19.-20. Fejezet

 

TIZENKILENC

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Mariah

 

 

Fordította: BaBett

 

 

– Köszönöm az ebédet!

Egy lépéssel eltávolodom anyámtól. A fizikai interakció olyasvalami, amit nem tudtam elsajátítani vele. Mindig olyan mesterkéltnek tűnnek, vagy mintha csak egy emberekkel teli szobában történnek, mert ez az, amit elvárnak tőle.

Soha nem meleg, soha nem biztonságos, ahogyan azt én elképzelem, hogy egy anya ölelésének lennie kellene. Ezúttal sem volt kivétel.

– Annyira örülök, hogy eljöttél, Mariah! És még jobban örülök, hogy látlak egy férfival. – Lance felé fordul, és ugyanabba az általános ölelésbe húzza. – Tudom, hogy Mariah-val kicsit nehéz bánni, de remélem, hogy maradsz. Talán bátoríthatod, hogy töltsön egy kis időt a családjával, menjen ki és csináljon valami mást, minthogy egész nap a könyvtárban üljön. Annyi lehetőség van benne.

– Ezzel nem is tudok mit kezdeni – motyogom. – Most komolyan beszélsz, anya?

– Mrs. Stevens – mondja Lance, és elhúzódik. Figyelmeztető pillantást vet rám a válla fölött. – Minden tiszteletem az öné, de talán, ha egy kicsit kedvesebb lenne Mariah-hoz, akkor gyakrabban jönne.

– Értem – bólint. – Ugyanúgy kijátszotta veled szemben az áldozat-kártyát, mint minden férfival.

– Az áldozatot? – kérdezem. – Én? Ez újdonság.

– Ő csak úgy érti, hogy te...

– Valószínűleg ki kéne maradnod ebből – mondom, félbeszakítva a nővéremet. – Semmi jó nem származik abból, ha most beleszólsz.

Rosszalló pillantással jutalmaz, olyannal, amit már évek óta gyakorol. Régebben, gyerekkoromban megijesztett. Azonnal meghátráltam, mert attól féltem, hogy rám támad és letorkoll, vagy megbántja az érzéseimet. Ahogy csak néhány méterre álltunk egymástól, újra megpróbálja. Talán még tudtán kívül is. Nem találok magamban semmi szart, amit adhatnék.

Lance nevetve nyúl a kezemért.

– Köszönöm az ebédet. Hölgyeim, szép délutánt!

Kikísér az ajtón. Anyám éles búcsút vesz, ahogy távozunk. Chrissy kérése, hogy hívjam fel valamikor – még annyira sem számít, hogy megforduljak és tudomásul vegyem. Az egyetlen dolog, amit ebben a pillanatban tenni akarok, hogy minden percet együtt tölthessek Lance-szel.

Az eddigi alkalmakkal ellentétben, amikor megérintett, ez most más érzés. Intimebb. Talán csak azért, mert tudom, milyen érzés, amikor bennem van, nem tudom. De az érzelmek olyan örvényét indítja el bennem, hogy nincs időm rendezni.

A késő délutáni nap már nem olyan meleg, mint korábban, és én megborzongok. Ő magához húz, a kezét fel-alá járatja a karomon, miközben lemegyünk a lépcsőn a járdára.

– Ez nem is volt olyan rossz, mint gondoltam – jegyzem meg, miközben felnézek rá. A kezem megremeg, ahogy a mellkasomra helyezem, az izgalomtól, amint a nap kezd elmúlni.

– Olyan feszes voltál...

– Nem úgy értettem – nevetek. Minden egyes visszhang a mellkasomban olyan érzés, mintha levetkőzném magamról a mai stressz egy részét. Mintha az egészet kiönteném magamból, és itt hagynám magam mögött, anya kertjében.

– Teljesen így értetted, és ha nem így, akkor nem csináltam jól.

– Ó, jól csináltad – mondom elpirulva. – Épp most szexeltünk anyu házában. Mi a baj velem?

– Remélhetőleg csak egy nagyon érzékeny punc...

– Hagyd abba – kuncogom, amikor kinyitja a kocsi ajtaját.

Megfordít, hogy szembeforduljak vele.

– Ragyogó voltál ma odabent, és nem csak a spájzról beszélek. Bár az ottani teljesítményed...

Megpaskolom a mellkasát. Rám kacsint, miközben beszállok az anyósülésre. A vállai szélesebbnek, a mellkasa teltebbnek tűnik, ahogy keresztbe áll, és az autó elé lép. Érzem az illatát a ruhámon, érzem a csókjainak ízét. Érzem a maradványait a támadásának, érzését a lábaim között. Összeszorítom a combjaimat, ahogy beszáll, és figyelem, ahogy elhelyezkedik. Legnagyobb meglepetésemre nem néz rám, és nem szól egy szót sem. Beindítja a motort, és kihajt a kör alakú felhajtóról az útra. Várom, hogy elcsattanjon egy vicc, vagy hogy kinyújtsa a kezét, és megérintse a lábamat. De nem teszi egyiket sem. Amikor megmozdul, visszatartom a lélegzetemet, amíg rájövök, hogy sebességet vált és bekapcsolja a rádiót, nem jön a közelembe.

