait, ahogy megfogom a farkamat.

– Ez elég kemény neked? – kérdezem.

A köztünk lévő levegő sistereg, tekintetünk felforrósítja a teret, túlságosan is ahhoz, hogy kibírható legyen. Valahol középen találkozunk, ajkaink összeütköznek. A kezei a nyakam köré fonódnak, a lábai a derekam köré. Újra az ajtóhoz szorítom a hátát, a falon lévő polc zörög az erőtől. A farkam a hasizmom barázdái és a hasa lány puhasága közé temetkezik. Lenyúl, megérinti a fején csillogó előváladékot.

– Nincs nálam óvszer – mondom, és ajkaimat a válla felső részéhez nyomom.

– Nem most van itt az ideje, hogy ezt elmondd nekem. – A feje az ajtónak ütközik, a hang végigdübörög a szobán.

– Tiszta vagyok – ígérem. – Múlt hónapban voltam kivizsgáláson.

Megsimítja az arcom, majd az övéhez húzza. – Miért bízzak benned? – kérdezi, az alsó ajkamba harapdálva.

Megszorítom a fenekét, és felnyögök. – Mert nem vagyok seggfej. Ez elég jó indok neked?

– Rendben. Szedem a tablettát.

– Mesés. De tiszta vagy? – Incselkedem, és a nyelvemet a szájába csúsztatom.

Ő nevet, és elhúzódik. – Baszd meg!

– Szeretném, de nekem is biztonságban kell lennem.

– Igen, persze, hogy én... – Egyetlen lökéssel hatolok belé, egy határozott mozdulattal szétválasztva. Felkiált, ahogy az izmai az enyémre simulnak, és úgy szorítják a farkamat, mint egy satu.

– Hajlamos vagyok azt hinni, hogy ezt már jó ideje nem csináltad – kuncogom.

A farkam fejét olyan keményen húzza vissza a puncija szorítása, hogy szinte fáj.

– Csak fogd be és dugj meg, Lance!

– Igenis, asszonyom!

Beletemetkezem. Átázott, puncija belülről éget. Újra beledugom magam, érzem, ahogy pulzál a lüktető farkam körül. Halkan nyögdécsel, a szemei kinyílnak, mintha ködbe burkolózott volna, amiből nem tudna kijönni, ahogy belé hatolok. Ha rajtam múlna, itt tartanám őt örökre. Túl jól érzi magát körülöttem. Túl jó a karjaimban. Túlságosan kibaszottul gyönyörű, és ragyog attól, amit csinálok vele. Én. Aki nem érhet hozzá egy ilyen nőhöz, mint ő. Én egy állat vagyok, egy olyan fickó, aki szándékosan tartja távol az érzelmeket, amikor lefekszem egy nővel. Szóval mi a francért van, hogy ez az egész nem egy normális, átlagos dugás?

– Hé! – lihegi.

– Igen?

– Ne hagyd abba!

 

 

 

 

 

 

Mariah

 

 

 

 

Lassú, szexi mosoly húzódik az arcomra, ahogy újra belém nyomja magát az egészen addig, amíg el nem éri a puncim hátsó részét. A teste és az ajtó közé szorulok, a teste az enyémhez simul. Anyám kamrájában szex és cukor illata keveredik Lance kölnijével. Alig kapok levegőt az adrenalintól, alig tudom feldolgozni a tényt, hogy bennem van. Meghalok, ahogy mozog, meghalok a ténytől, hogy úgy néz rám, ahogy nem tudok megbirkózni vele. Az álla felemelkedik, a torka teljes egészében láthatóvá válik. Izmos vállakhoz, szimmetrikusan tökéletes mellkashoz és olyan hasizmokhoz vezet, amitől nyöszörögni kezdek. Megbillenti a csípőmet, és nem hagy ki egy ütemet sem. Újra belém vágódik, és megtölt a kőkemény hosszával. Dolgozik rajtam, végigsimít a csiklómon. Minden egyes mozdulatnál az ajtó dübörög, a felettünk lévő polcon lévő szakácskönyvek mozognak.

– Kapaszkodj! – mondja.

Karjaimat a nyaka köré fonom, lábaimat a dereka köré. A fenekemet a kezébe veszi, és a pulthoz visz. Félrelök egy sütisdobozt és egy lisztesdobozt, és leteszi a fenekemet a hűvös márványra. A lábaim lelógnak a peremről. A melleim a melltartóm tetején ülnek, a hajam az arcomba lóg, amin bizonyára elkenődött a smink, de én tartom magam, rendezem a lélegzetemet, ahogy magához húz.

– Kibaszottul gyönyörű vagy – morogja.

Biztos vagyok benne, hogy néztem már ki szebben, de még sosem éreztem ezt annyira, mint most, amikor ez a férfi úgy néz rám, mintha fel akarna falni.

– Mutasd meg! – suttogom.

A kezei szinte túl erősen markolják a csípőmet, és a pult szélére húznak. A farkáért nyúlok, de ő inkább leguggol. Szétválasztja a lábaimat, és közéjük bújik, huncut vigyorral néz rám. Az arca egyre közelebb kerül a nyílásomhoz, amíg a nyelve be nem csúszik a nagyajkaim közé, és a nedvességembe nyal.

– Ó, Istenem! – nyögöm, kezeimmel megtámaszkodom magam mögött. Csak a zöld szemét látom, ahogy vidáman táncol, ahogy nézi, ahogy magamba szívom a gyönyört, amit osztogat.

– Ülj nyugodtan! – mondja, és a hasamra nyomja a kezét, hogy lefogjon.

– Annyira jó vagy ebben – mondom, miközben egy ujját a lyukamba dugja. Nyelvével felnyal a csiklómig, mielőtt a szájába szívja. – Baszd meg, hogy ilyen jó vagy ebben!