Furcsa, hogy nem érinti meg a vállamat vagy a lábamat. Nem tehetek róla, de észreveszem. Azt mondom magamnak, hogy ez csak azért van, mert akarom az érintést, és talán túl sokat gondolok bele. Talán csak minden a képzeletem szüleménye, de még mindig van egy ideges gomolygó érzés a gyomrom mélyén.

Ahogy nézem a tájat, ahogy elhalad mellettem, mondani akarok valamit, hogy megtörjem a csendet. Utálom ezt. Nem ez a dolgunk. Sokkal jobban utálom, hogy nem tudom, miért vagyunk ilyenek és miért csináljuk ezt most.

Minden bátorságomat összeszedve, megfordulok az ülésben, hogy mondjak valamit, amikor ő szólal meg először.

– Komolyra fordítva a szót, ma nagyon jól kezelted a dolgot.

– Köszönöm.

– Úgy tűnik, a nővéred behúzta a karmait.

– Igen. Ezt még nem dolgoztam fel.

– Az anyád viszont... – grimaszol.

Visszatelepedem a helyemre, és megpróbálom megtalálni a normális ritmusunkat.

– Az anyám olyan, aki soha nem fog megváltozni.

– És mi van Chrissyvel? – kérdezi óvatosan. – Gondolod, hogy megváltozhatott? Vagy ez csak egy „tudom, mikor kell felvenni” típusú dolog?

A vállaim megemelkednek és leesnek. Ez is ott motoszkált a fejemben egész nap, de még nem rendeztem el.

– Mindig is képes volt be- és kikapcsolni, de ma már majdnem... kedves volt.

– Egyetértek. Mindenképpen érdemes elgondolkodni rajta – jegyzi meg. – És beszélhetnénk Ericről? – Összepréseli az ajkait. – Olyan a személyisége, mint egy lajháré. De a lajhárok a maguk módján aranyosak, úgyhogy rosszul érzem magam, hogy hozzájuk hasonlítom.

– Hé! – kuncogom. – Láttalak titeket beszélgetni. Azt hittem, hogy most már a legjobb barátok vagytok. Ami egyébként szuper furcsa érzés volt.

Lance rám bámul, miközben megáll a piros lámpánál.

– Ennyire jó vagyok a színészkedésben? Sokkal többet fizetnek nekik, mint a tanároknak.

– De azért nem utáltad ma ezt az egészet, ugye?

– Nem. Nem utáltam. – Egy pillanatra ő is fel-le néz rám sokáig. A mögöttünk lévő autó dudál. – Talán túlságosan is tetszett.

Megint csendben száguldunk előre, miközben a szavain merengünk. Őszinteség volt bennük, a játékosság hiánya, amit elvártam tőle, egy kicsit aggódtam. Hogy a túl sok talán rossz dolog lehet. Lehunyom a szemem, és eszembe jut az arckifejezése az asztalnál. A tekintete, ahogy a kamra ajtaja becsapódott. A csillogás azokban a jáde szemekben, amikor megkérdeztem tőle, miért van még mindig felöltözve.

Ez voltam én. Hogy hogyan, azt nem tudom. Soha nem csináltam még ilyet, és ha belegondolok, hogy megtettem, méghozzá Lance-szel, nem akarok a szemébe nézni.

De feldolgozom a délutánt, ahogy visszaérünk az autópályára a Linton felé vezető kijáratnál, és nem találok egy csepp sajnálatot sem. Ma erős voltam. Döntéseket hoztam, és eldöntöttem, hogy mit hagyok, hogy befolyásoljon. Én irányítottam. Olyan voltam, amilyet igazán szeretek.

– Köszönöm, hogy ma velem jöttél – mondom halkan. – Nagyra értékelem, de nem akarom, hogy ami köztünk történt, az furcsává tegye a dolgokat.

Azt hiszem, nem vesz tudomást rólam, vagy legalábbis vissza fog lőni valamivel, amit nem akarok hallani. Amikor a tenyere a combomon nyugszik, azonnal az ülésbe olvadok.

– Azt hiszem, megdughattalak volna az asztal közepén, és az lehet, hogy anyádnak vagy Ericnek furcsa lett volna, de nekem nem – vigyorodik el. – Ha jobban belegondolok, bárcsak megmutathattam volna annak a szemétládának, hogy mit hagyott ki.

– Hidd el, ez nem az, ami hiányzott neki – gúnyolódom.

– Ez meg mit jelentsen?

– Semmit.

– Ugyan már! – dorgál, és megütögeti a karomat. – Bökd ki!

– Mondjuk úgy, hogy nem volt kamrás szex Erickel.

– Szóval nem haraptad meg a vállát? – cukkol. – Vagy a golyóit nem kented be a nedveiddel?

– Ó, Istenem! – mondom, arcomat a kezeimbe temetve.

– Ez pokolian dögös volt.

– Erről nem tudok beszélni.

– Miért? Ezt tudnod kell, Mariah. Kurva szexi vagy.

Válaszolni kezdek, de feladom, és inkább kinézek az ablakon. A hormonok tombolása nélkül sokkal másabb érzés kimondani ezeket a dolgokat.

– Visszatértél a könyvtároshoz, mi? – kuncogja. – Képzeld el, hogy ennyire fel tudlak izgatni a könyvtárban.

– Abbahagynád? – nevetek.

Megszorítja a combomat, mielőtt eltávolítja a kezét. – Imádtam látni, így látni téged ott hátul.

– Ó, lefogadom, hogy tetszett.

– Nem csak meztelenül, de most rögtön mondjuk ki, hogy soha, de soha nem fogom elfelejteni ezt a látványt.

A padlóra nézek, és egy kóbor szalvétadarabra koncentrálok.

– De ennél többre gondolok – folytatja. – Magabiztos voltál. Klassz. Irányítottál.

– Nem tudom, mi történt velem – mondom. – Általában hagyom, hogy az anyámmal szembeni bosszúságom győzedelmeskedjen, és valahogy felrobbanok, vagy eleve nem jövök el. Ma... jó érzés volt.

Vigyorog, amikor ránézek.

Csendben haladunk, amíg el nem érjük a Bluebird kijáratot. Nem tehetek róla, hogy mennyire másképp mennek a dolgok, ahogy elhaladunk a Goodman's mellett, mint amikor néhány órája elhagytuk.

Azt hiszem, egy kicsit én nyertem az erőviszonyokban anyámmal szemben. Talán Chrissyvel is rendbe jöhet a kapcsolatom. És Lance... Könnyedén kezeli a kocsit, és a rádióban hallható dal szövegét énekli, magában. Kétségtelen, hogy egy olyan gondolaton töpreng, amiről nem vagyok benne biztos, hogy tudni akarom-e. Nem tudom, hogy fel tudnám-e dolgozni.

Soha többé nem fogok rá ugyanúgy nézni. Ennek semmi köze ahhoz, hogy tudom, hogy milyen érzés bennem, vagy milyen íze van az ajkainak, miután végigmentek az egész testemen. Hanem ahhoz, hogy ma velem tartott, és egy védőpajzsot nyújtott, amikor szükségem volt rá.

Soha nem fogok rá ugyanúgy nézni, de mégsem változott köztünk semmi. Még mindig két ember vagyunk, akik között őrületes a kémia, amit soha nem hagyhatunk összeégetni.

Ahogy a kerekek a rámpához érnek, Lance megszólal. – Akarsz kocsikázni egyet? Tudok egy jó kis helyet, ahova elmehetnénk.

Míg a gondolat, hogy Lance mellett kuporogva nézzük, ahogy a nap a fák mögé bújik, már eleve kiváló gondolat, de az is, hogy ne törje össze a szívemet.

– Jobb, ha hazamegyek – mondom neki ehelyett. – Van néhány süteményem, amit meg kell csinálnom holnapra.

– Citromos?

Hagyom, hogy a napfény felmelegítse az arcom. – Olyat szeretnél? – Amikor elhaladunk Carlson's Bakery mellett, és még mindig nem válaszol, ránézek. Van valami a szemében, amit nem tudok hova tenni. – Lance?

– A citromos és a vörös bársony között gondolkodtam. – A kocsijával lehúzódik a házam előtti járdaszegélyhez. – Soha nem tudok dönteni.

– Talán megleplek.

Még egyszer utoljára megszorítja a lábamat, mielőtt kiszáll. Mielőtt becsukja az ajtót maga mögött, visszadugja a fejét. – Mindig meglepsz, Mariah.

Mire felkapom a táskámat, ő már nyitja az ajtót. A lépcsőmig tartó séta közben azon tűnődöm, vajon azt kívánja-e, bárcsak ne úgy érne véget a nap, mint ahogy én is azt kívánom. A holnap egy újabb ismeretlenekkel teli napot hoz. Félelem váltja fel bennem az izgatottságot, félelem, hogy megkérdőjelezem a mai döntéseimet az éjjel, és holnap rájövök, hogy valahogy nem láttam a teljes képet.

De amikor ránézek, és megérinti az arcom oldalát, ahogyan az ajtó előtt állok, tudom, hogy ez részben nem igaz. Nem fogom megbánni a mai napot, amíg csak élek. És ha ez a teljes kép, ha csak a mai napot veszem is, akkor a többivel úgy kell megbirkóznom, ahogy jön.