Vigyorogva kuncog rám, a torkának zümmögése még rosszabbá teszi a dolgokat. Jobbá. Nem is tudom, baszd meg. Forog a fejem, a megkönnyebbülés, amire szükségem van olyan közeli, hogy már érzem az ízét.

– El fogok élvezni – nyögöm.

Aztán abbahagyja.

– Mit csinálsz? – kérdezem összeszorított fogakkal. Úgy érzem magam, mint egy kisbaba, amikor majdnem nyafogok, amikor feláll. – Lance!

– Igen, az vagyok. – Visszaemel. Összefonom a bokáimat a hátán. – A farkamon fogsz elélvezni.

Bennem van, kettészakít, és nem törődik azzal, hogy milyen zajt csapunk, vagy hogy milyen érzékeny a helyzet. A hátammal a falnak ütközöm egy fűszerállvány mellett, miközben a testem sikoltozik körülötte. A szemei rám szegeződnek, az állkapcsa megfeszül. Viszonozni akarom a tekintetét, nézni, ahogy ő figyel engem, de nem tudom nyitva tartani a szemem, amikor a bennem lévő nyomás szárnyal.

– Olyan közel vagyok – nyüszítem, miközben újra belém csúszik.

– Mariah? – Egy hang hallatszik a folyosóról.

Elmosódottan kapom fel a szememet Lance-re. Épp csak annyira tiszta, hogy lássam vigyorogni.

– Harapd meg a vállamat! – utasít – Mert nem hagyom abba.

– Mariah? – kiáltozik ismét anyám.

Forgatja a csípőjét, miközben tövig bennem van. Ez elég ahhoz, hogy átbillenjek a határon. A lábaim remegnek, a testem elernyed. Ráharapok a vállára. A bőre forró és kemény a számban, ahogy belém csapódik. Morogva az orra alatt, erősebben a falhoz szorít. A farka megduzzad, ahogy kiüríti magát bennem. Ettől csak még jobban remegek. Minden izmom fáj. A kamra fénye túl világos. Az isteni orgazmus villáma belülről kifelé olvaszt, ahogy végiggördül rajtam Lance minden egyes mozdulatával.

A lökései gyengülnek, miközben a harapásom laza csókká változik. Egy utolsó, hosszan tartó csókot nyomok a válla közepére, mielőtt elhúzódnék tőle.

Elcsendesedik, még mindig bennem van, ahogy szemügyre veszem a határozott kört, amit hagytam a napbarnított bőrén. Ő is ránéz, és felnevet.

– Sajnálom – mondom félszegen.

– Én nem. – Kicsúszik belőlem, és könnyedén a lábamra ejt. Megcsókolja a fejem tetejét, és egy pillanatra tovább hagyja az ajkait a szükségesnél. – Fantáziáltam arról, hogy miket mondanál, miközben elélvezel.

Ahogy a mellkasára csapok, az orgazmus zümmögése kezd feloldódni, és a realitás árnyalatai visszatértek a valóságba. Visszacsúsztatom a melltartómat, és megtalálom a ruhámat, ahogy a szavainak igazsága belém hasít. Szünetet tartva ránézek. Majdnem nem akarom megkérdezni, hátha rosszul hallottam, de tudni akarom.

– Te fantáziáltál rólam, mi?

Összekapja a ruháit, és elkezdi eltakarni a testét, amit örökké elnézegetnék.

– Igen – mondja, miközben begombolja az ingét. – De egyik sem volt olyan jó, mint ez.

Fáj az arcom a mosolytól, miközben keresem a bugyimat. Sosem gondoltam volna, hogy fantáziál rólam. Nem igazán. Talán egy-két gyors menetre itt-ott, de arra soha, hogy fantáziált rólam.

– Mariah? – kopogás hallatszik az ajtón. – Bent vagy?

Felkapom a bugyimat egy túlméretezett leveses doboz mögül, és felhúzom.

Lance felé fordítom a fejem. Nem néz ki rosszabbul.

– Most mit fogunk csinálni? – kérdezem, félig döbbenten. – Ó, Istenem, Lance!

Átkarolja a derekamat, és a fülemhez tapasztja az ajkait.

– Azt hiszem, ki kell menned a mosdóba, és meg kell tisztálkodnod. Olyan kibaszottul keményen élveztem el.

Megcsapkodom a vállát. – Komolyan mondom!

– Úgy sétálunk ki, mint két beleegyező felnőtt. Készen állsz? – kacsint rám.

– Nem mintha érdekelne… de mit fog gondolni?

– Hogy egy szerencsés csaj vagy – nevet fel.

Mielőtt tovább gondolkodhatnék, kirántja az ajtót. Anyám áll a másik oldalon. Meglepetten néz rám, majd rá.

– Ó! – mondja, és nagyot nyel.

– Mrs. Stevens, valakinek meg kell néznie ezt a zárat. Ez beragad – mondja bátortalanul.

– Tényleg? – A nő ránéz, aztán rám. – Nem volt vele gondom.

Lance megragadja a kezem, és összefűzi az ujjainkat. Rám néz.

– Úgy tűnik, a bajok a legfurcsább helyeken kúsznak elő.

Összehúzom a szemöldököm, a nyelvem hegyén egy kérdés, de az anyám megszólal, mielőtt én szólalhatnék meg.

– Tetszett, amit a kamrával csináltam, Mariah?

Elindulok a folyosón, Lance közvetlenül mögöttem, és azt kiáltom:

– A kamrád enyhén szólva is emlékezetes.

Lance felnevet, a hang a szívem köré tekeredik. Csak remélem, hogy ez nem az egyike azoknak a furcsa helyeknek, ahol a bajok bekúsznak.