– Köszönöm, hogy ma elkísérhettelek – mondja.

Megolvad a szívem. – Köszönöm, hogy elkísértél.

Visszatartom a lélegzetem, amikor lejjebb húzza az arcát, és csókot nyom az arcomra.

– Jó éjszakát!

– Jó éjt! – sóhajtok.

Bárcsak behívhatnám, vagy elmondhatnám neki, hogy meggondoltam magam, hogy mégiscsak elmegyek vele arra a kocsikázásra. De épp most szexeltem anyám kamrájában. Muszáj ezt valamikor ellensúlyoznom a logikával.

Megfordulok, hogy kinyissam az ajtót, és felsikítok, amikor Lance keze a hátsómra csap.

Épp a járdán kocog, amikor megfordulok.

– Ez meg mi volt? – kérdezem.

Megáll a kocsinál, és elvigyorodik. – Csak meg akartam fogni a segged.

– Lehetetlen vagy.

Bemászik a kocsiba, beindítja a motort, és dudálva elhajt.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

HÚSZ

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Lance

 

 

Fordította: BaBett

 

 

Éppen egy feles tequilát dobnék be, amikor megszólal a csengő.

A kelleténél nagyobb erővel leteszem, egy kevés ráfröccsen a sötét konyhapultra.

Kigombolom az ingem második gombját, és kirántom az ajtót. Peck áll a lépcsőn, kezében egy alufóliával borított tányérral.

– Mami küldött maradékot. – Ezt úgy mondja, mintha nem is sejthettem volna.

A gyomrom korog. – Azt hiszem, ez jó időzítés. – Kinyitom az ajtót és félreállok, hogy az unokatestvérem beléphessen. – Most jöttél el a Mamitól? Későre jár.

– Nem, ez már egy ideje a kocsimban van. A Crankbe mentem, hogy megjavítsak egy motort. Tegnap szétszedtem, és beleragadtam. Nem vettem észre, hogy ilyen sokáig ott vagyok.

– Én is ezt csinálom az esszék osztályozásánál – mondom, és elveszem tőle a tányért.

– Mondhattál volna bármit, és megértettem volna. Televízió, egy könyv, pornó. De esszék? Baszd meg! – nevet Peck. Ahogy belépünk a konyhába, ő a szeszes ital felé mutat. – Ilyen jó napod volt, mi?

Az éhséget elfelejtve, lecsúsztatom a tányért a pultra. Egy puffanással kávéfőzőnek ütközik. Egész átkozott este itt járkáltam a padlón, hogy megpróbáljam megoldani ezt a görcsöt az agyamban, ezt a kibaszott zavart, ami úgy tűnik, hogy felülír minden értelmet és érzékenységet.

Felemelem a felespoharat, és egy kortyban lenyelem a tequilát. Pokolian éget, amitől összerezzenek.

– Ez a szar borzalmas – mondom, és az ajkaimat összeszorítom. – Erről jut eszembe, hogy miért ragaszkodom az Old Fashionedhöz.

– Szóval, miért tolod a tequilát?

– Peck. Van egy kis problémám.

Óvatosan néz rám, miközben tölt magának egy felest, és lehúzza.

– Hogy csinálod ezt anélkül, hogy megrándulnál? – kérdezem.

– Gyakorlással. Sok-sok gyakorlással – mondja, és megtörli a száját a flanel inge ujjával. – Akarsz erről vagy a problémádról beszélni?

Kihúz egy széket, és leülök az asztalhoz. Peck követi a példámat.

– Rendben – mondom, és azt kívánom, bárcsak a tequilát is az asztalhoz hoztam volna magammal. – Van ez a... milyen szót használjak? Ez a ... kellemetlen érzés – mondom, nem örülök a szóválasztásnak, de belemegyek, hogy siessünk.

– Hm, azt hiszem, ezt a témát Mamival kellene megbeszélni. Vagy az orvosoddal.

– Fogd be a pofád! – nevetek. – Nem erről van szó, seggfej.

– Jó, mert szeretlek, meg minden, de nem szeretlek annyira, hogy meghallgassam a problémáidat az ürülékről meg szarságokról.

Amilyen messzire csak tudok, oldalra nyúlok, és felkapom a tequilás üveget. Még egyszer, és nálam van a felespohár is.

Miközben újabb kortyot töltök a folyékony tűzből, nem veszek tudomást Peck kíváncsiságáról. Úgy teszek, mintha ott sem lenne, amíg a feles meg nem áll a gyomromban, és meg nem érzem a zsibbadás árnyalatát, amit csak egy jó tequila tud okozni.

– Oké – mondom, és lenyalom az ajkamról az ital keserűségét. – Azt hiszem, Peck, érzéseim vannak.

A nevetése váratlanul ér. Visszaverődik a konyhám faláról, a hang felerősödik, ahogy körülöttem zörög.

– Ha nem ittam volna ezt a szart, most leütnélek a székről – nevetek, nem tudok komoly arcot vágni.

– Próbálkozhatnál, szerelmes fiú.

– Mondtam már, hogy utállak?

– Már egy ideje nem – vigyorodik el. – Jó tudni, hogy nem vesztetted el az összes eszed.

A tequila csobog az üvegben, ahogy körbe-körbe forgatom.

– Lehet, hogy igen. Vagy lehet, hogy az vagyok. Baszd meg ezt a szart!

– Rendben. Lassíts. Mi történik? Vagy ki történik? – A szemei felcsillannak. – A nővérke. A Nagyokos Nővérke az, ugye?

– Ő nem nővér.

Peck hátradől a székében. – Oké.

– A Nagyokos Nővérke az, csakhogy nem ápolónő. Tulajdonképpen ismerem őt az én valóságos életemben. Nem mintha az alkalmazás nem lenne a való élet, de érted, mire gondolok.

Az asztal másik oldaláról érkező gúnyos mosolya miatt kiöntök egy újabb felest.

– Tudom, mire gondolsz – mondja. – Folytasd csak!

– Azt mondtam magamnak, hogy csak megdugom. De ez még azelőtt volt, hogy tudtam volna, hogy ki ő. Amikor még csak a könyvtáros volt...

– Várj! – Peck felpattan, előredől az asztalra. – A nővér a könyvtáros? Az, akiről mindig beszélsz, aki süteményeket süt?

– Az – mondom, és ingatagon mutatom fel a hüvelykujjamat egyetértésem jeléül.

Körbe-körbe jár, és felnevet. – Folytasd csak!

– Szóval most ebben a 22-es csapdájában vagyok, érted? Úgy értem, könyvtárosként kedvelem őt, mint személyt, de totál meg akarom dugni. És mint a nővér, naná, hogy meg akarom dugni, de valahogy kedvelem őt is. Most már ugyanaz a személy, és én szeretem őt és meg akarom dugni, és meg is dugtam ma az anyja házában, és most mindenféle furcsa gondolat van a fejemben, amitől nem tudok megszabadulni... azt hiszem... – Leengedem a poharat.

Peck elveszi a tequilás üveget, és maga elé teszi.

– Azt hiszem, ma több mint egy kis puncit kaptál, unokatestvér. Azt hiszem, elmentél és megszerezted magadnak. Kibasztál magaddal.

A homlokom az asztalra csapódik. A szoba forog, de én kilencvenkilenc százalékban biztos vagyok benne, hogy ez csak a képzeletem, ahogy remélem, hogy a többi szarság is csak a képzeletem szüleménye.

Ilyen közel voltam ahhoz, hogy ne vigyem haza. Olyan könnyű lett volna csak úgy elautózni hozzám vagy Bluebirdbe, és eltölteni még pár órát együtt.

Miért akarok tényleges időt tölteni egy nővel az ágyon kívül?

Nem akarom ezt. Nem akarom, hogy ez a kibaszott részem legyen, de nem úgy tűnik, mintha lenne beleszólásom a dologba.

Imádom megérinteni őt, érezni, ahogy felragyog, ahogy a testünk összekapcsolódik. Még a farkam sem kell, ami új dolog számomra. Irányíthatom a farkam. Rengeteg gyakorlatom van benne. De a többi? Meg akarom fogni a kezét? Megérinteni az arcát? Beszélgetni vele a sütikről, a könyvekről és a családi dolgokról? Mi a fenét kezdjek ezzel? Ki vagyok én?

És mióta gondolok arra, hogy ha egy nő egy másik férfival kefél, az zavar engem? Ez természetes. Az emberek nem monogámok. A beszélgetés ma Erickel, és tudva, hogy előbb volt vele, mint velem, hogy valahol a nő a gyönyörű kis elméjében emlékszik, hogy milyen érzés volt a farka, arra késztetett, hogy kiüssem. Ki akarom törölni ezt az agyából, és csak az én emlékeimmel tölteni meg.

Bassza meg!

– Itt most kockázatos tenni bármit is. Nem az egód miatt mondom ezt. Mert mindannyian tudjuk, hogy ez nem kérdés.

– Menj a pokolba! – nyögöm, és a gyomrom felfordul az italtól.

– Nem, nem hiszem, hogy ma este csatlakozom hozzád Tequila Townban. Szeretem a saját bensőmet úgy, ahogy van.

– Utállak.

– Ezt már mondtad – kuncog a saját hülyeségén. – Mindegy. Feltételezem, hogy kedvel téged.

Ez elég ahhoz, hogy felemeljem a fejem. – Hát persze, hogy kedvel. Mindenki kedvel engem.

– Hogyne kedvelnének? Érzed ezt a bájt?

– Érzett valamit, és ez nem csak a bájom volt.

– Te jó ég! – gúnyolódik.

– Valami hasonlót mondott, igen.

Feláll, és magával viszi a tequilát. – Ha kedvel téged, és te sírva fakadsz miatta, akkor mi a probléma?

A fejem lüktet, ahogy felemelem, kizárólag azzal a céllal, hogy ránézzek. Ahelyett, hogy összeszűkülne, a szemem lehunyom. Csak annyit tudok, hogy Peck keze a kezemen van, nem engedi, hogy kiessek a székemből.

– Hozz nekem egy kis vizet! – Mindkét kezemet az asztalra teszem. – Ki engedte meg, hogy megigyam ezt a szart?

– Felnőtt vagy. Te magad csináltad. – A csap fel- és lecsapódik, aztán egy pohár kerül elém. – Tessék. Hátha ez segít. Ettél ma már?

Felvigyorgok rá, ő pedig megrázza a fejét.

– Kaja, Lance. Ettél valamit?

– Igen, Peck. Ettem. – Belekortyolok a vízbe, de a felesleges folyadék az én gyomromban nem segít semmin. A kezemmel végigsikálom az arcom, és megpróbálok felébredni és figyelni. – Oké. Mit kérdeztél tőlem?

– Azt kérdeztem, hogy mi a probléma.

Elmondhatnám neki az igazat. Mariah túl jó hozzám. Elmondhatnám a másik igazságot, hogy soha nem lennék képes megfelelni a feltételeinek. Tovább mehetnék, és elmondhatnám neki a többi igazságot is, de nem igazán akarom hangosan kimondani. Már a gondolatától is az alkohol ül a torkomban.

– Elmondok neked valamit a kapcsolatokról, Peck.

– Hűha. Alig várom.

A pillantásom ezúttal jobban sikerül. Ő legalább leül.

– Mindegyiknek van egy feltétele – mondom neki. – Például, hogy együtt lehetünk, de nem szexelhetsz más nőkkel. Vagy képesnek kell lennem arra, hogy bármikor átnézhetem a telefonodat, hogy megbizonyosodjak arról, hogy jól viselkedsz. Vagy neked keresned kell egy bizonyos összeget. – Erőltetve nyelek egyet, a nyálam beleütközik a gyomromban lévő savas tócsába. – Vagy hajlandónak kell lenned arra, hogy x-számú gyereket vállalsz és egy tóparti házat. Ilyesmik.

– Nagyjából így hangzik.

– Soha nem tudnám teljesíteni Mariah feltételeit.

A gyomrom felfordul, és be kell hunynom a szemem, hogy ne boruljon ki. A tequilára fogom, amit nem fogyasztok sokat, de eléggé biztos vagyok benne, hogy akkor is ugyanolyan rosszul érezném magam, ha nem lennék félrészeg.

– Biztos vagy benne?

– Igen.

– Akkor már volt ilyen beszélgetésetek? – kérdezi, ráncolja a homlokát. – Megkérted, hogy legyen kapcsolatod vele?

– Kurvára nem – ingatom meg a fejem. – De elég jól ismerem őt ahhoz, hogy tudjam, mit akar. Feltételei lennének.

Vagy hogy miknek kellene lenniük. Mindent akarnia kellene, amit a világ kínál neki. Valószínűleg így is van. Nem, tényleg. Tudom, hogy akar. Miért ne tenné?

Megforgatja a szemét, és sóhajt. – Imádom, ahogy azt hiszed, hogy tudod, mit akar.

– Nem hiszem. Tudom.

– És azok teljesen elfogadhatatlanok számodra? Inkább nem lennél az egyetlen nővel, akit mindenhogy megdughatsz, minthogy kompromisszumot köss?

Lassan bólintok, hogy ne hányjam össze az asztalt.

– Mit akarsz tőlem? – kérdezi. – Szimpátiát?

– Nem akarom a szimpátiádat. Nem is kértem, hogy idejöjj nekem a hülye kérdéseiddel.

Peck hátradől a székében, és csizmás lábával megkocogtatja a keményfa padlót. Keresztbe fonja a karját az ingén, és sokáig engem figyel.

Belekortyolok a maradék vízbe, próbálom kitisztítani a fejem. Ha Peck nem jelenik meg, már rég ágyban lehetnék. Aludtam volna. Nem gondolva Mariah-ra.

– Mik a feltételei? – kérdezi.

A tüdőm összeszűkül, miközben azon gondolkodom, hogy elmondom Pecknek azt, amit senki sem mondhat el neki, amit Blaire-en kívül senki más nem tud. A fejem nehéznek érzem, és azzal fenyeget, hogy leesik a vállamról és a padlóra gurul. Akár hagyhatom is, mert amint ezt kimondom, a golyóim elszállnak.

– Emlékszel, közvetlenül a gimnáziumi érettségi után? – kérdezem. – Hogy én is ott voltam a tónál történt autóbalesetben? Pont a vízi fesztivál előtt történt.

– Igen. Abban az évben kihagytad az egész fesztivált. Kórházban voltál néhány hétig, igaz?

Bólintok. A mágneses falra ragasztott késekre koncentrálok a mögötte lévő kályhára, és nem Peckre, úgy döntök, hogy nem tudok Blaire-rel beszélni erről. Még akkor sem, ha bár tudja, túlságosan is klinikai módon áll a dolgokhoz. Nem tudnám elmondani Walkernek vagy Machlannek. Csak Peck marad. Úgy ül velem szemben, mintha a világ összes ideje a rendelkezésére állna. Nincs semmi ítélkezés a szemében, és tudom, hogy még akkor sem lesz, ha elmondom neki. Ő nem ilyen.

Megköszörülöm a torkomat. – A tüdőm kilyukadt. Eltört egy bordám. Mindegy. – Még egyszer köhögök, mintha ez valahogy segítene megtölteni a tüdőmet levegővel. – Hm, akkor tudtam meg azt is, hogy valószínűleg nem lehet gyerekem.

Peck lába abbahagyja a kopogást. A karjai lassan az oldalára hullanak, a padló felé lógva. Az agyam beteges összevisszaságban játssza újra ezeket a szavakat az orvos arcával, amikor közölte velem a vizsgálat eredményét. Ahogy Blaire kezét éreztem, ahogy a keze fogta az enyémet. Az érzés, hogy az apaságot ellopták a testemből. Felállok, a pulthoz csoszogok, és töltök magamnak még egy felest.

Peck nem állít meg.

– Na, tessék – mondom, miközben a túltöltött pohárra nézek.

A szoba csendes, kivéve a jégkészítő zúgását. Nem is tudom mit akarok, hogy Peck mondjon, csak azt akarom, hogy mondjon valamit.

– Gondolom, most már érted, mire gondolok. – Bámulom az alkoholos tócsát. – Lehet, hogy seggfej vagyok, Peck, de nem vagyok kegyetlen.

– Az egyetlen kegyetlen rész az univerzum kegyetlensége veled szemben.

– Hát nem tudom.

A pultnak támaszkodva nézek Peckre. Fiatalabb nálam öt vagy hat évvel. Jó srác, keményen dolgozik, aranyszívű. Egy nap majd egy nőnek jó férje lesz, egy-két gyereknek pedig nagyszerű apja. Valami, amit sosem fog megtudni, mennyire irigylem.

A szívem összeszorul a mellkasomban, ahogy megengedem magamnak, hogy a jövőre gondoljak. Hogy mit éreztem, amikor a szüleim meghaltak, és rájöttem, hogy egy nap a testvéreim is mindannyiuknak saját családja lesz, nekem pedig nem. Senki sem akarna senkit, aki olyan összetört, mint én – hosszú távonnem. Nem egy közös élet építésére. Örökbe fogadhatnék, igazából örökbe is akarok fogadni, de egy nő nem fog önként lemondani arról, hogy ránézzen egy gyerekre, és lássa a saját arcát, az anyja arcát és nagyanyja arcát. Még ezt sem tudnám kérni senkitől.

– Azért mentem tanítani, mert szeretem a gyerekeket – mondom, és hallom, hogy megremeg a hangom, amit utálok.

– És ezt biztosan tudják? – kérdezi meg Peck. – Úgy értem, talán a dolgok megváltoztak.

– Nem változtak meg. Én terméketlen vagyok. A golyóim nem működnek.

Újra a tequilára pillantok. Ezúttal eltolom magamtól. A szavak, amik elhagyják a számat, az enyémek, de a fenébe is, mintha millió mérföldekre lennének tőlem. Talán csak a vágyálmok miatt, hogy nem itt lennék, és nem folytatnám ezt az istenverte beszélgetést.

– Nem tudom, mit mondjak, Lance. Sajnálom.

– Igen. Én is.

Feláll, és betolja a székét. Aztán a tetejére támaszkodik, a karjait a legfelső lépcsőfok fölé lógatja. – Ez azonban sok mindent megmagyaráz.

– Például mit?

– A társkereső alkalmazást. Hogy miért nem hozol soha lányokat magaddal. Mindenkit eltaszítottál, ugye?

Arcot vágva vállat vonok. – Nem igazán. Csak nem engedtem őket elég közel, hogy ezt a beszélgetést lefolytassuk, tudod?

– Ez azt jelenti, hogy szeretsz engem?

– Fogd be a pofád! – nevetek.

Ő is csatlakozik, az ő kuncogása sokkal szabadabb, mint az enyém. – Nézd, csodálom a figyelmességedet ezért a... hogy is hívják?

– Mariah.

– Mariah iránt – ismétli meg. – Értékelem, hogy ilyen előzékeny vagy. De nem kéne megnézned, hogy egyáltalán eljut-e ez a dolog arra a pontra, hogy erre a beszélgetésre sor kerüljön?

– Ezt most komolyan mondod, baszd meg? Ugye nem vagyok annyira részeg, hogy csak félreértettem?

– Nem tudhatod, mi fog történni.

Felemelem a poharat, és lehúzom. Ezúttal nem olyan rossz a helyzet. – Tudom pontosan, hogy mi fog vele történni, Peck. Kibaszottul pontosan.

– Az, hogy ezt ki tudod mondani, miközben pokolian részeg vagy, lenyűgöző.

Hagyom, hogy lecsillapodjon a gyomrom. A nyelvtudásom részegen sem az, ami lenyűgöző, de ezt nem mondom el Pecknek. Nem magyarázom el, hogy az a tény, hogy még mindig képes vagyok logikusan és észszerűen gondolkodni, ami meglepő. Hogy fel akarom hívni, de nem teszem. Hogy el akarok menni a házához, és érezni a bőrét az enyémen, de nem teszem. Hogy néhány órára megkaptam a nőt, akit már régóta akartam, és ez közel sem volt elég, mégis visszalépek. Hogy kurvára fogalmam sincs, hogy holnap hogy fog menni a munkában, tudva, hogy ma délután benne voltam. Mindez? Ez lenyűgöző.

– Ezt a lányt nem tudom elfelejteni. Ő nem egy újabb punci, egy újabb képernyő, egy másik név, egy másik színes haj egy hotelágyban, amire emlékszem, amikor egy doboz zsírkrétát nézek.

– Szóval szereted őt.

– A pokolba is, dehogy!

– Nekem úgy hangzik.

– És azt is gondolod, hogy Molly McCartert szereted. Szerintem az érvelési képességed nem elég jó.

Nevet. – Te pedig ma este ezerrel ütögetsz, haver. – Elindul az üveghez, és tölt magának egy felest. – Az embert az ivásba tudod kergetni.

Az ital sokkal könnyebben fogy, mint nekem. – Mi a terved?

– A közvetlen tervem az, hogy lefekszem, kiverem, aztán alszom.

– Ezt örömmel hallom.

– Te kérdezted! – mutatok rá.

– Úgy értettem, Mariah-val.

Természetesen Mariah-ra gondolt. Csak nem akarok erre válaszolni. Hogy mondjam el neki, miután azt mondtam neki, hogy nem lehet gyerekem, hogy amikor ma láttam őt Betsyvel, elgondolkodtam, vajon hogy nézne ki, ha a babánkat tartaná a kezében? Tudni akartam, hogy milyen érzés lenne Eric helyében lenni a feleségemmel és a gyerekemmel ebédelni?

Hogy soha nem akartam tudni, milyen érzés, amíg nem találkoztam Mariah-val.

Üresség van a lelkemben, egy üresség, amit azóta nem éreztem, hogy Britt elhagyott nem sokkal a baleset után. Amikor azt mondta, hogy szeret engem, de nem tudta elképzelni, hogy ne legyen anya, és összepakolt és elment Los Angelesbe. Ez fájt. Olyan érzés volt, mintha egy jégcsákányt egyenesen a gyomromba vágtak volna, és még csak nem is akartam feltétlenül gyereket tőle. Ez csak egy beszédtéma volt. A lehetőség két együtt töltött év után. De elképzelni, ahogy ezek a szavak Mariah szájából hangzanak el, sokkal több potenciál van benne, ami olyan fájdalmat okozna, amit nem tudnék elviselni. És nem tudnék azzal a tudattal élni, hogy soha nem fogja megismerni a baba szívverését a méhében. Vagy hogy milyen érzés volt kismamaruhát vásárolni. Vagy azt az érzést, hogy reggelente rosszul van, mert miattam egy élet fejlődik benne.

Persze, vannak spermadonorok és mindenféle más módja annak, hogy szülő legyél és ez mind rendben van. De én ezt nem tudtam megadni neki, és ez megöl engem. Úgy érzem, mintha a saját problémáimat raknám rá, és ezt senkivel sem tenném.

– Le kell feküdnöm – motyogom, és összeszorítom a halántékomat. – Kiengeded magad?

– Igen.

Az ajtóhoz csoszogok, és részben elmarasztalom magam, amiért olyan sokat ittam, és részben a saját seggemet tépem, amiért nem mentem vissza a konyhába, és nem fejeztem be az üveget.

– Lance? – Peck kiabál mögöttem.

– Igen?

– Nagyon sajnálom.

Elindulok a folyosón. – Én is, Peck. Én is.